A gyilkos, az áldozat és a detektív

MAGAZIN: Agatha Christie-t olvasott fel a krimiről szóló konferencián. Közben azon tűnődtem,miért nincs több alkalmuk a színészeknek arra, hogy krimikben játsszanak a színpadon.

JÓZSA IMRE: Talán a színházak nem mernek hozzányúlni. A rendezők abból indulnak ki, hogy nem tudják felkelteni vele az érdeklődést. Bár ott a Játékszín előadása, a Tíz kicsi néger, ami szintén Christie, leköti a nézőket. Tény, hogy jó a szereposztás. Szirtes Tamás nagy figyelemmel és szakértelemmel rendezte, jó a darab sodrása, nem lehet belőle kilépni.

BÁNKI ÉVA: Kérdés, hogy a mostani magyar középosztálynak a Tíz kicsi négerhez mi köze van, és milyen esélye van annak, hogy azt a saját életére vonatkoztassa.

JÓZSA IMRE: Ha eljátszom a színpadon egy gyilkost, felmutatom, hogy megvan bennünk ez a hajlam. Hogy a nézőben is megvan-e, nem tudom. Vagy csak nem meri felvállalni. De hát mindenki rendelkezik gyilkos indulatokkal és hatalmas szerelmi vágyakkal. Van létjogosultsága a színpadon a kriminek.

BÁNKI ÉVA: Nem biztos, hogy a mostani húszéveseket ez izgatja. Hogy őket épp a Tíz kicsi néger tartja lázban.

JÓZSA IMRE: Nem találkozott még olyan húszévesekkel, akiknek a szemében ott lakott a gyilkos indulat?

BÁNKI ÉVA: Szabad őszintének lennem?

MAGAZIN: Kötelező.

BÁNKI ÉVA: Része az életemnek a tanítás, jóban vagyok a húszévesekkel. Sokkal labilisabbak,mint az én nemzedékem. Így aztán nagyon sokféle gyilkos indulatot láttam. És annyira megváltozott az életvitelük, az érzékenységük, hogy ezt talán a művészetnek is tekintetbe kéne vennie. Nem biztos, hogy ők a Tíz kicsi néger karaktereivel oly könnyen azonosulnak.

MAGAZIN: Hammetről vagy Chandlerről nehezen képzeli el az ember, hogy a korabeli amerikai társadalom vágyait és problémáit annyira át akarták volna látni. Mentek előre és diktálták a tempót. Tudták, mit kell írni, mit hogyan és hová kell eladni, miből lehet pénzt csinálni, a közönség pedig rohant utánuk.

BÁNKI ÉVA: Nem voltak társadalomtudósok, de nagyon is benne éltek abban az amerikai valóságban, aminek a különösségét meg akarták mutatni a finomkodó angol detektívregényekhez, nyápic angol detektívekhez szokott közönségüknek. Chandler regényeiben is elhangzik számos kijelentés, ami ezt az amerikai másságot akarja expressis verbis megragadni.

Kurucz Árpád

MAGAZIN: Mi az első magyar színtiszta krimi?

BÁNKI ÉVA: Színtiszta magyar krimi? Olyan kortárs társadalmi valóságban játszódó, igényesen megírt krimit, amiben teljesen egyértelmű a megfejtés, keveset olvastam. De nagy magyar regényírók is variálják a bűnügyi regény sémáit. Hogy Móricz vagy Tar Sándor nem tökéletes krimiket írt, de ez nem von le semmit az értékükből. Az én kedvencem amúgy a Szürke galamb.

MAGAZIN: A hatvanas évek Mág Bertalan-könyvei már igazi kriminek készültek, ez igaz a Kántor nyomoz kutyás sztorijára is.

