A csudálatos függönypálca

Daloltak a lánynővérek is, folyton, de a legmélyebben édesanyja hatott a fiúra: a tágabb környék összes népi szerzeményét ismerte és fújta. Béres János, aki megvallotta nekünk, hogy gyakorlatilag egész életében ebből a hagyatékból élt, egy ponton úgy írta körül anyját: élő néprajzi lexikon. Az indítócsomag tehát megvolt.

Fotó: Móricz-Sabján Simon / Népszabadság

Hangszeres zenével közelebbről a falu szélén találkozott először, ahol egy környékbeli juhász dudált és furulyált nagy ráérő idejében. Jancsi le volt nyűgözve, pláne, hogy annak a juhásznak a csudás instrumentumain felül volt még egy kis kedves, fekete báránya is. Összebarátkoztak, annyira, hogy az atyafi egy napon megkérdezte a kisfiút: dudát szeretne-e vagy furulyát? A gyerek milyen? Nyilván a látványosabb dudát akarta, mire az ember tudatta, hogy akkor bizony le kell vágnia a bárányt, mert anélkül nem megy.

Jánosunk zokogva futott hazáig, karjában a báránnyal, és soha többé még felé se nézett a juhásznak.

De addigra már bőven volt elképzelése, hogyan kell megszólaltatni, legalábbis a furulyát. Csinált is egy sípocskát, egyszerű, kétlyukú hangszer volt, de legalább nem halt bele senki. Hatéves se volt akkor.

Béres Jánost gépészmérnöknek szánták szülei. Kiválóan tanult, annyira, hogy iskolaigazgatója felhívta rá  aReformátus Egyetemes Konvent tehetségmentő alapjának figyelmét. Láss csudát: az illetékes tanfelügyelő személyesen, hintón és díszkapun át érkezve kereste meg a gyereket utóbb.

Ott helyben levizsgáztatták (majd a biztonság kedvéért Miskolcon is), és felvették a Miskolci Református Lévay József Gimnáziumba. Szép idők voltak. Szabadidejében, az egyik testvérétől egy kisebb baleset nyomán megörökölt szájharmonikán (a testvér összetörte, ő megjavította) végigmuzsikálta a régió társas összejöveteleit, egész jó gázsikért, de sajnos csak két évig élvezhette a jó öreg alma mater vendégszeretetét. 1944 márciusában a bevonuló németek laktanyává alakították a házat, a fiatalokat hazazavarták. A harmadikos bizonyítványt magánúton szerezte meg, három egész hetet biflázott a siker érdekében.

Nagy háborús csellengések jöttek ronda éhezésekkel ezután,

majd ’45-ben a szervek összefogdosták a bandába verődött környékbeli kölyköket. Béres János bekerült az ugyancsak miskolci Petőfi Diákotthonba, majd ’46-ban belesodródott a Nékoszba (ez volt a legendás Népi Kollégiumok Országos Szövetsége). Ifjúsági nevelőként nyolc kollégium kialakításában működött közre – máig roppant büszke a teljesítményre.

„Egy furulyánál csak két furulya lehet hamisabb” – hangzott a korabeli nézet, amely Ferenc bátyjának kiváltképp nem tetszett. A fiatalember elhatározta, hogy bebizonyítja, mennyire nem így van ez, egy szép napon tehát beállított Gagybátorba két esztergált facsővel, hogy azokból majd egy pár szépen összehangolt furulyát készítenek Jánossal. Ferenc azonban, aki annak idején a harmonikát is tönkretette, elbicskázta a magáét, és volt olyan kegyes, hogy a jó darabot vitte haza magával Pestre. Az öcs azonban még szinte örült is: az elrontott sípot egy töltényhüvelyből kivágott réznyelvvel pótolta, miből következőleg a hangszer jobban szólt, mint eredetileg szólt volna.

Fotó: Móricz-Sabján Simon / Népszabadság

Ez volt a második Béres-furulya. Rengeteget „kínozta”, és ennek meg is lett a maga szép, nagy gyümölcse. Híre ment a tudományának, és 1946-ban, a miskolci szakszervezeti székházban, egy színes esztrádműsor tág keretében színpadra léphetett a nagy októberi szocialista forradalom évfordulóján összegyűlt ötszáz szovjet és magyar elvtárs előtt. A népi produkció bombasiker lett. A diadaltól fűtve egy év múlva újra kipróbálta magát a plénum előtt, elindult a Centenárumi zenei versenyen. Miután a városi, a megyei és a területi válogatón is csont nélkül túljutott, ’48-ban bekerült az országos döntőbe, amelyet (nem találják ki) megnyert.

Pénzt nem kapott, sőt, díszoklevele is nyomtalanul eltűnt a kollégiumi dicsőségtablóról, de

jó ideig kérés nélkül kapta a repetát a konyhán

Vigh nénitől. 1949-ben felszámolták a Nékoszt. Állami kollégiumba nem engedték be, mindenekelőtt református mivolta és megingathatatlan politikai passzivitása miatt, mi több, még a városból is kivegzálták. A Sárospataki Református Főgimnáziumba menekült, ahol ingyen felvették az internátusba. Azonnal felismerték zenei tehetségét, külön zenei órákat kapott.

