Ennyi értelme talán mégis van a művészet értékmérésének. Hantai Simon a legdrágább magyar festő, és egyelőre csak önmagával vetélkedik, 2013-as rekordját döntötte meg az idén júniusban Párizsban. A Sotheby’s árverésén valamivel több mint két és fél millió eurót fizetett ki az új tulajdonos az M. C. 5 című képéért. Ilyenkor mondja a bennünk élő okos nagybácsi, hogy na ja, hülye képeket nem festeni nehéz, hanem eladni.
Ilyenkor kellene végre jól fejbe verni a bennünk élőt, aki ilyesmit susog a belső fülünkbe, és nem hiszi el, hogy létezik szellemi teljesítmény, hogy egy életet, virrasztásokat, küszködéseket, ébrenléteket, kételyeket és ájulatokat vászonra lehet vinni. Nyilván egy festőt meg lehet csinálni, be lehet vezetni, föl lehet építeni. Bizonyos szintig és bizonyos ideig ez pénzkérdés, jön a galériás, összegyűjti a képeket, kiállítást szervez, katalógust nyomtat, megtalálja vagy megkeresi azt a művészettörténészt, aki körmönfont mondatokban esküszik, hogy kivételes érték, amit látunk. Jöhet az árverés, a büszke beszámolók a rekordokról, és a szélesebb közönség megalapozott véleménye: ó, ha valaki ezért ennyi pénzt adott, akkor biztos nagyon nagy művészről van szó.
De minden ilyen akció ellenére sem lehet megölni a művészetet, élnek vagy éltek olyanok is, mint a Bián született Hantai Simon. Aki az utolsó vonattal még el tudott menekülni 1948-ban a határait záró Magyarországról, eljutott Rómába, onnét átköltözött Párizsba. Megismerkedett a szürrealizmussal, letett André Breton ajtaja elé egy képet, üzenet nélkül, és csak amikor látta, hogy a kép szerepel a következő kiállításon, akkor mutatkozott be: én vagyok a festő.
Eléldegélhetett volna mint szürrealista, de ment tovább, keresett, talált, fölfedezte magának a pliage technikát, a vásznakat összehajtogatta,megfestette, kihajtogatta,mint amikor gyerekkorában az édesanyja sváb kötényét kellett kivasalnia. Szárazon, hidegen, órákon át hengerelve az összehajtott vásznat.
Mintha ezt fizetné meg a világ. A nyughatatlanságot, a keresést és a munkát, az egyszerű, hétköznapi robotot, ami művészetté válik. A megfestett vásznat, amit aztán Hantai egy ébresztőórával kapart vissza, újrafestett és újrakapart, amíg a festék és a szimbólumszerszám együttese létre nem hozta azt, amit akart. Az őrület határát keressük, ahol ezek a különös, tiszta emberek billegve járnak, futnak, repülnek. Miközben mi azon agyalunk, hogyan lehet egy forintból kettőt, két forintból két eurót csinálni, és a végén azt mondjuk: Hantai, igen, ő jó befektetés, az M. C. 5 is kétmillióval lett drágább kilenc év alatt.
Nem az árverésen dől el, ki a jó festő. De időnként nincs ellentmondás.
Hantai Simon
Hét éve, 85 éves korában halt meg az 1948 óta Párizsban élő festő, aki sváb családból származott, csak a biai iskolában tanult meg magyarul. A modern festészeti iskolákkal való találkozás után saját módszerével alkotta meg nonfiguratív műveit. Mindenütt siker volt, újra felfedezték itthon is, biai barátja, Juhász Ferenc az ő műveivel illusztrálta versesköteteit. Életében nem engedte, hogy alkotásait aukcióra bocsássák.
