A holokauszt részben a világ szeme előtt zajlott le: hiszen mire lehetett abból következtetni, hogy európai városainkon fegyveres hatósági közegek menetoszlopban hajtottak végig nemcsak munkaképes fölnőtteket, hanem aggastyánokat és kisgyerekeket is, a zsidó lakásokba be lehetett költözni, a zsidók ingóságait szétosztották? Mindenki láthatta, hogy nem számítanak a visszatérésükre. (És a szögesdrót mögött lezajlott iszonyatot is minden kétséget kizáróan, részletesen és cáfolhatatlanul dokumentálták azóta.)
Némelyek csodálkoznak rajta, hogy miképpen lehetséges: teljesen nyilvánvaló, tagadhatatlan tényeket sokan mégis tagadnak. (És még a kortársak és szemtanúk se voltak képesek szembenézni mindevvel: a deportálások közben játszottak a mozik, az operettszínházak, a kabarék, tömve voltak a mulatók, folyt a focibajnokság, könyvek jelentek meg, fröcskölték egymást a fiatalok az uszodában. Milliók sejthető kiirtása miatt csekély volt a gyász.
Az egyik legjelentősebb magyar írónak az volt a gondja, hogy a zsidók majd bosszút állnak üldöztetésük miatt.
Az üldözés maga nem késztette szemöldökráncolásra.)
Csodálkozásra semmi ok. Természetesen a holokauszttagadók is pontosan tudják, hogy a holokauszt megtörtént. Ha nem lettek volna megsemmisítő táborok, akkor ma Magyarországon félmillió zsidó lenne, nem pedig néhány tízezer. Ezt nem lehet nem tudni. Tudja is mindenki. A népszerű náci falfirka – HOLOKAUSZT NEM VOLT, HANEM LESZ! – robusztus humorú szerzői is tudják, hogy volt holokauszt. Különben honnan tudnák, hogy mi az, amit javasolnak? Azt javasolják megismételni, ami már végbement egyszer.
A holokauszttagadásnak az a szembeszökő magyarázata, hogy a legtöbb többé-kevésbé normális ember számára erkölcsileg lehetetlen antiszemitának lenni a holokauszt után.
(Azok, akik be akarják teljesíteni, dűlőre akarják vinni Hitler kényszerűségből félbeszakított művét – evvel az egyértelmű eltökéltséggel –, nagyon kevesen vannak, és nem fedik föl arcukat.)
A holokauszttagadók erkölcsileg elfogadhatónak akarják feltüntetni az antiszemitizmust, mert ők is érzik, hogy ekkora gonosztett áldozatainak nemzetsége ellen gyűlöletet érezni csúf dolog lenne. Akkor már a legegyszerűbb a tagadhatatlan tényt letagadni – mert a legtöbb kompetens személy nem szívesen gondolja magáról, hogy ő erkölcstelen, a radikális Gonosz eltökélt híve.
Az antiszemitizmus hosszú történetében fordulópont Auschwitz. A zsidógyűlölet sokféle – nácizmus előtti – formája (amely széles körben elfogadott volt vagy megtűrt) morálisan lehetetlenné vált: mert világos, hogy a nem náci, prefasiszta antiszemitizmusok rögzült hagyományai hozzájárultak ahhoz, hogy a genocídiumot jelentős ellenállás nélkül sikerült megszervezni és végrehajtani. Az áldozatok iránti részvét, szánalom, együttérzés – ezek hétköznapi, nem kivételesen heroikus érzelmek, nem igényelnek erkölcsi vagy szellemi zsenialitást, rendkívüli éleslátást vagy emberfölötti áldozatkészséget – kizárja az antiszemitizmust, amelynek az átélésére és gyakorlására nincs többé mentség.
