Az előadás úgy kezdődik, illetve nem az előadás kezdődik úgy, csak az este, de ez akkor még nem egyértelmű, hogy három menyecske és három huszár lép a színpadra. Igaz, formabontó rendezést vagy környezetet ígértek, de így is meglepő, hiszen A bolygó hollandiról volt szó, nem Botka Lászlóról, aki rövid beszédében annak a meglepő logikai fordulatnak is hangot adott, hogy: „Felülmúlhatatlan számok, és idén még nőni fognak!"
Szeged és a 85. Szabadtéri Játékok. Jubileumi, hiszen valamiért minden jubileumi, ami ötre vagy nullára végződik. Nyilván nem emiatt, de az előadásnak zenei supervisora is van Pál Tamás személyében, aki sajnos azt nem tudta kiszupervájzorolni, hogy a rézfúvós szólókat ne izgulják el a megfelelő vagy épp nem megfelelő emberek, de akkor is A bolygó hollandi. Karmesterrel, zenekarral, vendégművésszel. Az idők változtak, és szokásuk szerint nem előnyükre, így a vendégművész sztár ugyan, de nem az operában sztár. Legalább nem korcsolyabajnok, és Paul Potts igazán tisztességesen énekelte el a kis szerepet, amire másutt nem szoktak vendéget hívni. Hogy volt a nézőbecsalogató szerepe a nevének, azt nem tudom, de szék így is lett volna még többeknek.
Sokáig nehéz eldönteni, hogy csak egy nagy szóviccet látunk, bolygó főnévként és melléknévi igenévként, vagy van itt valami többet mondó értelem is. Mindenesetre a világűr a helyszín Szabó Máté rendezésében, háttérben a Föld vagy a Hold, attól függően, hogy a szereplők hol vannak, és megállja éppenséggel a helyét az, hogy ma a tengert egyre nehezebb a végtelen magány megfelelőjeként bemutatni, míg az űrben valóban kisebb a forgalom. A hollandi mindenesetre viharkabátban és napszemüvegben kísért, a többiek szkafanderben vagy pilótaruhában boldogulnak. A hagyományos előadások barátja esetleg legyint, énekeljenek, egymással kerüljenek valamilyen kapcsolatba, és mindegy, hogy matrózblúzban vagy úszónadrágban teszik, de tény, hogy ez a megoldás mégis szebb a szokványosnál. ahogy az is szép, ahogy énekelnek. A hangzásarányok kissé zavarosabbá teszik a helyzetet, a zenekar Kesselyák Gergely vezetésével enyhén le van szorítva, és a lehetségesnél sokkal hangosabbak a szólisták, de a csillagplafon (hogy megint Botka Lászlót idézzem) már csak ilyen. A hangok meg szépek, Kálmándi Mihályé különösen az, bár az első felvonásban sokszor imbolygott az intonáció. Rálik Szilvia egyre intenzívebb és megindítóbb Senta volt, ahogy kislányból asszonnyá változott, László Boldizsár ismét kiemelkedően használható tenornak bizonyult. Jó ez, tényleg jó, és mi többet várhatna az ember egy ilyen nagy helyszínen? Hogyan mutatnának meg bonyodalmas rezdüléseket, ha néha azt sem könnyű megmondani, hogy ki énekel?
