Feltétlen Habsburg-hűsége megkérdőjelezhetetlen volt, és hadvezérként igen sokat köszönhetett neki a császári család. Játszott egy a maga korában is ritka, sőt ezoterikus hangszeren, a barytonon. Különlegesen kedves és közvetlen ember volt, többek között az ifjú Goethe is igen rokonszenvesnek találta őt, amikor közelről láthatta az 1764-es frankfurti „császárválasztáson”; ezt meg is írta önéletrajzában, a Költészet és valóságban.
Esterházy Miklóst időnként azzal vádolják, hogy szolgaként bánt egy zsenivel, pedig Haydn nélkül rá ma már a kutya sem emlékezne. Ennél azonban mi sem áll távolabb a valóságtól.
Először is: Miklós herceg Haydn irányában tanúsított bőkezűsége messze-messze meghaladta a mindenkori szerződésükben meghatározott kereteket. Abban, hogy Haydn igen tehetős emberként halt meg, ez a bőkezűség rendkívül jelentős szerepet játszott. Példának okáért mindkétszer kifizette – Haydn szerény „önrészét” megsokszorozva – a komponista két ízben is leégett kismartoni házának újjáépítési költségeit. Fényes Miklós – az adott társadalmi keretek között – kivételes, személyes empátiáról tett tanúbizonyságot Haydn irányában. (Sajnos, sohasem fogjuk pontosan megtudni, hogyan és mennyiben járult hozzá ehhez a közös kamarazenélés sok-sok órájának intim élménye a barytontriók próbálása és előadása során.)
Másodszor pedig azért képtelenség a Miklós hercegnek kiosztott szerep, mert ő a saját jogán, jó tulajdonságaival és tetteivel is jeles és nagyszabású alakja a magyar múltnak.
Induljunk ki abból a tömör és remekbe szabott jellemzésből, amelyet Gottfried von Rotensteintől, a pozsonyi Michalská ulicában ma is megtekinthető Vörös rák gyógyszertár egykori tulajdonosától és szenvedélyes utazótól származik. Az ő beszámolói Eszterházára vonatkozó tudásunkat is rengeteg értékes részlettel gazdagították.
Esterházy herceg kellemes úr, mintegy 74 éves (a herceg halála után megjelent szövegnek ez a része tehát 1788 táján íródott), távolról úgy fest, mint egy negyvenes; járása szapora, testtartása szabad és laza. Tekintetét szellem hatja át, ami közelről szemlélve is elvesz éveinek számából; ha hadi tudományától eltekintünk, akkor pontosan ő az, akit irodalmárnak nevezünk; gáláns könyveket olvas német, angol, olasz és francia nyelven. Kézikönyvtárának összetétele és évenkénti gyarapodása sejteni engedi: egy szellemmel áthatott fiatal nemes úrnak, ha nem is a tüzességével, de a képzeletével feltétlenül rendelkezik. Fiatal éveiben tett számos utazása arra szoktatta, hogy ne tűrjön el semmit, ami nem helyénvaló. Évekkel ezelőtt emellett festett és rajzolt is, sok festménye és akvarellje még ma is látható. Szereti a képzőművészeteket, a zenét és az építészetet, és általában véve életével szívének óhajait követi.
Számos adat bizonyítja, hogy Miklós példás szigorral puritán erkölcsöket kért számon a környezetén – első közelítésben. Mert második lépésben azután igen gyakran megbocsátott, büntetéseket és kölcsönöket engedett el, esetleg megjutalmazta azt, akit korábban megbüntetett – vagy éppen elbocsátott zenészeket vett vissza, nem is egyszer, Haydn közbenjárására. Ám a korábbi hadvezért senki sem látta erélytelennek: tudott kemény maradni, nemet mondani.
Rotenstein egyértelműen fogalmaz: „A herceg nem tűr meg senkit a háza táján, akit kicsapongónak ismernek. Sokat ad a fegyelemre és a rendre.” Tudjuk azt is, hogy a herceg kimondottan fejlett szociális érzékenységgel bírt; ezt mi sem példázza jobban,mint a Fertőszéplakon fenntartott kórház, valamint az általa fizetett gyógyszer-hozzájárulások, illetve a nyugdíjat, sőt özvegyi nyugdíjat élvezők magas száma.