Ezt a holokauszttagadók is átérzik, ahogyan mindenki más. Arra a félig elhitt „élethazugságra" van szükségük – a tudtukkal is tagadhatatlan tények letagadására –, amely lehetővé teszi nekik, hogy antiszemiták legyenek. Ha az antiszemitizmus bűn, amely a holokauszthoz vezetett (és ez cáfolhatatlanul igaz, ha a holokauszt megtörtént), akkor az egyetlen mentség csak az lehet, hogy nem is volt holokauszt.
A holokauszttagadók (kimondatlanul) elismerik, hogy a holokauszt igazolása lehetetlen.
A holokauszttagadók (implicite) egyetértenek a nagyjából humanista többséggel abban, hogy ártatlan emberi lények, felebarátaink kínzása és meggyilkolása erkölcsileg kárhozatos és borzalmas, nem szeretnék azt hinni magukról, hogy annak, amit gondolnak – amit az antiszemiták gondolni szoktak –, ártatlanok kínhalála a logikus következménye. Márpedig ha a holokauszt megtörtént, akkor ez az antiszemitizmusra vonatkozó igazság.
Más szóval a holokauszttagadók (vagy „relativizálók" vagy „revizionisták") tudják, sőt: nyilvánosan elismerik, hogy az antiszemitizmus a jó erkölcsbe ütközik, ezért kell tagadniuk nem tagadható folyományait. Nekik még vannak erkölcsi meggyőződéseik (ha nem is nagyon szilárdak). Legalább az erkölcsi látszat még valamennyire fontos nekik. Ők úgy szeretnének nácik lenni, hogy nem hiszik el, hogy a nácik elkövették azt, amiért nácik lettek.
Mert a nácik nem holmi társadalmi elégedetlenség miatt lettek nácik. Hatalmas tömegek osztoztak a társadalmi elégedetlenségben, amelyek nem lettek nácik, sőt. A nácizmus sajátossága, megkülönböztető tulajdonsága a zsidó nép megsemmisítésének akarása volt. Ha valaki náci, akkor igenli a holokausztot, ha bevallja ezt magának, ha nem.
A holokauszttagadó dilemmája: hogyan lehet mégis radikális antiszemitának, azaz nácinak lenni anélkül, hogy az antiszemita összeütközésbe kerüljön az általánosan elfogadott erkölcsi minimummal.
Azoknak pedig, akik nem náci módon, hanem prefasiszta módon akarnának antiszemitának lenni, nem lehet megfeledkezniük róla, hogyan lettek a nem eredendően náci (pl. konzervatív nacionalista) antiszemiták egész Európában a nácik cinkosai, aztán a náciktól nem megkülönböztethető tömeggyilkosok.
Nincs, nem lehetséges már Auschwitz előtti antiszemitizmus, hiszen Auschwitz megtörtént. Azoknak pedig, akik azt mondják: „hagyjuk már ezt, hiszen vannak aktuálisabb gondjaink", azt felelhetjük: hogyne, persze; azonnal lesznek időszerűbb gondjaink, ha a burkoltan (ritkábban: nyíltan) dühöngő antiszemitizmus, amelynek a passzív tudomásulvétele megmérgezi a társadalmat (s amely már nem lehet – az időbeli szekvencia és a történelmi okság miatt – nem náci jellegű), nem szűnik meg vagy nem enyhül jelentős mértékben.
|
| Fotó: H. Szabó Sándor / MTI |
Mint minden egyebet, a holokausztot is lehet instrumentalizálni (azaz eszköznek használni a dologtól magától idegen célokra). Természetesen megengedhetetlen a „felelősség" kiterjesztése olyanokra, akik nem felelősek. Ezt mindenkor mereven és szigorúan el kell utasítani.
Azonban némi (nem tettleges, nem valamiféle szimbolikus módon „elkövetői", hanem erkölcsi) felelősséget vesznek magukra azok, akik még Auschwitz után is antiszemiták, és akik – holokauszttagadással vagy máshogy – behunyják a szemüket Auschwitz vakító példája előtt. Nincs utólagos bűnrészesség vagy cinkosság. De megértem azokat, akik a holokausztot örökkévalónak vagy jelenvalónak érzékelik, hiszen a náci érzület még mindig (már megint) eleven: a holokauszttagadás és a holokauszthelyeslés közötti határ fölöttébb bizonytalan.
