A matek Lady Gagája

- Úgy hallottam egy tanárától, hogy az egyetemen az első években nem tűnt ki.

- Úgy általában sikeres voltam matematikából, a párizsi École Normale Supérieureban, ami ugye Franciaország legkiemelkedőbb iskolája (többen kaptak innen Fieldsérmet, mint bármelyik másik egyetemről –a szerk.), a maréknyi jobbak között voltam, de nem a legjobb. Az egyik társam egészen fantasztikus volt, sokkal kiválóbb nálam. Akkor hallottam először a Fields-éremről és ha abban az időszakban megkérdeztek volna az esélyeimről, valószínűleg nullára értékeltem volna ezeket.

- Ekkor még a külseje is átlagosnak volt mondható, farmerben járt.

- Az egyetem alatt változtattam meg a külsőmet. Jórészt a PhD fokozat megszerzése után tanultam meg azt is, hogy a matematikai képesség csak egy része annak, hogy milyen kutatók vagyunk. A többi a kíváncsiság, az emberekkel való együttműködés kérdése és a problémamegoldó készség. Ha ez utóbbi hiányzik, a legnagyobb matematikai elméből sem lesz eredményes kutató. Persze, igazából nincs szabály. Itt van például Grigorij Perelman. Csodálatos eredményeit, jóllehet diákkorában kapott némi útmutatást, teljesen egyedül és elszigetelve érte el. Én vele ellentétben mindig kerestem a segítséget. A nemlineáris Landau-csillapítással kapcsolatos eredményeimet sem tudtam volna egyedül elérni. Ehhez a megfelelő partnert egy korábbi diákom, Clément Mouhot személyében találtam meg, és kettőnk agyának kölcsönös feltuningolásából olyan ötletek születtek, amelyek jelentősen hozzájárultak a probléma megoldásához.

- Mit jelent önnek a matematika?

- Egyrészt ez a munkám, a személyiségem meghatározó része. A matematika egyfajta módja a világ megismerésének, a világ absztrakt ábrázolása, amelyben a tudomány összes alapelvét alkalmazhatjuk. Másfelől a szélsőségek tudománya, ami logikai úton az általános egészből von le következtetést az egyes részekre és nem fordítva. Azonban a matematika művészet is, módszer, ha úgy tetszik: társadalmi tevékenység valamilyen probléma megoldása, a haladás megsejtése érdekében.

- Mintha az utóbbi időben az elmélet felől inkább a gyakorlati feladatokra koncentrálna.

- Lehet, hogy ez a benyomás, de szerintem nem ez a legjobb megközelítés. Régen nagy volt a szakadék az elméleti és a gyakorlati matematika között. Utóbbi alapesetben a műszaki területekre, vagy az ipar problémáinak megoldásaira fókuszált. Később ez a különbség szűkült. Az utóbbi években pedig folyamatosság észlelhető a két terület között. Persze Magyarország mindig az absztrakt gondolkodásáról és az olyan elmékről volt híres, akik különösen erősek voltak a dolgok lényegének meglelésében. A múlt század közepének történései, a háború is a gyakorlat felé tolta a matematikát, s a tudománytörténet ezzel kapcsolatos lapjait jelentős mértékben magyarok írták, akik az elmélet felől érkezve nagyon is gyakorlati problémákat oldottak meg Amerikában.

Gömböc mint emléktárgy Beliczay László / MTI

- Ön a társadalmi kérdések iránt is érzékeny, egy fiatalok matematikai képzését céljának tekintő afrikai intézet egyik irányítója, meghívták Barroso bizottsági elnök tudományos tanácsadói testületébe, sőt felmerült a neve az új testület vezetőjeként és a szocialista párizsi polgármesterjelölt kampányában is szerepet vállalt. Hogyan tudja a magába zárkózó tudós képzetét keltő matematikát összeegyeztetni e sokféle funkcióval?

- Kifejezetten nehezen. Nem tudok rá egyszerű választ adni. Talán csak azzal, hogy sokféle matematikus létezik. Vannak, akik valósággal lebegnek a társadalom fölött, mint például a másik dimenzióban élő Perelman. Erdős Pál viszont kifejezetten társaságkedvelő tudós volt, akinek rengeteg barátja volt. Engem nagyon érdekelnek a társadalmi kérdések, és sokféle emberrel megtalálom a hangot. Ennek érdekében speciális kommunikációs tréningeken is részt vettem és így laikusokkal, sőt iskolásokkal is megértetem magam. Mindig úgy érzem, válaszolni kell az emberek kérdéseire.

- Mégis, sokak szerint még külsejében is az elitizmust képviseli.