Ami azonban a legkevésbé része a Pompakedvelő Miklóssal kapcsolatos sztereotípiáknak, az a széles műveltségű értelmiségi alakja, aki nemcsak olvasott, festegetett és zenélt, hanem műgyűjtőként is jelentékeny volt.
A hercegi cím elnyerésének pillanatától, megbízottak útján folyamatosan vásárolta, majd köttette a könyveket, kifejezetten a „süttöri könyvtár” számára. Az alapvető műveltséget megalapozó könyvek, Cicero leveleinek 1479-es kiadásától Dantén és Shakespeare-en keresztül Voltaire-ig ott álltak a nemzedékek során felhalmozott hatalmas családi könyvtárban.
Miklós fényes katonai karriert futott be: 1741-ben lépett katonai pályára, három évvel később már ezredes volt, innen emelkedett 1768-ra a tábornagyi rangig. A rangoknál fontosabb azonban, hogy rendkívül sikeres hadvezérnek bizonyult: több hadjáratban vett részt az osztrák örökösödési, illetve a hétéves háborúban, s az 1757-es kolíni csatában különösen kitüntette magát, olyannyira, hogy kifejezetten neki tulajdonítják a csata kedvező kimenetelét. 1764 és 1787 között ő volt a bécsi magyar nemesi testőrség kapitánya, ezzel kapcsolatos teendői szólították minden télen a császárvárosba.Miklós herceg tehát nem pusztán beleszületett Magyarország egyik leggazdagabb családjába, hanem volt egy sok tanulást igénylő és kifejezetten megerőltető életmódot követelő hivatása, amelyben saját, személyes érdeméből tűnt ki – nos, ez nem tipikus arisztokrata életpálya.
Lássunk egy-két példát arra az élni tudásra, amelyről korábban szó volt. Eszterházán több francia szakácsot és cukrászt is foglalkoztatott olyan időszakban, amikor a kifejezetten puritán bécsi udvarban helyi szakácsok dolgoztak, és előírások korlátozták a felszolgált ételek nyersanyagtartalmát. Az itteni elszámolásokban rendre tűnnek fel tokaji, moseli, burgundi, rajnai borok és champagne-i pezsgők, amelyeket nem Bécsben vettek, hanem külön a herceg számára szállítottak Magyarországra, borsos áron.
Szinte minden Eszterházáról írott korabeli beszámoló megemlíti, hogy a színházi és opera-előadások ingyenesek voltak, és bárki beléphetett ezekre – akár parasztok is. A fényes, akár több ezer vendéget szórakoztató, többnapos vigasságok közismertek, s az is, hogy kínálatuk a tűzijátéktól és a csepűrágóktól a fényes lakomákon át a komoly színházi és opera-előadásokig terjedt.
Miklós a hobbik hosszú sorának hódolt a zenétől és az olvasástól kezdve az utazáson át a legkülönbözőbb tárgyak gyűjtéséig és a vadászatig. De az igazi vesszőparipa, a nagy szenvedély mégis a színház és az opera volt.
Miklós nem csupán luxusbolond, hanem elsősorban színház- és operabolond. Eszterházán a műsor sem maradt el a bécsitől sem változatosságban, sem mennyiségben, sőt, az ottani udvar abban a néhány évben is az olasz opera regionális fellegvára volt, amikor Bécsben II. József utasítására szüneteltek az olasz nyelvű opera-előadások. S Eszterházán korántsem „uraságtól levetett” bécsi énekesek léptek fel: a herceg nem is egy olyan sztárt szerződtetett több évre, aki jelentős nemzetközi karriert futott be, és London, Velence, Drezda vagy Szentpétervár levegőjét hozta el Eszterházára. Ez, Haydnnak a külföldet megcélzó zeneszerzői tevékenységével együtt, Magyarország egy pontját, Eszterházát egy történelmi pillanatra kiemelte periferikus helyzetéből, és –zenei tekintetben feltétlenül – Európa egyik kisugárzási pontjává tette. Ez volt Esterházy Fényes Miklós legjelentékenyebb alkotása, és ez teszi őt a magyar kultúrtörténet egyik meghatározó alakjává.
