Pedig már a várost romba döntő ostrom lezárulta után pár hónappal, 1945 augusztusában pályázatot írt ki a Budapesti Nemzeti Bizottság és az Építéstudományi és Tervező Intézet „a nemzeti vértanúk és az 1919 óta mártírhalált halt szabadságharcosok örök nyugvóhelyéül szolgáló mauzóleum, a Nemzeti Pantheon elhelyezésére”. A Pantheon-terv nem volt új, Széchenyi óta újra és újra felmerült az elképzelés, legfeljebb a munkásmozgalmi mártírok mint célszemélyek megjelenése számított benne új elemnek. Ám míg korábban leggyakrabban a Gellért-hegyet használták volna e szent célra, most a pusztulás fölött érzett első rémület akár radikális városszerkezeti változtatásokat is indokoltnak mutathatott. Hatalmas teret, felvonulási útvonalat társítottak volna a mauzóleummal, így nem csoda, hogy akadt szárnyaló fantáziájú tervező, aki a panteont a Duna közepére, a Margit híd közelébe álmodta meg. (Igaz, a többség beérte a Városligettel vagy a Vérmezővel – derül ki Vadas Ferenc kutatásaiból.)
A beérkezett tervekből végül kiállítás nyílt a Magyar Nemzeti Múzeumban, melynek október 6-i megnyitója arra utal, hogy a nemzeti hősök számbavétele egyenesen az aradi vértanúkkal indult.
|
A négy évvel később Olcsai Kiss Zoltán és Körner József keze nyomán megvalósult munkásmozgalmi panteon
Jászai Csaba / MTVA |
A grandiózus elképzeléseket azonban maga alá döntötte az infláció, és valószínűleg nem is lehet pontos listát adni azokról az ilyen-olyan kezdeményezésekről és pályázatokról, amelyek az elkövetkező évtizedben követték őket. Így hát soroljuk csak azokat, amelyeknek nyomára bukkantunk.
1946 februárjában arról adott hírt a Népszava, hogy a két mártír újságíró, Somogyi és Bacsó emlékezetének megörökítésére meghívott művészek részvételével – tíz-, illetve huszonötmillió pengős pályadíj mellett – pályázatot hirdetett a Szociáldemokrata Párt. A résztvevők közül (Beck András, Bokros-Biermann Dezső, Borsos Miklós, Jakovics József és Vilt Tibor) Beck nyerte el a megbízást, akinek készülő síremlékszobráról még az évben megírta a Tér és Forma: „Az emlékmű háromalakos szoborcsoport. Három egymás mellé állított, iszonyú erejű kőbálvány. Mind a három figurából a súlyos tömegek plasztikai fensége árad, de ugyanakkor a lírai érzékenység gazdag, sokárnyalatú, mély bensőségű zeneisége is. Mint egy új, kőbefaragott »hármashangzat«, záródik plasztikai egésszé a kompozíció.” A dicsérő szavak ellenére azonban az emlékműből végül nem lett semmi.
Amikor megérkezett az új forint, a főváros közművelődési bizottsága visszatért a monumentum kérdésére. 1947 nyarán – írja Pótó János – a Magyar Partizánok Bajtársi Szövetségének kezdeményezésére antifasiszta emlék megvalósítását vették tervbe, azonban, bár a következő évben a pályázati kiírásra is sor került („a szobornak a fasizmus elleni partizánharc szellemét kell megörökíteni, de nem feltétlenül figurális megoldással”), az elképzelés végül elsikkadt. Vélhetően nem függetlenül attól, hogy még 1947-ben az MKP Központi Vezetősége is meghirdetett egy pályázatot a munkásmozgalmi mártírok emlékművére. Ennek sorsáról annyit tudni, hogy Vedres Márk szobrászművész nyerte meg, alkotását a Mechwart téren tervezték felállítani.
Az újabb kudarc ellenére a helyszín elég érdekes ahhoz, hogy alaposabban is megvizsgáljuk. A Mechwart térről ugyan nem mondható el, hogy „proletár lakta környék” volna, ami visszatérő eleme a mártíremlékmű pályázatainak, tény viszont, hogy az előtte futó Margit körút az elsők között nyert új nevet a felszabadulás utáni koalíciós idők keresztségében.
A Széna tér végén álló, és még jó darabig eredeti funkciójában működő, gyászos emlékű fegyház – kivégzések és a baloldali ellenállók fogva tartásának színhelye – után még 1945-ben elnyerte a Mártírok útja nevet. Sőt arra is történt tétova kísérlet, hogy 1947 őszén a még csak félszélességben újjáépített Margit hidat is Mártírok hídjának nevezzék – erről azonban hamarosan leszokott a sajtó. Az úttal határos Mechwart liget közepén épült fel viszont 1953-ra a belváros egyik legjelentősebb szocreál közintézménye, a II. kerületi pártház: Körner József széles lépcsősorral fölvezetett, reprezentatív homlokzattal koronázott épülete valóban szinte kiált valamiféle nagyszabású emlékmű közelsége után.