- Igen, ez így van. Az École Normale Supérieure is egyfajta elitiskola volt, amely Európa talán legerősebb versenyhelyzetét teremtette számomra. De régen a magyar oktatási rendszerből kikerült tudósok jó része is az értelmiségiek, kutatók elitcsoportját erősítette. Nemrég olvastam Szilárd Leó életrajzát, ami egészen rendkívüli hatást gyakorolt rám. Most épp egy képregényt írok, amelynek ő lesz a főszereplője.

- Azok a tudósok, akik idejük nagy részét részben adminisztratív, tudománypolitikai feladatokra, részben különféle egyéb társadalmi megbízatásokra fordítják, előbb-utóbb óhatatlanul eltávolodnak az igazi tudományos kutatásoktól. Ön még egy kissé fiatal ehhez.

- Azok a példák, amiket magam is láttam, megerősítik az ön tapasztalatait. A kutatás ritmusa nagyon lassú, s ha valami nem megy, akkor megállhatunk, és addig ismételhetjük a dolgot, amíg nem megy. A tudományirányítás jóval gyorsabb ritmust követel, a politika még annál is gyorsabbat, a felmerülő problémákat azonnal meg kell oldani. Ám az, hogy én viszonylag fiatalon vágtam bele ilyesmikbe, talán még előnyt is jelenthet. Ha például most akarnám „visszafordítani a gépezetet”, ahogy tavaly ősszel, amikor Kaliforniában egy könyvön dolgoztam, sokkal könnyebben tudnám ezt megtenni, mint mondjuk hatvanévesen. Az én személyes filozófiám szerint a lehetőség valaminek az elvégzésére egyúttal arra is esély, hogy új környezetbe kerüljünk és abból is tanuljunk. A kutatáson kívüli feladataim közül a legfontosabb a Poincaré Intézet vezetése. Most az intézet kibővítésén dolgozunk, s ezen belül egy tudományos múzeum létesítésén. Érzem, hogy sikerre vihetem ezt a régóta eltervezett projektet, mivel rá tudom venni a politikusokat és az üzletembereket, hogy adjanak rá pénzt – bár a pénzszerzésre és a kommunikációra rengeteg időm megy el. Először azt tanultam meg a vezetéssel kapcsolatban, hogy egy ilyen projekt sikerének kulcsa a megfelelő emberek bevonása és a konfliktusok megelőzése.

- Ott lesz a múzeumban a Gömböc is, amellyel három évvel ezelőtti budapesti látogatásán ismerkedett meg, és amelynek egy példányát, ha jól tudom, az íróasztalán tartja?

- Igen, ott is és az intézet jelenlegi gyűjteményében is tartok egyet a mintegy száz egyéb matematikai modell között. Sőt, decemberben az egyik legnézettebb francia tévéműsorban is bemutattam. A Gömböc már megjelenését tekintve is roppant meglepő, és nem azért, mert bármiféle gyakorlati haszna lenne. Egy izgalmas probléma tárgyiasulása, egy 1995-ös sejtés bizonyítása, amely szerint létezik olyan homogén test, amelynek négynél kevesebb egyensúlyi pontja van. Sokan tettek erőfeszítéseket ennek a megoldására, a Gömböccel ez sikerült. A tévéműsorban igen röviden kellett demonstrálnom a matematika jelentőségét és három tárgyat választottam ki: Eukleidész Elemek című összefoglaló munkájának (a Biblia után ennek a könyvnek volt máig a legtöbb kiadása – a szerk.) egyik példányát, a gyakorlati alkalmazások példázatára az iPhone-omat és a Gömböcöt.

- Mit gondol, mit fog csinálni 15 év múlva?

- Sosem gondolkoztam öt évnél messzebbre. Egy sor olyan feladatot, amely jelenleg munkát ad, öt év múlva átadhatok másnak, mint az afrikai intézet tudományos tanácsának vezetését, vagy többek között az elnökségét annak a művészekkel és új hangszerekkel foglalkozó egyesületnek, amely addigra biztonságos pályára kerülhet. Zsonglőrködöm a személyiségemnek szóló megtiszteltetésekkel? Kétségtelenül. A „matematika Lady Gagájának” hívnak, sokszor lépek fel nagy nyilvánosság előtt és a tévében, ha a párizsi utcán sétálok, állandóan fényképeznek és megszólítanak. – Olvastam a könyvét, nagyszerű – mondják. De tudja, kiskoromban a szüleim és a tanárok nagyon félénknek tartottak, és mindig arra sarkalltak, hogy legyek nyitottabb, mert így sosem fog senki észrevenni. Nem az fájt, hogy gátlásos vagyok, hanem az, hogy emiatt sokan nógattak, változtassak a viselkedésemen. A személyiség szerintem a körülmények hatására sokkal természetesebben változhat, mint kényszerből. Hogy mi lesz 15 év múlva belőlem? Az még nagyon hosszú idő.