Egy hazafias fordulattal lángosra invitálom az egész kompániát. Az is magyar specialitás, és mégiscsak kiváltom vele az ebédet. A vacsorát meg majd fizessék az argentinok! A gyerekeim lelkesednek, az argentinok majmolják őket. Most majd megtudják, milyen az izzó nap alatt olajban sült, tűzforró kelt tésztát falni!
A lángosos előtt jó hosszú a sor, viszont csigalassúsággal halad előre. Nem értem, miért, hisz semmi mást nem lehet ott kapni. Idegesen forgolódom, magyarázok,
nem szeretném, ha az argentinok azt hinnék, akárcsak származási alapon is valami közöm volna a komótos kiszolgáláshoz.
De amikor már harmadszor mondom el nekik, hogy ez pont olyan, mint a tíz éve megbukott szocializmusban volt, a tekintetükből azt olvasom ki, hogy megértették.
Nézelődni kezdek. Mellettünk egy nyitott étkezdeféle. Túlsúlyos férfiak és nők fürdőruhában gőzölgő leveseket kanalaznak a tűző napon. És még van, aki globalizációról pofázik! Ezt bezzeg senki nem tudja elvenni tőlünk. Hirtelen párhuzamot vélek felfedezni nagy nemzeti tragédiáink és a között a sajnálatos tény között, hogy a lecsót és a lisztes-tejszínes gyümölcsleveseket leszámítva honfitársaim lényegében ugyanazt eszik télen, mint nyáron. És még ki is ülnek hozzá a napra! Meg kéne ezt írni, gondolom, de aztán eszembe jut, hogy én is a napon ácsorgok. Méghozzá lángosért!
Tényleg, a lángos! Már vagy tíz perc eltelt, és alig haladtunk. Igaz, mindenki pofátlanul sok lángost vesz egyszerre, és ráadásul még variálja is: sima, fokhagymás, sajtos, tejfölös, tejfölös-sajtos... Előrefurakodom. Rossz arcú huszonéves nőszemély áll a pult mögött, éppen rendelést vesz föl. Nem írja le, de a memoriter se megy túl jól neki, úgyhogy elismételteti. Tény, hogy öt lángost kérnek tőle, és még csak nem is teljesen egyformát.
Ezután kiszámolja az árat (abban se erős), majd bekasszírozza a pénzt,
amit gondosan megolvas, majd elrak. Mikor sikerül mindezen túljutnia, megrendeli a lángosokat egy fásult arcú férfitól, aki erre belerak öt darab nyerstésztabucit a fortyogó olajba, és türelmesen megvárja, míg kisülnek. A pultoscsaj közben neheztelve néz egy fix pontra, ahol se a sütést, se a sorban állókat nem láthatja. Mikor készen vannak a lángosok, a férfi értesíti őt, és a nő nekiáll bevégezni a művet: amelyikre sajt dukál, arra sajtot szór, amelyikre tejföl, azt megkeni tejfellel. Egyedül a sózást és – a sima lángos esetében! – a fokhagymázást bízza a kuncsaftokra. Miután mindegyik lángost kiosztotta, odafordul a következő vevőhöz, és nyíltan megkérdezi tőle, hogy mit óhajt.
Jó régen történt ez, és én akkor azt hittem, hogy valami hiánygazdasági relikviáról van szó, de azóta rájöttem, hogy egyáltalában nem így van. Persze tudom, vannak kedves, készséges, sőt, kimondottan fürge pincérek, normális éttermek, hangulatos teázók, barátságos büfék... De nem ez a kérdés. Még csak nem is a vendéglátóipar. Én például némely kiadómnál tapasztaltam a fentiekhez hasonló, szovjet típusú munkamódszereket. És túl gyakran találkozni ilyesmivel elvileg piacról élő cégeknél ahhoz, hogy ne egy rendszerszerű diszfunkcionalitásra gyanakodjon az ember. Sok más területen is így van ez, csak ott nem közvetlenül a résztvevők zsebére megy a dolog: a politika, a korrupció vagy a bürokrácia nemcsak kompenzálni képes, hanem egyenesen premizálja a hatékonyság kiiktatását.
Ha valaki járt már egy olasz presszóban, tudja, miről beszélek: ott áll Giuseppe egyes-egyedül a vártán, legalább 8-10 embert szolgál ki egyszerre mindenféle kávéval, itallal, péksüteménnyel, bármivel, és ha előző nap is jártam nála, mire a pulthoz érek – harsány üdvrialgás közepette, de kérdezés nélkül – már le is tette elém, amit tegnap fogyasztottam. Ha nem is ennyire varázslatosan, de mindenütt így történik ez. Igaz, a Szovjetunióban sose jártam.
És nehogy azt képzelje valaki, hogy az itt tárgyalt jelenség csak az olyan bonyolult, összetett műveleteknél nyilvánul meg, mint amilyen a lángossütés. Például
manapság már egész jó kávét lehet inni Pesten, viszont az elkészítés időtartama lassúsági Guinness-rekordot dönthetne.
Tessék csak megnézni, mi zajlik egy kávé megrendelése esetén konzultálásban, ide-oda mászkálásban, pakolgatásban, lefőzésben, gőzölésben, felszolgálásban, kasszírozásban, méghozzá teljesen függetlenül attól, hogy egy hagyományos, egy alternatív vagy egy procc helyen történik a kérdéses esemény.
A jelen sorozatban feltárandó még nem katalogizált hungarikumok mindegyikére van magyarázatkísérletem, ha másképp nem, hát a kriminológia vagy a mélylélektan segítségével. Arra viszont, hogy
miért nem képesek nálunk egy kurva kávét két mozdulattal megcsinálni,
semmiféle elképzelésem nincs. Abban biztos vagyok, hogy valami rettenetesen baljósat jelez – török áfium, turáni átok? –, valamit, ami láthatatlan csápjaival nemzeti létünket fojtogatja, tudatunkat módosítja.
De hát ami nem megy, azt ne erőltessük. Részemről feladtam a rejtély megfejtését. Lángost amúgy se nagyon eszem, a kávét meg otthon főzöm válogatott olasz kapszulák segítségével. Ha mégis valami presszóra szorulok, behunyom a szemem, vagy megpróbálok közben SMS-eket küldeni: az nekem pont olyan nehézkesen megy, mint nekik egy kávé összehozása. Rá lehet erre állni: otthon főzőcskézni, virágot ültetni, önellátásra berendezkedni...
A múltkor is, mikor egy korban hozzám illő társaságban kirándulni voltam, szendvicset majszoltunk, forrásvizet kortyoltunk, és aztán mégiscsak hazataláltunk valahogy. Visszafelé – már a villamos-végállomás közelében – egy lángossütöde túlhasznált olajának csábító illata csapott meg minket. Hiába könyörögtem a többieknek, mindegyikük lángost akart enni. Már messziről látszott a masszív, mozdulatlan sor. Ezúttal is előrefurakodtam. Nem árultam el a társaimnak, mit láttam ott, maguknak se fogom megmondani. Mint egy hetedhét országon át űzött bűnös lélek, aki alig várja már, hogy tetten érjék, megadóan lopakodtam vissza a sorba: ha meg kell lenni, hát legyen. Mindegy, egalább végre otthon érezhetem magam!