Tény ugyanakkor, hogy az 1953. novemberi nagy építészvita során, amikor a párt iniciatívájára Budapest távlati fejlesztésének tervét vitatták meg az ország legjelesebb tervezői, a panteon már nem került szóba. Egy Kultúrpalota és a Nemzeti Könyvtár helyét keresték a szakemberek a belváros parkosítani tervezett térfüzérében, illetve megemlítették, hogy a Nemzeti Képtárat a Városligetben lenne célszerű megépíteni.
 |
Tálos Gyula emlékműterve 1954-ből Forrás: Fotó: MTVA/Bizományosi: Jászai CsabaN
Prakfalvy Endre: A szocreál magyarországon |
Mégis, a mártíremlékmű terve búvópatakként újra és újra felbukkant a későbbiekben is. 1949-ben még a Tanácsköztársaság harmincadik évfordulója adott apropót a fehérterror áldozatainak a párt – meg nem nevezett – „öt nagy mártírjának” dicsőítésére. Hat évvel később már arról adtak hírt a lapok, hogy „a Népművelési Minisztérium és Budapest Főváros Tanácsa által a munkásmozgalom mártírjainak emlékművére kiírt pályázatra hat meghívott szobrász és építőművész küldött pályaművet, ezenkívül további 18 szobrász és építőművész nyújtotta be tervét. A bírálóbizottság (…) újabb szűk körű pályázatot hirdet Beck András, Olcsai Kiss Zoltán, Pátzay Pál, Somogyi József szobrászművészek, Dávid Károly és Rimanóczy Gyula építészművészek meghívásával.” A versengésből Olcsai Kiss került ki győztesen, és a következő tavaszon egy nyúlfarknyi híradásból az is kiderült, hogy „a Mártír-emlékmű megmintázásán már dolgoznak”.
A történet aztán senki által nem várt módon ért véget. 1958-ban a Kerepesi temetőben tényleg megvalósult a munkásmozgalmi panteon, mégpedig Olcsai Kiss Zoltán és Körner József tervei alapján. Ez azonban már egy egészen más világ volt, és a mártíremlékmű is más jelentéssel bírt, mint azt 1945 és 1956 között a kezdeményezők eltervezték. A folytonosságra legfeljebb a szobrász szavai utaltak, aki a Kossuth-díj átvételekor úgy nyilatkozott, „négy éve foglalkoztat, hogy kifejezzem mindazt, amit mártírjaink számunkra, az utókornak jelentenek”.
Mindezek után nem is maradt más dolgunk, mint hogy elvarrjuk Tálos Gyula történetének szálait. Az építész, aki ezt az elképesztő tervet – feltehetően – az 1955-ös pályázatra benyújtotta, a díszítés és a részletgazdag kiképzés iránt igencsak fogékony alkotó volt. Huszonévesen Lajta Béla mellett dolgozott dekorátor tervezőként és belsőépítészként, majd évtizedeken át ugyanezt a feladatot látta el Málnai Béla stúdiójában. Életrajzai nem mulasztják el megemlíteni, hogy hadifogolyként is a képzőművészeti tehetségét hasznosította, olyannyira, hogy 1917-ben az ő elképzelései szerint készültek el a vlagyivosztoki pályaudvar forradalmi díszei. A második világháború után a Közti építészeként dolgozott: önálló műve az oroszlányi bányásziskola volt, 1951-ben pedig társaival megnyerte a Kossuth téri metróállomás megtervezésére kiírt pályázatot. Hogy milyen lett volna ez a moszkvai mintát követő földalatti, azt persze csak azokból a fotókból sejthetjük, amelyek az egyetlen elkészült felszíni állomáspavilont, a Népstadion megállónál felépített, majd lebontott kupolás komplexumot mutatják.
Tálos Gyula, bár méltatója szerint „képzelőereje (…) mindvégig a szecesszió különböző forrásaiból táplálkozott”, láthatóan nagy kedvvel indult a szocreál korszak monumentális emlékműpályázatain is. 1948-ban készült el a Magyar Dolgozók Országa munkacímű irdatlan panteonterve, amelynek láthatóan szerves folytatása A Magyar Haza Mártírjainak Dicsőítésére Emlék. S hogy mindezt ma is láthatjuk, hiszen a rajzok számos építészeti kiadványban és rendezvényen megtalálták a helyüket, az elsősorban az építész előrelátásának köszönhető. Halála előtt két évvel, 1973-ban minden rajzát és dokumentumát átadta a Magyar Építészeti Múzeumnak. Így még az első gyűjteményes kiállítást is megérhette, amelyet változatos funkciójú, de összetéveszthetetlen stílusú tervanyagából rendeztek.
