galéria megtekintése

A Nobel-palást magánya mögött

1 komment

Kőbányai János

Szerzőnk, a Múlt és Jövő szerkesztője hosszú munkakapcsolatban volt Kertész Imrével. A március 31-én elhunyt íróról írt sorai után közöljük egy 2009-ben készült interjújának részleteit, amelyben a Nobel-díjas író a magyar irodalommal való kapcsolatáról is beszélt.

Kertész Imre halálhíre akkor is megrendítő, ha már évek óta várni lehetett. Sőt: barátainak és drukkereinek – akik közvetlenül is tanúi voltak, hogyan élte utolsó éveit – nem lehetett kegyesebb kívánsága, mint hogy Imre szabaduljon meg az élet „ajándékától”, amelyet az Auschwitzban rárakott rettenetes terheken felül, az utolsó időkben, oly meg nem érdemelt fizikai szenvedés is tetézett.

Milyen más azonban szembesülni a ténnyel, hogy ő nincs ezen a világon. S még ha nem vesz is részt már az úgynevezett mindennapi életben, de azért él, s ha nehezen is, de még lélegzik a Szilágyi Erzsébet fasorban. S e puszta létezésével vagy inkább kimerevített „túlélésével” tartja életben a nagy know-how-ját: a Holo­caust (ő így írja) kultúrába szervítésének gondolatát. Ugyanis a terepen, amelyet ismerünk, s amit neki is ismerni adatott, nem és nem akar átlényegülni ez a rettenetes tapasztalat katarzissá, gyógyulássá, majd megbékéléssé.

E kozmikus „kudarc” hidege szabadult fel az általa hagyott űrből, s gyengít el az elárvultság dermesztő érzésével. Az alkotója nélkül maradt Kertész Imre-i életprogram terhe most a művekre maradt. Ebben segítenek a még fölfedezetlen, a regényekkel együtt olvasandóságukban még ki nem próbált naplók, jegyzetek, amelyeknek a Gályanaplóval indult darabjai a fikciós prózájával egyenrangúak, sokszor mélyebbek, mert az egzisztenciához tapadt tulajdonságuk okán radikálisabbak.

 

Ezek az önreflexiók lehatolnak az „ember mélyébe”, aki ­maradandóan értékes és forradalmian új művet volt képes létrehozni.

Kertész Imre 1984-ben Szigligeten
A szerző felvétele

Kertész Imre a főművét vagy közülük az egyiket, mindenesetre az elsőt, a Sorstalanságot nem 12 éven át írta, hanem ennyi ideig gondolkozott azon, hogyan írja. Ez az elmélyülése és az új műformával konform saját személyiség megformálása eredményezte nemcsak a különös stílust és hangot, hanem azt az önmeghatározást, szellemi tartást, amelytől oly revelatívan különös ez az annyiszor elmondott magyar-zsidó „kollektív történet” – a „kiszántás”, a „túlélés” és a „visszaboronálhatatlanság” narratívája. S hogy Kertész Imre földi szíve megszűnt dobogni, itt az ideje, hogy hiányát kompenzálandó megismerjük e kivételes szellemi egzisztencia kialakulásának folyamatát és eredményét – ezt a bennünket jobbá sarkalló egzisztenciális és esztétikai teljesítményt. Így követhetjük őt abba a tanulságos vívódáskalandba, amely eredeti kontextusaiba helyezi a művet, amelyet egy Nobel-díj sem tudott szervessé tenni a magyar közegben. Sőt az őszintétlen befogadás csak tovább irritálta a Nobel-palást ellenére az írót, akit ez a csak Jób-mítoszhoz hasonlítható fordulat még inkább magányossá tett.

Kertész azon ritka írók közé tartozik – még sokáig nem tudok róla múlt időben gondolkozni –, akik egzisztenciájukban is lefedték a saját életüket és ügyüket. A programot, amely kompenzálásul, hogy visszajött Auschwitz totális megtapasztalásából (amiből valójában nincs visszatérés) anti-Auschwitz-anyagot teremtett, hogy azt a művészetén keresztül az Auschwitz utáni, de Auschwitz origó pontú világtudatába fecskendezze.

