Egy rövid szünet után a lengyel Apollon Musagete Kvartett előadásában hallhattuk A fúga művészete (BMW 1080) – Contrapunctus 1, 2, 5, 7 és 9-et, amelyet Bach elsősorban azért komponált, hogy bemutassa az ellenpont-technikában való jártasságát és kreativitását. A négy művész összeszokottsága már az első pillanatokban megmutatkozott, ahogy egymásra pontosan és figyelmesen reagálva működtek együtt. A kvartett egyébként, széles tradicionális repertoárja mellett nagy hangsúlyt fektet a még élő zeneszerzőkkel való közös munkára is, számos kortárs szerző ajánlotta nekik valamelyik művét, amelyek közül jó néhány a formáció spirituális mentorának tekintett Apolló személye köré íródott.
A szombat esti láz az utolsó számmal, a c-moll oboa-hegedűversennyel (BMW 1060) érte el tetőpontját Baráti Kristóf (hegedű), Dudu Carmel (oboa) és az Erkel Ferenc Kamarazenekar tolmácsolásában. Bach az eredeti művet két csembalóra írta át, hogy a lipcsei Zimmermann kávéházban előadják – és éppen ennek köszönhető, hogy fennmaradt az utókor számára is, hiszen az eredeti kotta elveszett. Ez a kávéház azonban még közel sem az az ikonikus, a huszadik század elején fénykorát élő művészlebuj volt, ahol írók, költők, festők, zenészek találkoztak és alkottak, mindenesetre a 18. századi német város társadalmi életében fontos szerepet töltött be. A tulajdonos engedélyezte a zenebarátok egyesületének, a Collegium Musicumnak - amelynek egy ideig Bach is a vezetője volt -, hogy koncerteket adjanak itt. A zenészek ingyen, szerelemből léptek föl, de a közönségnek sem kellett fizetnie. Bachnak nem csupán ennyi köze volt a kávéhoz; a frissítő fekete annyira megihlette, hogy írt egy kantátát is, amely arról szól, hogyan próbálnak leszoktatni mindenféle kalamajka árán egy fiatal lányt, Lieschent a kávézásról.
Ma már aligha gondolnánk, de a kávézás intézménye Bach korában, az 1700-as évek elején közel olyan parázs vitákat váltott ki, mint manapság például a füvezés. A kávéházakba csak férfiak járhattak, Zimmermann is csupán a koncertek alkalmával tett kivételt, sőt, sokáig abban sem volt közmegegyezés, hogy a nőknek szabad-e egyáltalán kávézniuk. Erre is reflektál némi gúnnyal a Bach-féle Kávékantáta, amelyben a főszereplő Lieschen megalkuszik apjával: abban az esetben hajlandó lemondani a kávéról, ha apja megfelelő partit talál számára – egy olyan férjet, aki felől annyit megihat belőle, amennyit nem szégyell. (Egy kis kitérő: Bachon kívül több zeneszerző kávéhoz való kötődése is ismert. Beethoven például csak egész pontosan 60 szem kávébabból lefőzött feketét volt hajlandó inni – ehhez már-már rögeszmésen ragaszkodott, olyannyira, hogy maga mérte ki babszemre pontosan az adagokat. A zenetörténet egy másik alakja, Rózmann Ákos hétórás darabot is komponált Mise címmel, amelybe beleírt egy komplett kávészünetet, csészecsörömpöléssel és fecsegés-foszlányokkal.)
|
Apollon Musagete Kvartett
Rockstar Photographers – Mózsi Gábor |
Ha már ilyen sok szó esett a kávéról, talán nem túlzás, ha azt mondjuk: a fergeteges végjáték úgy pattintotta ki a közönség szemét és úgy dobogtatta meg a szívét, mint egy lórúgásszerű koffeinbomba. Voltak, akik nem tudtak, de nem is akartak parancsolni már-már önálló életre kelt végtagjaiknak; a zene hatására itt-ott lábak, ujjak, fejek mozdultak meg a ritmus és dallam önfeledt élvezetére hagyatkozva. A nézők szó szerint kikövetelték a ráadást, az első nap ovációjához hasonló falrengetést produkálva. Az pedig, hogy este tízkor már nem szokás kávézni, valahogy mindenkit hidegen hagyott...
