A kódorgó kutya keresi a barlangot

MAGAZIN: A napokban megjelenő új kötete az Én vagyok a kedvenc állatom. A címből arra következtetek, hogy a könyv az állatokról szól.

DOLÁK-SALY RÓBERT: Helyes a meglátás, valóban kutyákról és macskákról szól.

Fotó: Földi D. Attila / Népszabadság

MAGAZIN: Van kutyája?

DOLÁK-SALY RÓBERT: Nincs. Macskám viszont kettő van, kutyám csak volt, egy golden retriever.

Mindig gyalog járt. Ha elveszett volna, különös ismertetőjelként ezt írtam volna a plakátra.

A könyv lesz az első verseskötetem. Dalszövegeket már hallhattak tőlem, de verseket még nem nagyon. Az talán a legfontosabb formai különbség, hogy az egyiknél fontosak a szótagszámok, a másiknál nem. Hónapokon keresztül olyan voltam, mint egy sokgyermekes gólya, folyton költöttem.

MAGAZIN: Pandacsöki Boborján is drámai figura?

DOLÁK-SALY RÓBERT: Eléggé. Folyamatosan kétségbe van esve, és amit tesz, azért teszi, mert a kis életének az egyensúlya megbomlani látszik. Ez ugyanúgy szórakoztatja az embereket, mint amikor egy kutya szeretne életben maradni, és a legátlátszóbb trükkökkel igyekszik kajához jutni. Persze én ezen szétröhögöm magamat, miközben ő halál komolyan éli meg a dolgot.

MAGAZIN: Mióta ismeri?

SÁRVÁRI TÖTTŐS GYÖRGYI: Tizenvalahány éve. Szerencsére még mindig meg tud lepni.

DOLÁK-SALY RÓBERT: Tudni kell, hogy Györgyivel, aki krízispszichológiával foglalkozott, voltunk már együtt is szélsőséges helyzetekben. Például a Grand Canyon fölött lógtunk egy madzagon, az életünkért küzdve. Persze kívülről nézve nagyon mulatságosak lehettünk. Ezek az élmények viszont segítenek abban is, hogy megtudjuk, a nehéz helyzetekben a másik hogyan nyilvánul meg.

Fotó: Földi D. Attila / Népszabadság

MAGAZIN: A Grand Canyon fölött?

DOLÁK-SALY RÓBERT: Hazudtam természetesen, de az olvasóról feltételezem, hogy eléggé intelligens és képes mindezt szimbolikusan értelmezni.

MAGAZIN: LifeGarden. Mit kell tudni róla?

SÁRVÁRI TÖTTŐS GYÖRGYI: Ez egy olyan kezdeményezés, ami a magánembereknek segít saját bázisuk megtartásában. A családokra és a gyerekekre fókuszálunk. A bázist pszichológiai értelemben használjuk, az a hely, ahol az ember nyugodtan építkezhet és kiteljesedhet. Azt láttuk a kolléganőmmel, Győri Ildikóval, hogy milyen sok támadás éri a „barlangot”, ahol az ember a szüleivel él gyerekkorában.

Mire iskolába érünk, romhalmazzá válik,

elvesznek azok a kapaszkodók, amelyekre szükségünk volna egész életünkben.

MAGAZIN: A gyerekek azt szeretnék, hogy legyünk velük, ne menjünk dolgozni, römizzünk, ha kell, gletteljünk, ráadásul legyünk Wikipédia-lexikonok is, akitől gyorsan meg lehet kérdezni valamit.

SÁRVÁRI TÖTTŐS GYÖRGYI: A tréningeken, amelyeket tartottunk, mindenki a magánéleti problémáira szeretett volna választ kapni. Hogyan lesz valaki pánikbeteg, miért pisil be a gyerek, ez érdekelt mindenkit. Régebbi korokban, amikor szűk közösségekben élte az ember az életét, volt ötven ismerőse, biztos referenciája.