Úgy látszhatnék, hogy a holokauszttagadók és a többé-kevésbé humanista (vagy szimplán csak „rendes") többség közötti különbség nem erkölcsi, hanem ténykérdés.
A holokauszttagadók is belátják, hogy a genocídium helytelen, éppen csak azt mondják, hogy a zsidókkal ez nem esett meg a második világháború alatt
– azért, hogy „erkölcsi jogot" nyerhessenek az antiszemitizmus további gyakorlására vagy művelésére. (Olyanokat is mondanak, hogy az első világháború után, majd a harmincas években több európai országban – nem a nácik által – bevezetett jogfosztó zsidótörvényeknek nem kellett volna okvetlenül a holokausztba torkollaniuk. Ezt nem tudjuk. Mindenesetre oda torkollottak.) Úgy látszhatnék, hogy a nemcsak Magyarországon, hanem egész Kelet-Európában nyakra-főre rehabilitált nácikollaboránsok vagy más helyi fasiszták rémtetteinek legyintőleges banalizálása ártalmatlan semmiség (vagy merő tudatlanság), pedig ez – akárcsak maga a holokauszttagadás – ürügy arra, hogy magasztalni lehessen antiszemita politikusokat, a holokauszt bűnrészeseit vagy cinkosait, anélkül, hogy a rehabilitációs kampány részesei magukra vennék az Auschwitz utáni, szükségképpen náci árnyalatú antiszemitizmus elhordozhatatlan ódiumát.
(Figyelemre méltó, hogy „gulagtagadás" nem létezik – bár a Gulag relativizálására, elfeledtetésére történnek elítélendő kísérletek. De a „gulagtagadásnak" nem volna önfölmentő funkciója, hiszen a Gulag sokmilliónyi áldozata mint „népcsoport" ellen nem irányul eleven és sokak számára jelentéses, „identitásképző" politikai indulat.)
Amikor ennek az írásnak a címében – enyhe iróniával – a holokauszttagadás dicséretét ígértem, arra céloztam, hogy a holokauszttagadás mégiscsak (közvetett, akaratlan) főhajtás közös erkölcsi intuíciónk előtt, amely visszaborzad a radikális Gonosztól.
A háború után elhíresült titkos beszédében maga Heinrich Himmler is azt mondta munkatársainak az SS-ben, hogy a „végső megoldásnak", a zsidó nép teljes megsemmisítésének a szerinte dicsőséges tényét el kell rejteni az emberek (a be nem avatottak) szeme elől: az utókor se tudhat róla, hogy miként tűnt el a zsidó nép a földről. Himmler pusztán mások elől akarta eltitkolni a borzalmat, mert a mások közös (általa mintegy kívülállóként ismert) erkölcsi intuíciója ezt nem viselheti el. A tömeggyilkosokat – sajnos, mondta Himmler – nem illetheti nyilvános dicséret. És valóban, a manapság a náci szimbólumokat a testükre tetováló vagy ruhájukon viselő neonácik (mint a cigánygyilkos magyar terroristák perének minapi főtárgyalásán megjelent náciszimpatizánsok) kevesen vannak, hiszen az ilyesmihez rendkívül elvetemültnek és rendkívül
ostobának kell lenni.
A holokauszttagadók ehhez nem elég bátrak és nem elég buták. Csak behunyt szemmel lehetnek nácik.
Hiszen nyitott szemmel még megpillanthatnák azt „az emberi arcot", amelyről Nemes Jeles László beszélt a díjkiosztón. Ha megpillantanák, nem lehetnének többé zsidógyűlölők. Csak a szemüket kellene kinyitniuk.
Ez pedig nagyon nehéz.
