Ez felerészben bizonyul jövedelmező taktikának. Akadnak hálás, egy eurót adakozó magyarok, s olyanok is, akik szégyellik, ha a segítséggel egy magyar leplezi le járatlanságukat a reptéri parkolók nem túl bonyolult világában, ezért aztán dühösek inkább, mint hálásak.
A magyarul adott segítségre néha az a válasz: miért koldul – volt, aki hozzátette, hogy a nemzet szégyenére –, és miért nem dolgozik inkább ilyen fiatalon. Dolgozom, mondja ilyenkor a fiatalember. Hol, faggatják tovább a vakációból visszatérő magyarok inkább számon kérően, mint kíváncsiságból.
A fiú megnevezi az alföldi várost, amelyiknek a temetőjében foglalkoztatják. Kap annyit, hogy nem hal éhen, de jövőt szeretne. Kicsit több pénzt, több élményt, valamiféle bizonyosságot a napi bizonytalanságok helyett. Azt mondja, környékükről egyre többen szegődnek el vándorkoldusnak, hallott olyanról, hogy szervezetten hozzák-viszik őket a nyugat-európai városokba, aztán ugyanúgy elszedik tőlük a koldult pénzt, mint a stricik az útszéli prostituáltaktól. Ő egyedül jött, állítja, vannak Ausztriában dolgozó barátai, akik alkalmanként kihozzák a szabadnapján.
Ilyenkor éjszaka az érkezési oldal székein bóbiskol pár órát, egyelőre nem figyeltek fel rá a biztonságiak, egyáltalán nem néz ki koldusnak. Itt két nap alatt keres annyit, mint a temetőben, de tudja, hogy nem állandó munka ez, előbb-utóbb kiebrudalják a parkolóból. A haverjai azt ígérték, hogy kerítenek neki segédmunkát Bécs környékén, de ott sem túl könnyű ma már, a „trógermelót” főleg a törökök irányítják, ők pedig saját honfitársaikat választják, ha tehetik. A magyar az nem ilyen, odahaza a Jobbikra szavaz, meg lengeti a magyar zászlót, de itt legfeljebb a saját haverjaiknak segítenek, a többi magyart rühellik rendesen.
Hull az apró a műanyag pohárba, mindig koppan az alján, a fiú ugyanis azonnal kiszedi és elrakja az eurókat, az a biztos, ami zsebben van. Németül köszöni meg, tud néhány udvarias kifejezést, de megtanulta, hogy nem nagyon kell beszélni, aki akar, az némán is adakozik.
– Kijönnék én végleg, de otthon van az apám, az anyám, munkája egyiknek sincs, a testvérem még tanul és bizakodik – magyarázza abban a pár perces holtidőben, amikor éppen üres az automaták pavilonja a reptéren. A leszálló gépek zaja nem nagyon hallatszik, csak a bőröndjeikkel kitóduló utasok hangja tölti meg a teret.
A fiatalember még nem ült repülőn, olyan nagyon nem is vágyik rá, éjszakánként eljátszik a gondolattal, milyen lehet az, ha valaki olyan fontos ember, hogy névtáblával várnak rá az érkezési oldalon. Az ő álmai azonban reálisak – micsoda ellentmondás, földhözragadt magyar álmok –, a táblát tartó emberek státuszával is megelégedne, elmélkedik.
Aztán landol egy gép, jönnek az utasok, ő meg fogja a poharát, s szerényen beáll a sarokba. Egyelőre itt a helye. Egyelőre?