BÁNKI ÉVA: Nagyon érdekes időszak volt ez. A kemény krimi kicsit olyan, mint az eposz, valamiféle közös értékrend nélkül nehezen működik. De mi van, ha a közös emlékezetet népszerű krimikkel próbáljuk megteremteni? Talán ez is vonzhatta a krimihez az ávós katonatiszteket, nyugdíjas rendőröket, Mág Bertalant, Fóti Andort például. Ők arra is törekedtek, hogy 1956-ra, 1944-re vagy 1945-re vonatkozóan új emlékezetet alakítsanak ki. Szabályos krimiket írtak, ezekben volt szabályos megfejtés is, és közben időről időre felbukkant egy-egy „idegen” (egy sváb, egy emigráns arisztokrata vagy egy kulák) aki megpróbálta a közösséget bomlasztani. Az egyik Mág-krimiben egy emigráns arisztokrata azért tér vissza Magyarországra, hogy rendes magyar munkáslányokat gyilkolásszon.

MAGAZIN: Mennyire játszik bele a magyar krimi hiányába a jellegzetes arisztokratizmusunk, aminek része, hogy lenézzük a ponyvát, a sci-fit vagy a fantasyt?

BÁNKI ÉVA: A magyar szépirodalomnak, amelynek vannak világszínvonalú kortárs képviselői, aligha van tizenöt-húszezer embernél több rendszeres olvasója. És az olvasók egy része maga is ír. Mintha a szépirodalom mára a számtalan zárt véleményközösség egyikévé változott volna. A bűnügyi regény épp az elbeszélő irodalom közösségi legitimációját segíthetné. És alapanyagban nincs hiány, tele vagyunk kibeszéletlen traumákkal, feldolgozatlan szorongásokkal, nagy-nagy szomorúságokkal, nyomasztó rejtélyekkel. És mindenkire gyanakszunk. Nincs olyan nagy bűncselekmény 1989 óta, ami kapcsán az utca népe ne gyanítaná, hogy valamilyen suskus lenne a háttérben. Semmit nem tudunk pontosan, és semmiről nem gondoljuk ugyanazt. A bűnügyi regénynek ebben a közegben terápiás küldetése lehetne. És persze a szélesebb olvasóközönség megteremtése sem utolsó dolog.

Kurucz Árpád

MAGAZIN: Sorra írják a nagy példányszámú könyveket a névtelen szerzők, de a krimiről és a száműzött műfajokról nem jelenik meg kritika, nem filmesítik meg őket és nem játsszák a színházak.

BÁNKI ÉVA: Nem is biztos, hogy a megújulásnak a mainstream irodalomban kell megkezdődnie. Az internet megjelenésével amúgy is többközpontúbb lett az irodalom.

MAGAZIN: A színészfelvételin nem azt kérik, hogy olvassanak fel Tar Sándor Szürke galambjából, hanem azt, hogy szavaljanak Petőfit.

JÓZSA IMRE: Így ment ez régen is. Volt tíz vers, három monológ, egy ének. Ha ezeken valaki túljutott, jött a második rosta, szintén ugyanezzel. Kis testnézéssel, mozgáskészség-vizsgálattal egészült ki a dolog. Nekem egyszer főiskolás koromban fürdőruhára kellett vetkeznem…

MAGAZIN: Mit néztek a testén?

JÓZSA IMRE: Azt, hogy milyen. Az egyik társam – már nincs a pályán – a felvételire olyan képet küldött be, amelyiken kigyúrt izmokkal kajaklapátot tartott a kezében.

MAGAZIN: Mi történt a kövér fiúkkal meg a nyiszlettebbekkel?

JÓZSA IMRE: Minden a munkáltató ízlésén múlott. Ha az ember be akart kerülni a főiskolára, az ítészek ízlése döntötte el a kérdést. Ha három osztály indult, azt mondták, mindegyikben legyen három kicsi, három közepes, három kis mellű, három nagy. Na jó, megnézték, és ma is nézik az alkalmasságot is.

MAGAZIN: Mi a jó krimi három legjellegzetesebb vonása?

JÓZSA IMRE: Legyen gyilkos és áldozat, ez eddig kettő. És ott a detektív: rém egyszerű az egész.

