A filmbemutató egy programsorozat része, mellyel hét budapesti nagykövetség közösen emlékezik meg a magyarországi holokausztról. A hétből öt – a vatikáni, a portugál, a spanyol, a svéd és a svájci – semleges ország követsége volt 1944-ben. A semleges országok diplomatáira hárult az üldözöttek mentésének lelkiismereti kötelezettsége. Nekik voltak meg ehhez leginkább az erőforrásaik, az eszközeik, ők tehették életük kockáztatása nélkül.
Ilan Mor, az izraeli nagykövet a sajtótájékoztatón megidézte azt a pillanatot, amikor egy magánember szembenézett a segítséget kérő üldözöttel, és döntenie kellett. A döntés pedig megváltoztatta az életét. Azokat pedig, akik nem vállalták a halálos veszélyt, miként ítélhetnék el azok, akik még nem voltak ilyen helyzetben, és nem tudják magukról, mihez volna erejük, mihez nem? Ahhoz is nagy lelkierő kell, hogy valaki, miként a film szereplőinek egyike, aki kislányként élte túl a vészkorszakot Lutz védelme alatt, magába nézzen, és azt mondja, neki bizonyára nem lett volna ereje az életveszély önkéntes vállalásához. Ő nem lett volna képes arra, amire a megmentői.
A semleges diplomaták közül Lutz volt a legcselekvőképesebb. Ő képviselte svájci alkonzulként az Egyesült Államokat, Nagy-Britanniát, összesen egy tucat nagy- és kisebb hatalmat, mely Magyarország háborús ellensége volt. Ő dolgozta ki az üldözöttek tömeges mentésének egyetlen hatékony módszerét. Védőpapírok kibocsátását, melyek szerint a dokumentum fölmutatója valamely ország diplomáciai védelme alatt álló, kivándorlásra váró, védett házakban elkülönítendő személy. El kellett érnie a német náci és a magyar nyilas hatóságoknál, hogy a papírt elfogadják, az általa képviselt Angliánál és a saját svájci feletteseinél azt, hogy a kibocsátást eltűrjék. Ez is, az is nagy diplomáciai bravúr volt. Az elfogadtatott kontingenst többszörösen túllépték, a módszert mások (mindenekelőtt Wallenberg irányításával a svédek) átvették, a védpapírokat pedig tömegesen lehetett hamisítani. Becslések szerint 50-70 ezer üldözöttnek adott Lutz esélyt a túlélésre.
Volt egy pillanat, Lutz életének legnehezebb pillanata, amikor néhány embert közvetlenül a biztos halálba kellett irányítania, hogy a tízezrek életét védő dokumentumok értékét megóvja. Kivitték őt a téglagyárba: vizsgálja meg a deportálandók által mutogatott papírokat, melyik hamis, melyik nem. Ha a nyilvánvalóan hamisakat is eredetinek nyilvánítja, minden papír elveszti hitelét és értékét. A halál torkában álló, rettegő emberek, akiknek ott a halálos ítéletét kimondta, majd szétszedték ők. Úgy néztek rá, mint a gyilkosukra. Ezeknek a tekinteteknek az ellenpárja azé a filmben hét évtized múltán megszólaló akkori kamaszé, aki éhségében fölszedett a földről egy rohadt répát, ezért halálra ítéltetett. Társával együtt a sírját ásta, amikor megállt a svájci követség limuzinja, és Lutz megmentette őket. Ilyen szélsőséges élethelyzetekre ítélte az élet.
Az embermentés kulcsszereplőiről, a semleges diplomatákról a szovjet blokkban évtizedeken át szó sem eshetett. Őket a szovjetek a nácikkal együttműködő kollaboránsokként kiutasították Budapestről. Svájc a semlegességéből a sötét eredetű vagyonok befogadásával és a menekülők távoltartásával húzott hasznot. Ott az embermentésnek, a szolidaritásnak értéke nem volt. Lutzot hatáskörének túllépése miatt megrótták, lefokozták, félreállították. A nagyhatalmak nevében fellépő, nagyvonalú budapesti organizátor megkeseredett, az elismeréséért való harcába belemerevedett, lenézett, bukott kishivatalnok lett. A nagystílűségével meghódított és megmentett második feleség Svájcban a félreállított, megtört Lutz mellett depresszióba süllyedt, és végül megölte magát.