Leérettségizett, de ennie ettől még nem volt mit. Némi közbenjárás után újra Miskolcra került, a helyi magasépítő vállalathoz – kubikosnak. Brigádja egy idő után jobbnak látta, ha nem a talicskát tologatja – túl vékonka és túl képzett volt ahhoz –, hanem inkább megtették ellenőrnek, aki azt számolja, hogy a munkások pontosan mennyi földet hoznak-visznek, korábban ugyanis rendszeresen becsapták őket. Akkortól már nem. 1950-ben elhajtották egy szakirányú tanfolyamra, majd irodai munkára vezényelték.

A fordulat éve 1951 volt. Kezdődött azzal, hogy a Színművészeti Főiskola tehetségkutatói Miskolcon cserkésztükben felfedezték, és félhivatalosan fel is vették a jeles intézménybe. Pestre jött, hogy a szeptemberi iskolakezdésig színházközelben üsse agyon az időt. Hamarosan az Operettben találták mint énekes-táncost, de a társulat – Béres János emlékei szerint főleg Latabárék – mindenáron bele akarta passzírozni a bohócforma népelem örök szerepébe, amit mentora, Págerné Szilágyi Bea játékmester nem tűrt. A színi karriernek ezzel vége is szakadt.

Forrás: fortepan.hu

Alig tudott azonban párat pislogni, a mentor máris remek hírt hozott: az alakulgató Magyar Állami Népi Együttes (innen: MÁNE) táncosokat keres. A legendás folklorista, Rábai Miklós fel is vette az együttesbe. Még ugyanabban az évben bekerült a Magyar Rádió Népi Zenekarába is. Harmadik furulyáját – a híreset – szintén 1951-ben készítette el, méghozzá egy függönypálca bő másfél arasznyi darabjából. A különös műveletet – mesélte – valójában Bartók inspirálta, a mester egyik gyűjtési feljegyzésében több helyütt is azt olvasta, hogy az Olt völgyében különös szeretettel használják a rezet. Jól időzített.

Egy közeli napon – amely, mint utóbb kiderült, csak Béres Jánosnak volt szép –

rémes hír járta be a MÁNE termeit: jön Kodály!

Valóban jött, hogy megnézze, hogy állnak a Kállai kettős próbái, a frászt hozta mindenkire. A szemle után azonnal megtalálta Bérest, pontosabban először a rézfurulyát. Felejthetetlen dialógus bontakozott ki:

– Hát ezzel verekedni is jól lehetne. Ki csinálta?

– Én, csak úgy magamtól.

– Játsszon valamit. (Játszott).

– Kitől tanult maga?

– Csak úgy magamtól.

– És mit játszott most?

– Ami eszembe jutott. Csak úgy magamtól.

Kodály végezetül megkérdezte, hogy tudna-e másokat is tanítani. A fiú jelezte, hogy természetesen, mire a komponista azonmód intézkedett, és felvetette az ifjú muzsikust az Erkel Ferenc konzervatóriumba, hogy mégiscsak kapjon valami rendes képzést, mielőtt tanítani kezd. Eleget téve Kodály óhajának, ’52-ben elkezdte szervezni a furulyatanítást, ami azelőtt nyomokban se létezett az országban. Növendékeket viszonylag könnyen toborzott, de se tanterve, se tankönyve, se hangszere nem volt.

Az utóbbi akadály elhárítására különös megoldást talált: felkereste a Metalloglobus nevű fémkereskedelmi nagyvállalat vezérigazgatóját, hogy ugyan adna már neki úgy három méter rézcsövet. A vezér erősen kételkedett, hogy az ilyen cső tényleg megszólal-e, de egy sebtében elővezetett melódia hamar meggyőzte. Tíz kiló nyersanyagot adott az ifjú zenepedagógusnak, a kontingest a Csepel Műveknek szánt szállítmányból csípte le. A csövekből Béres János természetesen enkezével varázsolt hangszert.

Fotó: Móricz-Sabján Simon / Népszabadság

1957-ben megjelent az első, majd 60-ban a második Furulyaiskolája. Ekkortájt már nagyon sok gyerek fújta az ország zeneiskoláiban, ezért meg kellett valahogy oldani a sorozatgyártást. Az első ezer darabot „Béres Iskolai Taneszközök Gyára” címen hozták forgalomba, a továbbit, hozzávetőleg egymilliót (!) a Hangszerszövetkezet készítette el, ugyancsak a Béres védjeggyel. Valamennyi darabot ellenőrizte, mondjuk úgy: felelősséget vállalt értük.

A 80-as évek vége felé azonban annyira leromlott a furulyák minősége, hogy már nem volt képes a nevét adni hozzájuk – többszöri próbálkozás után végül letiltatta a gyártást.

1960-ban megalakította a híres Béres Kamarazenekart, az első Repülj páva! kísérő együttesét, amellyel számtalan fellépése volt. A másik nagy műve a VI., majd a III. kerületi állami zeneiskolában létrehozott népzenei tagozat volt, amelyből később önálló épületben működő intézményt fejlesztett. A fénykorban egyidejűleg négyszázan tanultak a Nagyszombat utcai Házban. Ez az iskola volt a magyarországi népzeneoktatás abszolút példaképe.

A kamarazenekar 1995-ben megszűnt, jó pár éve a népzenei iskolában sem fordult meg már, de nem unatkozik. Most éppen az élettörténetét mondja magnóra, nem titkolva, hogy a szöveget szívesen látná könyvformában is. Szeretné, ha a legendás furulyát újra gyártani kezdenék (igény volna rá), persze a megfelelő minőségben. Tudomására jutott, tehát megosztotta velünk: jó esélyek mutatkoznak arra, hogy a hangszert hungarikummá nyilvánítsák.