BÁNKI ÉVA: Ha ez ilyen egyszerű, akkor miért nincs a latin országokban nagyon sok krimi?

JÓZSA IMRE: Ott van helyette az élet.

BÁNKI ÉVA: No igen! Az élet! De ehhez még katolikusok is.

MAGAZIN: Az ötödik parancsolat oly erős…

BÁNKI ÉVA: De hát ölik egymást! Latin-Amerikában nem sokat számít az emberélet! És még sincs krimi. Ha komolyan veszem, hogy a bűnből meg lehet térni, és Isten megbocsát, és egy súlyos bűncselekményért sem kell életem végéig vezekelnem, és még csak bűntudatot sem kell éreznem, mert meggyónhatom a papnak, ami szép-szép, de hogy lesz ebből bűnügyi regény…?

MAGAZIN: Ez volna a magyarázat arra, hogy a protestáns svédek annyira otthon vannak a krimiben?

BÁNKI ÉVA: A protestáns individualista hagyomány biztos sokat számít. De ha csak ez számít, akkor vajon miért 1900 után lesz népszerű a műfaj, miért nem korábban?

JÓZSA IMRE: Hát a mi kultúránk, az milyen? Nem katolikus?

BÁMKI ÉVA: Félig protestáns.

JÓZSA IMRE: De leginkább olyan, hogy mindenhez hasonlítani akar. Amikor itt járt nálunk a Shakespeare-színház, éveken át bőrruhákban kellett játszani. Az az érdekes, hogy sose a román színházi kultúrát majmoltuk, pedig épp ahhoz is hasonlíthattunk volna!

BÁNKI ÉVA: A román próza nagyszerű. És ahogy a skandinávoknál, náluk is mintha működne valami közös értékrend is, ami nélkül a krimi nem virágozhat. Valamiféle kispolgári értékrend. Vered a gyereket? Pfuj, azt nem lehet! A kemény krimik radikálisan átformálják a testtel kapcsolatos tabukat és tapasztalatokat, de azért a detektív valamilyen közmegegyezést képvisel, még a részeges, extravagáns, detektív is. A jó kemény krimi az egész közösségben működik, és valamilyen katarzissal zárul. A Seuso-ügyben például tudjuk, mi történt? Dehogy tudjuk! Fantasztikus krimit lehetne belőle írni,már ott kellene lennie a könyvesboltokban. De nincs ott. Pedig lehetne. Hiszen a magyar krimik többsége, köztük Rubin Szilárd csodálatos, felejthetetlen Aprószentekje is, a múltban játszódik. De talán a nyolcvanas évek még nem igazi múlt a szemünkben. Még nem igazán múlt el.

JÓZSA IMRE: Vagy akik arzénnal gyilkoltak.

BÁNKI ÉVA: A hagyományos krimiírók nem igen szeretik a csoportos gyilkosságokat, mert ebben elmosódik a konkrét, személyes felelősség. Bár ki tudja? A magyar irodalom jellemzően szereti a bűnös és titokzatos áldozatokat, ennek a prototípusa Édes Anna, aki se a tett előtt, se a tett után nem mond sokat. Ezt a hagyományt csak Tar törte meg: a Szürke galambban az áldozatok megfejtők is lehetnek. Nemcsak éreznek és cselekszenek, vagy csak szenvednek, hanem gondolkodnak is. De hogy élnek most a huszonévesek Londonban? Mit gondolnak? Mi van a dubajozó lányokkal? Az egykézést megírták a népi írók, de a dubajozást ki fogja megírni?

JÓZSA IMRE: Na most ez annyira fontos lenne? Hát hogy megy? Odamegy a néni, kitömött zsebbel hazajön, és nem ember lesz belőle, hanem állat.

BÁNKI ÉVA: De honnan jönnek ezek a lányok?

JÓZSA IMRE: Szervezik a nagyon gazdag emberek.

BÁNKI ÉVA: De hogy?

JÓZSA IMRE: Akiknek ilyen ismerőseik vannak.

