Ritkán látni ilyen vonzó könyvcímet. Hiszen ki ne szeretné felfedezni Párizst, azt a várost, amelynek a puszta említése is bizsergő kalandvágyat és számos asszociációt csal elő az átlagolvasóból?
A fény városától az impresszionisták törzshelyéig. Hiszen Párizs azon kevés város egyike, amelyet akkor is ismerünk, ha sosem jártunk ott: megelőzi a híre. És hogy ne lenne vonzó egy olyan kötet, amely a felfedező barangolást kínálja fel, méghozzá „kultúrtörténeti útikalauzként"? Éric Hazan, az ismert baloldali publicista és könyvkiadó kötete magyar nyelvű verziójának alcíme pont ezt ígéri. Ott talán egy kicsit már lehet gyanakodni, hogy az eredeti mű alcíme nem ez, hanem: Nincsenek elveszett lépések.
 |
| A fekete-fehér Párizs 1939-ben Forrás: fortepan.hu |
A vaskos kötet három részéből csak a legvékonyabbik elemzi kultúrtörténeti szempontból a tárgyát. Az első (Gyilokjárók) aprólékos várostörténet, melyben Hazan negyedről negyedre, utcáról utcára, vagy ha kell, hát házról házra mutatja be Párizs gazdag örökségét. A második (A vörös Párizs) a XIX. század forradalmakkal és zavargásokkal telített időszakát eleveníti fel, a barikád fénykorát, hiszen a hírhedt, bár harcászatilag kevésbé hasznos védőművek Chateaubriand szerint „hozzátartoznak Párizs szellemiségéhez". És csak a harmadikban (A nyüzsgő Párizson keresztül) látjuk a fővárost az irodalom és a művészetek, főként a festők és fényképészek szemszögéből.
Persze látható, hogy sem a szerző, sem a kiadó nem csicsás album kiadására törekedett, ám a puritán tálalás sokszor visszaüt, egyes részeket ugyanis képtelenség segédanyag nélkül élvezni (ahogy a kultúrtörténeti elemzések során is jó elővenni a szóban forgó fényképeket, festményeket). És az sem árt, ha az olvasó otthon van Franciaország XIX. századi történelmében, kapásból tudja, hogy mi volt a júliusi monarchia, a Véres Hét, vagy ki is az első konzul. A könyv bámulatos aprólékossága így kevésbé fárasztó. Mert néha tényleg az. Amikor a barikádtörténeti részben felidézi az amúgy is mellékes kolerajárványt, ezt írja: „1832. február 13-án a betegség pillanatok alatt végez egy Lombards utcai kapussal, aztán a Cité-szigeten a Haut-Moulin utcában egy kislánnyal, majd egy Jardins-Saint-Paul utcai házalónővel és egy Mortelerie utcai tojásárussal." Még szerencse, hogy később a napi nyolcszáz áldozatra váltó járvány halottainak címe és neve jótékony feledésbe merül – mondhatja fanyarul az olvasó. A majdnemhogy ötszáz oldalas kötet elbírt volna egy kicsivel több történészi nagyvonalúságot és húzást, hiszen tényleg kevés hiányzik ahhoz, hogy minden ízében élvezetes értekezés legyen Párizs felfedezése.
