Az ELTE Esztétika Tanszéke már alapításától fogva a magyar bölcsészképzés afféle saját, külön törvényekkel rendelkező szigete volt, eleinte a marxista–lukácsista esztétikából induló, onnan távolodó művészetfilozófusoké, olyan,válogatott szigetlakókkal (és tanítványaikkal), mint Almási Miklós, Balassa Péter vagy később Radnóti Sándor. Olyan nagy és szabálytalan különcöké, mint, mondjuk, Spiró György tanár úr. És ennek a szigetnek a népéhez tartozott, a formátumos kivételek közé, korántsem utolsóként, Poszler György is.
Kolozsvárról származott, és lélekben mindig a város polgára maradt, a város szellemének örököse és budapesti követe. A nyitottság és a befogadás kultúrájáé: Trianon legnagyobb veszélye számára is elsősorban egy etnikailag homogénebb, bezárkózóbb, nagyvárosokban és városi-polgári tradíciókban sokkal szegényebb ország kialakulásának lehetősége volt, és lassan száz év után úgy tűnik, hogy félelme a legkevésbé sem volt alaptalan.
Pályájának legelső hőse, az elbűvölő Szerb Antal, akiről két alapos könyvet is írt, nem utolsósorban ezért volt fontos számára, mert a magyar kultúrát az európai kulturális folyamatok elválaszthatatlan részeként mutatta fel irodalomtörténeteiben. Ezt a műveltséget és értékrendet kellett összeegyeztetnie – voltaképpen egy élet lassú, megfontolt munkájával – a Hegeltől, Marxtól és Lukácstól kapott roppant erős impulzusokkal. Ennek a munkának a során szelídült számára – ahogy más magyar kor- és szellemtársai számára is – a marxizmus antropológiává, normatív embertanná, az elidegenedés kritikájává.
Nem, az elidegenedett ember nem lehet az emberiség normálállapota, csak átmeneti és kiküszöbölendő történeti meghatározottság. Ebből aztán haláláig nem engedett már, és ez az egyre kevésbé forradalmi, egyre defenzívebb humanizmus vezette vissza Babitshoz, Ottlikhoz, Nemes Nagyhoz, Máraihoz, Mannhoz, Musilhoz.
