A két érdekvédelmi szervezet, a Magyar Teátrumi Társaság és a Magyar Színházi Társaság delegáltjai több mint 18 ezer kilométert utaztak együtt, minden magyar színházban jártak, és több száz előadásból válogatták ki azt a tizenhármat, amely az idei POSZT versenyében látható. Akárcsak a korábbi években mindig, most is a válogatóknak szegezték többen, ha hiányoltak a versenyből bizonyos előadásokat.
Sokan a Pintér Béla és Társulatától tartották volna fontosnak a Titkainkat. Vidnyánszky Attila, a Nemzeti igazgatója meg azt kifogásolta, hogy a Magyar Teátrumi Társaság egyik előadását sem válogatták be.
|
A Magyar Teátrumi Társaság ülése
Reviczky Zsolt / Népszabadság |
Sándor L. István ezt azzal cáfolta, hogy a a POSZT-on szereplő pécsi és újvidéki társulat is tagja ennek az érdekvédelmi szervezetnek. Császár Angela, a Teátrumi Társaság delegáltja a cikkben utólagos hátba támadásnak vélte ezt a felvetést. Hiszen bár a társaság kérte fel a feladatra, nem a képviselőjeként válogatott, hanem egy kíváncsi színészként.
Sándor L. azt hangsúlyozta: munkájukba nem szólt bele senki, és nem lenne szabad feladni azt a meggyőződésüket, hogy léteznek olyan színházi értékek, amelyek függetlenek az éppen zajló politikai harcoktól és személyes sérelmektől.
Tapasztalataik szerint kevés a jó rendező, a hihetetlenül erős kontraszelekció eluralta a színházi életet. Több olyan rendező akad, aki sokszor bizonyította, hogy közepesnél jobb előadást aligha várhatunk tőle, mégis évek óta körberendezi az országot. Azt is konstatálták, hogy a legtöbb vidéki társulatban epizodisták kapják a főszerepeket, másutt vendégek játsszák a főszerepeket, és a “resztli” alkotja az állandó társulatot.
A legjobbak között a budapesti Katona, a miskolci színház és a Szkéné repertoárját emlegették.
Érdekében áll-e a szakmának, hogy szakmai szempontok alapján válasszák ki a színházvezetőket?
A válogatás során megannyi kérdést fogalmaztak meg a hazai színházi élet kapcsán, amelyek a pénteki beszélgetésen szóba is kerültek. Többek között az, művészi módot vagy csupán intézményi formát jelent-e a mai társulati rendszer? Milyen szakmai szempontok határozzák meg a vendégrendezők kiválasztását, és milyenek a társulatépítést? Adnak-e bizonyítási lehetőséget a fiatal vagy már nem is annyira fiatal, sokat bizonyított rendezőknek, és a magyar színházi élet befogadja-e az új tehetségeket? Vannak-e olyan független műhelyek, amelyek esélyt kapnának a biztonságosabb működésre, ha igen, milyen formában? És egyáltalán mi az oka annak, hogy a függetlenek az elmúlt években kilátástalan helyzetbe kerültek?
|
Vidnyánszky a Nemzeti színpadán
Reviczky Zsolt / Népszabadság |
A beszélgetés középpontjában mégis az állt: érdekében áll-e a szakmának, hogy szakmai szempontok alapján válasszák ki a színházvezetőket? Vannak-e olyan közös szakmai szempontok, amelyek alapján a politikai megosztottságon felülemelkedve, tisztázhatóak lennének a szakmai értékek?
Sándor L. István a párbeszédet sürgette, mondván a politikai döntések ártanak a szakmai kérdéseknek. Császár Angela ugyancsak arra voksolt, hogy a szakmának együtt kell kikényszerítenie, hogy a politikai vezetés “emberszámba vegye”.
Az igazgatóváltásokról azt mondta: korábban az egyik erős csoport tartotta kézben a színházigazgatói kinevezéseket, most egy másik kapta meg ugyanezt a lehetőséget. Őket sem szabadna egyből letehetségtelenezni, meg kéne várni, mit tesznek le az asztalra.
A rendező Réczei Tamás, a kecskeméti színház művészeti vezetője erre visszakérdezett: meddig kellene várni? Több igazgatónál már letelt egy ciklus, aminek láthatók az eredményei. Réczei – aki szerint rengeteg a színészigazgató – a direktorok kinevezés előtti alkalmassági vizsgálatát hiányolja. Gyakran ugyanakkora pénz felett diszponálnak, mint egy bankvezető, akit komoly piszichológiai teszt alá vetnek, mielőtt rábíznak egy ekkora költségvetéssel bíró intézményt.
