– Alig múlt harminc, de már túl vagy három regényen és két versesköteten. Ennyire kiabál a múzsa?
– A múzsákban nem hiszek, az írás viszont belső kényszer. Amit megélek, azt valahogy ki kell adnom, formát kell neki találnom, szublimálnom kell. De mit jelent a sok? Kinek sok? Nem kell mindent elolvasni tőlem. Az olvasó majd válogat.
– Az igaz, hogy ha Jókaira gondolunk, akkor ez még kevésnek is számít. Arra gondoltam, amit Márai mond, hogy nem túl jó, ha sokat forog egy író neve. Bár azért ő is megírta a magáét.
– Én kevésbé látom „belülről”, hogy mennyit forog a nevem. A nevem, a könyvek foroghatnak, azok tőlem függetlenek, úgyis mindenki azt mond és ír, amit akar. Az az ő olvasata rólam. Én viszont az iskolán kívül keveset vagyok emberek között. Nagyon kell az egyedüllét, pláne napi 200 gyerek után. Innen nézve egyetértek Máraival. Minél kevesebbet lenni kint. Ez tudatos döntés, a hiúságommal szembemenni, és törekedni arra, hogy függetlenítsem magam a kritikától, véleményektől. Mindkettő félrevihet, a rajongás és a támadás is. Ez esetben összeér bennem a pedagógus és az író. Órán sem hihetem el, hogy csodál vagy gyűlöl egy diák. Pillanatokra teszi, aztán elmúlik, elfelejti. Nem ez a fontos, nem én.
– Szereti a provokatív regénycímeket: Belém az ujját, Majdnem Auschwitz. Mennyire tudatos ez?
– A cím mindig egy érzés. Az utóbbi időben ezzel küzdök a legtöbbet. Az első regényem, a Belém az ujját esetében direkt akartam provokálni. Elsőkönyves szerzőként szerettem volna felhívni a szövegre a figyelmet, és a témába is vágott. A nyersesség, a szexualitás része a könyvnek, de számomra mégsem ez volt a legfontosabb, hanem a benne rejlő „mélyre hatolás”, a kimondás lehetőségei. A Majdnem Auschwitz egy reggel szaladt ki a számon véletlenül, és abban a címben vált teljessé. Érdekes, hogy mindig utólag rajzolódik ki a cím mögötti rendszer. Visszatekintve látom az összefüggéseket, a válaszokat.
– A könyvhéten megjelent A hiányzó test, is ehhez a regényhez kapcsolódik. Ebben is a Holocaust-túlélők harmadik generációja szólal meg. Mennyire volt nehéz felfejteni az ő történetüket?
– Személyessé tettem őket. Éltem Krakkóban. Voltam Auschwitzban. És mindenhol arra figyeltem, hogyan hat rám a közeg, mit vált ki belőlem, mit mesél nekem, mit indít el. De az élet segít. Hozza a történeteket. A könyv nagy része szó szerint igaz.
– Igen színes világ ez. Vajdasági magyar menekül a háború elől egy cseh kórházba, ahol egy idős lengyel túlélővel találkozik, aki a halott lánya emlékével küzd. Egy igazi kelet-európai regény.
– A saját életem is az. A vajdasági magyar különben a Majdnem Auschwitz Goran nevű ikonfestője, aki egy világítótoronyban élt, itt az ő tanítványára is rákérdezek, illetve arra, hogy miért teremt az ember bármit, ha tudja, hogy annak semmi értelme. Mert a valóság illúziójánál úgysem lesz tökéletesebb, ő pedig a hiánnyal él tovább. Hogyan él, szeret az ember, ha tudja, hogy nincs értelme. De a könyv közvetve segített megtalálni a kelet-európai sokszínűségben az otthonosságot, a halálban az életet.
– Gondolom, kikérné magának, ha női íróként könyvelnének el?
– Úgyis így könyvelnek el sokan. A dühöt egyébként sosem értettem. Bizonyos meggyőződések ellen tenni nem lehet, illetve mindenkinek szíve-joga, hogy mit hisz, magyarázkodni pedig nem szoktam. Különben mindig kíváncsian hallgatom, hogy ki mit ért ez alatt. Hol van kettőnk között a különbség.
– Magának jelent valamit?
– A mellem jut erről eszembe. Hogy a férfiak biztos azt nézik meg egy felolvasáson, hogy mekkora. Ugyanakkor sok konfliktust érzek mögötte. Sértettséget mindkét oldalon. Hogy nekem könnyebb, mert sminkelhetek, hogy nekem nehezebb, mert sminkelhetek. Aztán mindig oda lyukadok ki, hogy persze, én más vagyok. És címkézzen az, akinek kell.
– Jól érzi magát az irodalmi életben, vagy inkább távol tartja magát tőle?
– Távoli vidék. Régen többet vettem részt benne, aztán egyre rosszabbul éreztem magam. Jobb így mindenkinek. Megfogadtam, mindig csak annyit és oda, ahol és amíg jól esik. De néha elhiszem, hogy ezen is múlhatnak dolgok. Ahogy a szerkesztőm, Mészáros Sándor szokta mondani, aki kenyeret akar őrölni, annak malomba kell mennie. Többnyire szorongást okozott régen a részvétel, de lassan megtanulom tisztelni magam ebben a közegben. Elfogadni magam annak, aki épp vagyok.
– Freud szerint egy író azért ír, mert másként nem tud pénzhez, hatalomhoz és nőhöz jutni. Vagy férfihez. Maga?
– A számláimat elsősorban a tanári fizetésből fizetem, a hatalom nem izgat, nem hiszek benne, és van férfi az életemben, akit szeretek. Az írás: magánügy, megoszthatatlan, ezért érzek sok kérdést hiábavalónak ezzel kapcsolatban. Írni kell, abban lehetnek válaszok, a többi inkább szerkesztés, képrajzolás, ideológia. Mások biztos jó elméleteket találnának ki, hogy mit pótolok ezzel, de akkor is írni kell. Önmagáért. Átszűrni magamon, kiönteni, hogy áradjon, és ne feszítsen tovább.
– Akkor is írna, ha egy lakatlan szigeten élne?
– Biztos. Nem tudom, hol van vége a folyamatnak. Talán akkor szakad vége az írásnak szinte magától, amikor már nem fontos. Amikor már nem kell elmondani, kimondani, mert eggyé váltam vele. A szigettel, a tengerrel.
– Mi lenne az a maximum, amit el szeretne érni az írással?
– Azt, ami elképzelhetetlen.