Színház- és operarajongása valóban a megszállottság határát súrolta. Kismartonban és Eszterházán nem kevesebb, mint öt ilyen-olyan színház építésébe fogott bele; a sort a minden korábbinál korszerűbb és pompásabb eszterházi operaház zárta le. Szinte rögeszmésen „irtózott az ürességtől”. Eszterházán sokszor heteken, hónapokon át minden áldott este volt valamilyen program – opera, színielőadás, bábszínház, hangverseny –, s ha mégsem, jó okunk van arra gondolni, hogy átrándult Bécsbe vagy Pozsonyba. Alig hihető, de igaz, hogy miután az első operaház 1779. november 18-án hajnalban az összes díszletekkel együtt leégett, az eredeti terveknek megfelelően három nappal később, 21-én mégis megtartották nemcsak Forgách Antal gróf és Grassalkovich Ottília grófnő esküvőjét, hanem (a bábszínházban) az aznapra tervezett operabemutatót is. Egy-egy operaszezon költsége évi 20-40 ezer guldenre volt tehető. Ez az összeg azt jelenti, hogy Miklós herceg pár évenként újra meg újra elköltötte operajátszásra a második operaház építési költségét.
Ám voltak Miklós herceg életének sötétebb, különös mozzanatai is. Meglehetősen homályosan hangzik például Rotenstein következő mondata: „A herceg egykor kedvelte a játékot, de ma már egyáltalán nem játszik, gyűlöli a játékosokat és minden játékot.”
Vajon miről lehet itt szó? Szerencsejátékról, kártyáról? Ha igen, ez is hozzájárulhatott – általános költekező életmódján és a Süttörön már a hercegi rang elnyerése előtt is állandóan folyó építési munkálatokon túl – ahhoz a kolosszális, több százezer guldenes, azaz forintban többmilliárdos adóssághoz, amelyet a 40-es évek során felhalmozott, s amelyből bátyja, Pál Antal herceg a hitbizomány terhére, 1751-ben kiváltja ugyan, ám tiszti becsületszavát kéri (és kapja), hogy felhagy a költekezéssel és az építkezéssel, sőt még „a drága Bécset is kerüli”.
Több forrásból is értesülünk továbbá Miklós herceg időnkénti súlyos depressziójáról. Egy esetről maga Haydn számol be egy 1790. márciusi levelében: azt írja, hogy „feleségének halála annyira megtörte a herceget, hogy valamennyiünk megfeszített erejét latba vetve sikerült csak … búskomorságából kiragadnunk”. Pedig Fényes Miklós herceg házassága nem volt idillikus: tudjuk, hogy Eszterházán nyíltan szeretőt tartott – egy venezuelai utazó például a herceget egy opera-előadáson kedvese, egy „igen egyszerű nő” társaságában látta.
Mindenesetre úgy fest, hogy Miklós életének árnyoldalairól sokkal többet tudunk, mint bármelyik másik neves Esterházy hercegéről. Ezzel együtt megérdemli, hogy elsöprően rokonszenves, gazdag és izgalmas személyiségnek tartsuk. Útleírásában Rotenstein megkockáztatja a következő konklúziót: „Senki sem vonja kétségbe, hogy nincs a világon jobb dolog annál, mint Esterházy hercegnek lenni.” Így gondolta-e ezt vajon maga Fényes Miklós herceg is? Sokszor minden bizonnyal így érezhette. De azért 1763-ban vagy 1764-benmegvásárolt egy francia brosúrát a könyvtára számára a boldogsághoz vezető útról. Vajon miért?
(A cikk bővebb változata a Muzsika című folyóirat 2015. februári számában fog megjelenni.)
