A hasznosított izmusok

Czóbel Béla sosem volt a szó igazi értelmében avantgárd. Nem véletlen, hogy a Nyolcak története úgy emlékszik rá, mint kvázi külső tagra, és az is jellemző, pontos, hogy az új katalógusszöveg sorra a „közelében", a „között forgott", az „analóg" szavakkal jellemzi viszonyát a korabeli mozgalmakhoz. Ha tetszik, óvatos volt, még inkább kitartóan öntörvényű, de mindig annyira nyitott, hogy érezze-értse azokat a jelenségeket és eseményeket, amelyekért amúgy nem kívánt résztvevőként pokolra menni.

Virágcsendélete kilencszáznyolcból már-már konstruktív, de szétrobbantják a színek, a vonatkozó főmű, a Fiú labdával még újabb nyolc év múltán is inkább stilizált, mint szerkesztett, Berlinben a Brücke-csoport közelében tudják az életrajzok, de Munkásfiújának vidorságában sem az expresszionisták generális kíméletlensége, sem más expresszionisták osztályelfogultsága nem fedezhető fel. Semleges, szellemes remek.

Függetlenségének két eszköze – jobb, ha megfordítjuk: két oka – a kolorizmus és a derű. E két, számára mindennél fontosabb érték akadályozza meg rendre, hogy művészete izmusba, iskolába, áramlatba feltétel nélkül besorolható legyen. Kernstokné arcképén a vöröses kendőbe beleharsogó zöld sálzuhatag, Meyer úr portréján az utánozhatatlanul elegáns narancs-fekete csíkozású zakó (kék mellény fölött!), a Fiú labdával főművön a sárga és kék mezőre osztott háttér meg a vidáman sárga-kék-vörös cikkelyek a labdán mind arra szolgálnak, hogy a mű ne legyen zavartalanul expresszionista, ne legyen konstruktivistának besorolható.

Ezt segíti a másik nem kevésbé népszerű vonás: a kedély, a humor, az irónia. A fiatal és az érett Czóbel többnyire nem kíméletes: a labdás fiú kissé bizony málészájú, Meyer úr eleganciáját ellensúlyozza a félszegsége, a Kernstokné-portré már-már goromba becsületsértés. Még a késői, szentendrei portrék önfeledt színességét, békéltető puhaságát is modulálja az a finom ambivalencia, amely a húszas-harmincas évek összesítő, tanulságokat szintetizáló remekeiben kapja meg az értelmét.

A noisy-le-grandi plébános zöldessárgából narancsba zökkenő háttere legalább annyira része a czóbeli egésznek, mint az illúziótlan arcábrázolás. A kilencszázharmincnyolc körüli Ülő nő visszafogottabb színvilága és szokatlan már-már rea­lizmusa kiegészíti egymást. A remekmű, a Múzsa 1930-ban még őrzi töredezett formában a fekete kontúrokat, és meghökkentő, már-már szürke színű testén kalap-zöldek és mellbimbóvörösek teljesítik ki a termékeny meztelenséget.

Humanizmus, életszeretet, amelyet a színek és érzelmek kontrasztja meg az izmusoktól megörökölt elevenség emléke tesz egyedivé. Ez határozza meg Czóbel festészetét; ha meggondoljuk, a hazai piktúra legjavát is a múlt század első felében.

Újragondolt Czóbel. A szentendrei Czóbel Múzeum új állandó kiállítása.