BÁNKI ÉVA: De csak az egykézés az érdekes?

JÓZSA IMRE: Milyen krimit lehetne ebből írni? Mondjuk ehhez nem értek, mert az írott szöveg tolmácsolója vagyok, nem a megírója. Meg aztán jelentene-e valamit a közönségnek, ha lenne magyar krimi a dubajozó lányokról. Megváltoztatná a gondolkodásunkat?

BÁNKI ÉVA: A dubajozás műhelytitkai nyilván nem. De megmutatni az önfelmentések, hazudozások finom, talán a szüleinktől örökölt, de általunk még finomabbra szőtt hálóját, a testtel kapcsolatos illúziókat – az talán igen. A közelmúlt történetéről alig szólnak magyar regények. Ennek oka talán a rendszerváltással kapcsolatos közmegegyezés hiánya. De fehér folt a mai vidék és a magyar kispolgárság is. A kortárs témájú krimi ezt megpiszkálhatná, hiszen lényegében realista elbeszélés. Mi történik Sülysápon? Mi zajlik egy XXII. kerületi lakótelepen? Tudjuk? Egy krimi el tudná mesélni. A XXII. kerületieket biztos érdekelné.

JÓZSA IMRE: Nem biztos. Valamikor régen a József Attila Színházban játszottuk Kassák Angyalföld című darabját. Iglódi István rendezte, Szemes Mari játszotta a főszerepet, nagyon szép, látványos előadás volt. Angyalföldön ment Kassák Angyalföld című darabja. Volt úgy, hogy a nézőtéren tizenketten ültek. Az angyalföldieket Angyalföld története egyáltalán nem érdekelte. Fütyültek rá, hogy mi van a második emelet kettőben. Lovas szekérrel sem lehetett odavonszolni a népet.

MAGAZIN: Játszott a Szomszédokban, Petőfit is alakította. Nem sok krimi volt az életpályáján.

JÓZSA IMRE: Lehetett volna több a közel százötven József Attila Színház-beli előadásban, amiben részt vállaltam. Örömmel mondtam volna rá igent.

MAGAZIN: A színész nem válogathat. Ahogy Hitchcockmondta, balról bejön, középütt elmondja, jobbra kimegy. Ígymegy ez?

JÓZSA IMRE: Nem egészen. Lehet válogatni. Várkonyi utolsó osztályába jártam, nem azt tanultuk, hogy mindent el kell vállalni. Meg kell húzni a vonalat, amire rá van írva: nemmindenáron, és nemmindent. Nem megélhetésként kell ezt a hivatást felfogni. Patetikusan hangzik, de a színház fényt is ad az embereknek. Olyan dolgokra hívja fel a figyelmet, amit addig nem láttunk vagy nem hallottunk.

MAGAZIN: Mit csinál egy színész, amikor már nem színész?

JÓZSA IMRE: A színész színészként hal meg. Ez egy olyan pálya, amiből nem lehet kilépni. Valamikor azt terveztem, hatvanévesen már nem játszom. Annyi könyv van, amit jó lenne elolvasni, és annyi minden más, ami érdekel. Betöltöttem a hatvanat, és tessék, még mindig játszom. Ráadásul szabadúszó lettem azután, hogy 34 évet lehúztam a József Attila Színházban. Egy hosszú korszak zárult le az életemben. Nem kell attól félnem, hogy nem lesz munkám. Két darabban játszom az operettszínházban, fellépek a Játékszínben is.

MAGAZIN: Mit ír most?

BÁNKI ÉVA: Egy fantasyt, középkori elemekkel,mert valójában amúgy középkorász vagyok. Be kell fejeznem a krimivel kapcsolatos tanulmánykötetem, a lányomat is el kell indítanom, nagyon izgulunk, mert őszszel megy iskolába.

JÓZSA IMRE: Nekem kétéves lányom van.

MAGAZIN: Nem lehet megöregedni. Erről is lehetne írni egy könyvet.

JÓZSA IMRE: Krimit biztos nem.