A művészet felzárkózott a jelenhez

Mindez nem változtat azon, hogy Rosi filmje, amely Lampedusa szigetlakóinak világát mutatja be, tényleg a legjobb film is volt egyben. Az előzetes híradásokkal ellentétben nem „menekültdráma", sokkal inkább komplex mű, amely a gondtalan európai életet mutatja be, kontrasztba helyezve azokéval, akik az életükért küzdenek. Ott van például az a jelenetsor, amelyben a néző fültanúja annak, hogy a 250 menekültet szállító hajóval megszakad a kapcsolat, majd másnap az ebédkészítéssel foglalatoskodó olasz háziasszony rádiójából megtudja, mennyien vesztek oda.

Rosi kamerája megtalálja a szenvedőket is, akik túlélték a tengeri átkelést Afrikából, és énekelve mesélnek, miért is kellett elhagyniuk az otthonukat. Aztán a stáb kimegy a tengerre is, és első kézből kapjuk meg a szenvedés, a haldoklás és halál nem eljátszott pillanatait. Csak remélni tudjuk, hogy magyar forgalmazó lát majd fantáziát a film hazai terjesztésében, mert nagy jelentőségű alkotásról van szó.

Rosi és a díj. Minden, amiről szólnia kell Fabrizio Bensch / Reuters

Remélhetőleg látható lesz itthon is a zsűri nagydíját, az Ezüst medvét elnyerő Halál Szarajevóban is. Az Oscar-díjas Danis Tanovic zseniálisan megfogalmazta, mit is jelent ma kelet-európainak lenni. Egy szarajevói hotelben játszódik az egy nap történetét elbeszélő film. Megjelennek a különféle igazságok képviselői, maga a merénylő, Gavrilo Princip is, aki nem tudja, kit is lőjön le. Alapvetően a horvát, szerb és bosnyák álláspontok ütköznek, tökéletesen érthető magyar szemmel is. Egészen ijesztő, hogy magyar és magyar ma tud hasonló okok miatt egymással gyűlöletben élni, mint a szomszéd népek képviselői az egykori Jugoszlávia területén.

A legjobb rendező a francia Mia Hansen-Love – őt itthon a Tarr Béla francia producerének öngyilkosságát feldolgozó A gyermekeim apja rendezőjeként ismerjük – lett A jövő című filmjével. Igen érzékeny és mély dráma, egy idősödő párizsi értelmiségi asszonyról, akit Isabelle Hupppert alakít zseniálisan. A férj elvesztése, a gyerekek kiröppenése utáni helyzetet feltérképezve a család intézményének rendkívül okos vizsgálata a maga nemben remekmű. Igaz, itt Berlinben felvetődik a kérdés, vajon mennyire relevánsak egy gazdag francia hős érzelmi dilemmái.

De a francia film egyáltalán nem öncélú, szemben Lav Diaz Fülöp-szigeteki rendező Altatódal a szomorú misztériumnak című, 482 perces fekete-fehér művészkedése. Fogalmazzunk úgy, hogy a fesztivál alapítójának nevét viselő, Alfred Bauer-díj jó helyre került: azok a meg nem értett alkotások kapják, melyek „új távlatokat nyitnak a filmművészetben".

Streep a Halál Szarajevóban készítőivel Fabrizio Bensch / Reuters

A legjobb női alakításért járó Ezüst Medvét Thomas Vinterberg dán rendező kissé csalódást keltő A kommuna című filmjének egyik főszereplője, Trine Dryrholm kapta meg. Az alakítás kvalitásaival nem lehet vitába szállni, ugyanakkor Isabelle Huppert sokkal jobb volt, csakhogy egy filmnek ritkán szoktak két díjat adni. A legjobb férfiszereplő díját az Inhebbek Hedi című tunéziai versenyfilm főszereplője, Majd Mastoura vehette át. Fegyelmezett alakítást nyújtott egy minimalista moziban.

Nem csodálkozhatunk azon, hogy a rövidfilmes zsűri három díjából is kettőt menekültekről szóló filmek kaptak. A kategória legjobbjának járó Arany Medvét Leonor Teles portugál rendező Batráquio balladája című műve kapta. Ebben a mezőnyben versenyen voltunk Bucsi Réka tizennégy és fél perces, Love című, francia koprodukcióban készült animációs etűdjével. Nem kapott díjat, de nem baj, a Symphony no. 42 sem kapott két éve a Berlinálén, majd bejárta a világot, még Oscar-esélyesként is emlegették. Minden bizonnyal ezúttal is így így lesz majd, lévén, hogy a Love legalább olyan jó film.