Most művein a sor, hogy a bennük felhalmozott végtelenségig osztódó urániumrudacskák anti-­Auschwitz-anyagai nélküle is dolgozzanak az emberi nem elbeszélésének végzetes fordulata tikkunján (javításán). Vajon elegek lesznek-e erre a roppant, s még be nem teljesített, feladat továbbvivésére?

Kertész Imre megjegyzései a magyar irodalomról 2009-ben

Krúdy is, Szomory is, mint a nagy írók, mind stílusművészek is egyben. Ők ketten tényleg újféle nyelvet találtak ki. De megértem azt, aki Krúdyt szereti, Szomoryt pedig nem. Krúdy is olyan esendő és dekadens, de másféle nosztalgiával, mint Szomory. Szomoryban nincs annyi társadalmi elkötelezettség, mondjuk így. Krúdy úgy ismerte a várost, Budapestet, annyira ismerte a történetét. Ha elolvasod, amit Szemeréről ír, kiderül, hogy a bankokat is ismeri, tudja, milyen egy banki levelezés, ért ahhoz, hogy felmérje, miféle banki tevékenységet végez Szemere, ez a furcsa figura. Kideríthetetlen, mindezt honnan tudja, ugyanis látszólag egész életében pörköltet evett és bort ivott különböző kiskocsmákban.

Kosztolányit nagyon nagy költőnek tartom, a világon nincs még egy vers, ami úgy meghatott volna, mint a Hajnali részegség, de mint prózaírót nem szeretem, a rövid mondatai nem tartalmaznak semmit.

Móricz Zsigmond nagy író, gyerekkoromban olvastam Móriczot, nagyon szerettem a Nyilas Misit, és elolvastam az Erdély-trilógiából is valamennyit, azonban az erdélyi lázadó parasztok naturalista megkínzása annyira undorított mint gyereket, hogy soha többé nem akartam se Móricztól, se Erdélyről olvasni. Azóta megváltozott a véleményem, de ez volt az eredeti élmény. Móricz Zsigmondot ma is hatalmas írónak tartom, úgy tör át a nyelven, mint egy aratógép, félelmetes az ereje.

A magyar prózából sajnálatos módon hiányzik a modernség. A modern regény Magyarországon nem létezik. Itt nemcsak Proustra, inkább Joyce-ra gondolok. Nézzük Franz Kafkát, Prágában, egy biztosítónál volt ügyvéd. Mindenki rajongott az ügyvédért, micsoda pereket nyert meg, de arról, hogy író lett volna, fogalmuk nem volt. Kafka tehát gazdaságilag független volt az írói egzisztenciától. Nem úgy, mint a magyar írók, akiknek szaporán kellett írniuk, hogy a családjuk eltarthassák.

Ha Kafkát említettem, hadd idézzem föl Karinthy alakját, aki szintén abszurd gondolkodású, szintén fantasztikus humorú, s nagyon tehetséges volt, de rövid, népszerű tréfákat kellett írnia ahhoz, hogy megéljen.

Jómagam írói fejlődésem során nem a magyar irodalomra koncentráltam, mégpedig azért nem, mert a sok szépségén kívül, a modernet nem találtam meg a magyar prózában. Nem a posztmodernre gondolok. Sőt: a modern érzés nem azonos az avantgárddal. Modern számomra az, amit Bartók Béla testesít meg. Bartók is olyan nehezen talál haza a magyar fülekhez. Bartók hatalmas európai zeneszerző, és szinte indulásától azonnal rátalált a modern kifejezésmódra. Ez a modern életérzés hiányzik a magyar prózából.

Ezek is érdekelhetnek

Bejelentkezés
Bejelentkezés Bejelentkezés Facebook azonosítóval

Regisztrálok E-mail aktiválás Jelszóemlékeztető

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.