A filmben megszólal Lutz is egy 1975-ös felvételről. A róla tervezett, de elakadt számos filmkísérlet egyikéhez készítették az interjút kevéssel halála előtt. A legsúlyosabb méltánytalanság hatása alatt álló, megtagadott hős szólal meg, sok évvel azután, hogy Izraelben már utcát neveztek el róla, s hogy húszéves késéssel bár, de a Jad Vasem is elismerte érdemeit. Három és fél évtizeddel később egy magasan képzett, művelt, svájci bölcsész és tapasztalt filmrendező, a most bemutatott film alkotója egy véletlenül a kezébe került könyvben találta Carl Lutz történetét, azelőtt a nevét sem hallotta soha.
Daniel von Aarburg nem azt a játékfilmet készítette el, amelyet leginkább szeretett volna, hanem azt a dokumentumfilmet, amelyre forrást (magánforrást) talált, s amelyet az idő, a világ távoli pontjain föllelhető nyolcvan- és kilencven-egynéhány éves szemtanúk életkora sürgetett. Ők és Lutz nevelt lánya, Agnes Hirschi erős és drámai életanyaggal, sok történeti és filozófiai tanulsággal töltik meg a filmet. Ez nem csoda, mert a megszólaló két tucat szemtanú között elég sok jelentős személyiség akad: Schweitzer József, Heller Ágnes, Lendvai Pál, Konrád György, Hans Landesmann, Vámos György, David Gur, Sándor Iván, Fábri Pál.
A rendező kreativitása bizonyára a Lutz és Eichmann munkacímmel előkészítés alatt álló játékfilmben fog kibontakozni, mert a most látott alkotásban kreatív elem nemigen van. Az emlékezők ülnek és beszélnek, a nevelt leány elkíséri a kamerát a helyszínekre, a narrátor egy-két apróbb, nem nagyon zavaró tárgyi tévedéssel együtt felmondja a történelmet. Az anyag ereje azonban elviszi a filmet.
A műnek egy súlyos hiányossága van: nem foglalkozik Lutz világnézetének fölöttébb érdekes és tanulságos alakulásával, amelyet Theo Tschuy Lutz-életrajzában végigkövethetünk. Lutz abból a mélyen vallásos metodista közösségből, amelyben nevelkedett, egyszerre hozta magával az irgalmasság, a segítségnyújtás etikai parancsát és az antijudaizmust, a Jézus-tagadók iránti megvetést. Amerikai éveiben a liberalizmusnak azt az elitista változatát tette magáévá, mely összekapcsolódott a fehér felsőbbrendűségi tudattal. Így tudta később összeegyeztetni a liberalizmusát a nemzetiszocializmus iránti rokonszenvvel.
Pedáns svájci szemmel nézte le Amerikában és Palesztinában a „zajos, zűrös, piszkos” színes népséget, feketéket, arabokat, zsidókat. 1935-ben, Hitler hatalomra jutása után két évvel még ezt írja palesztinai úti beszámolójában: „A vonat megáll néhány zsidó kolóniánál, és mindenféle népek szállnak le és fel. Minden elismerés Európának és kivált Németországnak azért, hogy megszabadult attól a csapástól, amit ezek az emberek jelentenek. A tisztaságról alkotott fogalmukat tekintve jól beleillenek a keleti miliőbe. Úgy látszik, még mindig nem ébredtek rá, milyen átok sújtja őket a Messiás elárulása miatt.”
Lutz pár évvel később ezeket a sorokat áthúzta. Az üldözöttekkel való együttérzés, az embermentés kötelességérzete előítéletei és ideológiai beidegződései fölé emelte őt. És aztán meg is maradt abban a magasságban.