Kell, hogy a gyerek glettelés vagy kártyázás közben kérdezhesse az apját. Ne az történjen, hogy „kiguglizza” magának

az életet.

MAGAZIN: Nem fenyeget az a veszély, hogy könyvük a rendben lévő embereknek szól?

SÁRVÁRI TÖTTŐS GYÖRGYI:

A rendben lévő emberek nem szoktak egész életükben végig rendben lenni.

A dührohammal még nem kell rohanni orvoshoz, ez minden hétköznapi családban előfordul. Abban segítünk, hogy elmondjuk, a kudarcokat hogyan lehet feldolgozni, hogyan érdemes lehiggadni, és miért nem jó az, ha másokat okolunk a sikertelenségünk miatt.

MAGAZIN: a L’art pour l’art Társulat 1986-os megalakítása után ismerhettük meg a nevét. Negyven fölött lett ismert előadó.

DOLÁK-SALY RÓBERT: Azon sokak vagy kevesek egyike vagyok, akik a legkreatívabb éveimben (18-tól 40-ig) nem készíthettek lemezeket, mert a „szakemberek” folyton elutasították. Egy időben volt olyan elgondolásom, hogy távozom az országból, de aztán mégis itt ragadtam. Kint valószínűleg zenei lemezeket készítettem volna. Itt viszont egy teljesen új világot hoztam ki magamból. Lehet, hogy ennek így kellett történnie.

MAGAZIN: Magányos farkas?

DOLÁK-SALY RÓBERT: Vau! Inkább kutya, ha kérhetem. Kódorgó ebként kiszököm a kerítésen, szétnézek a környékben. Falkában soha nem működtem. Az iskolai osztályokban is mindig csak egy-két barátom volt. Ha valahol banda képződött, én onnan felszívódtam. Nem volt kedvem más véleményét ugatni.

SÁRVÁRI TÖTTŐS GYÖRGYI: Erre nagy szükségük lenne a mai gyerekeknek is. Meg kell tanulniuk hinni önmagukban, akkor is, ha a rendszer nem hisz bennük, és összemossák őket másokkal.

Fotó: Földi D. Attila / Népszabadság

MAGAZIN: Mekkora az abszurd humor keletje?

DOLÁK-SALY RÓBERT: Nemrég a L’art pour l’art Társulat Debrecenben járt az ezer főt befogadó Kölcsey Központban, ahol a kinn rekedt nézők az előtérben kivetítőkön nézték az előadást. A Városmajori Szabadtéri Színpadon is csurig megtelt a nézőtér. Jövőre leszünk 30 évesek. A társulat egyre jobb. Új, 16. színházi műsorunkat, A pofon egyszerű, avagy egy szerencsés néző viszontagságai címmel most, októberben mutatjuk be.

MAGAZIN: Hogyan fogadta a menekülteket?

SÁRVÁRI TÖTTŐS GYÖRGYI: Jártam a Nyugatiban, és

nagyon bántam, hogy csak öt szélforgót vittem magammal. Sokkal nagyobb értéke volt, mint bárminek, ami nálam volt. A gyerekek ugyanúgy játszottak, mint az enyémek a bölcsi udvarán. Ez bennük a fantasztikus. Mindig új esélyt kap velük a világ.

DOLÁK-SALY RÓBERT: Igen, tényleg nagy ziccer az új generációk nemesebbé alakításának lehetősége, mégis sokszor kihasználatlan esélynek érzem, mert  a felnőttek továbbfertőzik az új generációt.

A hibák és a baromságok továbböröklődnek, kezdődik minden elölről.

SÁRVÁRI TÖTTŐS GYÖRGYI: Mégis mindig van valaki, aki kibillenti a szekeret a kátyúból.

DOLÁK-SALY RÓBERT: Én is optimista vagyok. Nem is igaz. Nem vagyok az, na, de csinálom a dolgomat. Ez a része viszont színtiszta optimizmus. De hogy közben néha miket gondolok, maradjon az én titkom.