Sokan a szakmán belüli csatákat akarják megúszni, ezért azonnal szaladnak a politikusokhoz
Ahogyan a Színház-cikkben Császár Angela, úgy a beszélgetésen Rátkai Erzsébet jelmeztervező és Szűcs Katalin Ágnes kritikus is megjegyezte, a politika mindig (vagy máskor is) beleszólt a színházak életébe. Rátkai Aczél György korszakáról beszélt, Szűcs pedig a rendszerváltozás utáni, de nem az elmúlt négy évben történt kinevezésekről.
A jelmeztervező a problémát a színházi szakma megosztottságában látja, a belviszály olyan nagy, hogy kifelé sem tűnnek komolynak, erősnek. A kritikus szerint nincsenek tisztázva a játékszabályok, sokan a szakmán belüli csatákat akarják megúszni, ezért azonnal szaladnak a politikusokhoz. Így nem csoda, hogy mindent a politika akar eldönteni, és olyan összetételű színházi ügyek felett diszponáló bizottságokat hoznak létre, hogy ők dönthessenek arról, kivel tárgyalnak.
Az újságíró Csatádi Gábor nem tartja problémának a színházi szakma polarizáltságát, mivel mindenkinek jut hely, mégis úgy véli: egységesen kellene fellépni. A kritikus Kovács Bálint viszont úgy vélte, azért nincs reális lehetőség a párbeszédre, mivel a szakma egy részének, amely politikai hűségnyilatkozatot tett, ez nem érdeke. Kárpáti Péter dramaturg erre úgy reagált: a párbeszéd igénye a fontos, és ezzel hangot adva provokálni a változást.
– Mindent megtettek korábban azért, hogy ne legyen két színházi társaság – mondta a POSZT egyik alapítója, Jordán Tamás. Az szerinte csak a megosztottságot szimbolizálja. Inkább azt preferálta, hogy törekedjenek az együttműködésre. Ez nem így lett, ugyanakkor megerősödött a "mi és ti" retorikája, és a hatalom ezt a megosztottságot nem igyekszik feloldani.
1985 után nem kellett a direktoroknak műsort egyeztetniük a fenntartóval, az utóbbi években viszont több vidéki városban ez újra előjött
A beszélgetést Szabó István zárta, aki megannyi színházi struktúrával foglalkozó tanulmányt készített, és részt vett az előadó-művészeti törvény előkészítésében is. Szabó az 1960-as évektől vázolta a magyar színház helyzetét, nagyjából látni lehet, hogy a politika erősebben vagy gyengébben, de mindig beleszólt. Mert 1985 után nem kellett a direktoroknak műsort egyeztetniük a fenntartóval, az utóbbi években viszont több vidéki városban ez újra előjött.
Az igazgatói kinevezések 1997–2006 között többé-kevésbé szakmai alapon működtek, nem volt szempont sem a politikai hűség, sem a “mi városunk gyermeke” státusz, 2006 után egyre több helyen neveztek ki direktorokat a szakmai álláspont ellenében. Bár a támogatás az 1990-es évektől csökkent, 2005-ig megannyi színházépületet újítottak fel. Az elmúlt tíz évben nem nyúltak egyetlen színházhoz sem, és a szakmát a sokat vitatott TAO (társaságiadó-jóváírás a támogató mecénásnak) mentette meg a csődhelyzettől.
Szabó figyelmeztetett arra is, jövőre lejár a TAO-lehetőség, és nem dolgozik azon a szakma, hogy folytatódhasson. Ha ez a támogatási lehetőség elúszik, akkor nyolc-tízmilliárd forint kerül ki az össz-színházi büdzséből, ami végzetes lehet. Különösen a fővárosban, ahol gyakorlatilag az állam és a közönség tartja el az intézményeit. Ha az állam újabb tételt vesz ki (és ez a TAO tulajdonképpen állami támogatás), összedől a fővárosi rendszer.
Szabó szerint ahogy korábban is többször proponálták a pártok bizonyos színházak privatizálását, ez a jövőben újra egyre gyakrabban előjöhet. A privatizációt ugyanakkor helytelenül értelmezik, mint például a Játékszín esetében, ahol nem írtak ki pályázatot a működtetésre.
