– Ez igaz, ugyanakkor mégiscsak az európai liberális-alkotmányos politikai rendszerek honosították meg ezt a gyakorlatot. A XX. században tömegdemokráciákká alakuló liberális politikai rendszerek a szabadságjogok kiterjesztésével és a szociális biztonság intézményeinek a megteremtésével legitimálják a hatalmukat. A jobb- és baloldali diktatúrák viszont továbbra is erősen forszírozzák a múlt nacionalista, vagy éppen birodalmi kultuszát. Számukra a történelem jelenti az egyik legfontosabb, ha nem is az egyedüli legitimációs bázist. Az újabb kutatások azonban egyértelművé teszik, hogy egyetlen mai politikai rendszer sem boldogul a múlttal való és a legitimációt célzó foglalatoskodás nélkül.
– Az „emlékezet helyei”, ahogy korábban mondta, nem feltétlenül emlékművek.
– Nem, ez inkább metafora, amit egy francia történész Pierre Nora használt elsőként. Az emlékezés egyébként mindig helyhez kötött, a kollektív emlékezet esetében azonban az „emlékezeti helyek” többnyire kulturális alkotásokban, épületekben és egyéb tárgyi létezőkben rejlenek.
– Ilyen lehet Anna Frank naplója?
– Igen, amely különösen fontos „emlékezeti hely”. Olyan valami sűrűsödik össze e naplóban, ami hatásosan idézi fel a náci tömeggyilkosság történelmi tényét. Anna Frank naplója így nem szűken nemzeti (holland–német), hanem univerzális érvényű „emlékezeti helyként” fejti ki a hatását.
|
| „Ami látható, az nem biztos, hogy tipikus is egyúttal” |
– Van-e értelme hetven évvel a háború után újabb és újabb emlékműveket, emlékmúzeumokat emelni?
– Nehéz a kérdésre általános választ adni. A nemzeti emlékhelyeket többnyire a XIX. Században már „megjelölték”. Ezért a huszadik században már nem feltétlenül nemzeti jellegű eseményekhez kötődő emlékhelyeket teremtenek, hanem a kor aktuális eseményeire emlékeztetőket is, az első és a második világháborúra, vagy a náci népirtásra, valamint a kommunista terrorra és a velük szembeni társadalmi ellenállásra emlékeztető jeleket is állítanak. Mindezek funkciója azonban változatlanul az adott politikai hatalom legitimációja. Ha a posztkommunista kelet-európai rendszerek meg szeretnék mutatni, hogy nem a megelőző diktatúrák politikai gyakorlatát folytatják, e szándékukat kőbe vésik. Ezekhez a monumentumokhoz gyakran különféle emlékezetgyakorlati rítusok is társulnak. A múlt hetekben a most leköszönő parlament elnöke szólalt meg a nyilvánosság előtt a „kommunizmus áldozatainak emléknapján”. Egy ilyen megszólalás lehetőséget teremt a politikus számára, hogy a történelem apropóján kifejtse elvi-ideológiai meggyőződését, és még pártpolitikai propagandát is folytasson. Az állam magának tartja fenn az emlékműállítás jogát. A mindenkori politikai elit így monopolizálja a vele együtt járó propagandalehetőségek kiaknázását.
– Miért merült fel az igény a kormányban, hogy felállítsa a megszállási emlékművet? És mik a gyökerei a szoborban testesülő gondolatnak?
– A probléma néhány elemét tudom csupán kibogozni. A mostani „történelempolitika” szemléletmódja hű tükre a 2010 óta érvényes kormánypolitikának, ami retorikájában antiglobalista és Nyugat-ellenes, míg a tényleges gyakorlatában nem mindig az. A kormány leginkább szavakban vívja szabadságharcát, bár bizonyos területeken tényleg szakít a standard nyugati gyakorlattal. Ehhez szabja a neki tetsző nemzeti történelemképet, amely a szabadságharcos és öntudatos nemzetről szól. Jól ismert, több évszázada forgalomban lévő, hol erősebben, hol gyengébben ható történelemkép ez. Olykor a kommunista diktatúra idején is nagy volt a keletje, különösen a Rákosi-korszakban élénk a kurucos, szabadságharcos hagyomány ápolása, amit igyekeztek összeboronálni a marxista-leninista ideológiával. A Kádár-érában a labancos, a birodalombarát történelemszemléletet részesítették előnyben. Napjainkra visszatért a kurucos történetkép. Ez a beállítás azt sugallja, hogy a magyarnak mindig harcolni kell a nemzet valós érdekeiért, ezúttal épp a Nyugat ellen. Ez a meggyőződés vagy csupán politikai retorika süt át a kormány történelempolitikáján is. Két fontos referencia alkotja a gerincét: Trianon és a II. világháború. A Fidesz-kormánytól függetlenül is komoly társadalmi igény van ma Magyarországon Trianon kultuszára, amit a mostani kormány tovább szít. Mi Trianon értelme e felfogás szerint? Nyugat felől ért bennünket akkoriban a csapás, mi magunk ártatlanok vagyunk a dologban: a Nyugat elárulta a történeti Magyarországot. Trianon egyik legfontosabb következménye és tanulsága ezek szerint, hogy az ország magára maradt Európában. A II. világháborút és annak végkifejletét pedig úgy értelmezi a tervbe vett emlékmű is, hogy a háború végén országunkban bekövetkezett szörnyűségek az állami önrendelkezés elveszejtéséből következtek. Nekünk, magyaroknak így érdemben nincs túl sok közünk ahhoz, amit az országot akkor megszálló nagyhatalom véghez vitt. Mindkét esetben nyilvánvaló a nemzeti felelősségelhárítás feltett szándéka. Holott, bár Trianon nagyhatalmi döntés volt, de jól ismertek azok a történelmi előzmények, amelyek a fájdalmas, traumaként ható fejleményt előre „belekódolták” a történelem későbbi alakulásába. S tegyük rögtön hozzá, a dualizmus kori magyar hatalmi elit nem igazán járult hozzá a későbbi tragédia elkerüléséhez. A második világháborúra még inkább igaz e megállapítás. A mostani történelempolitika sugalmazása szerint az ország 1944-ben híján volt a szuverén politikai mozgástérnek, amikor a szégyellnivaló dolgok megtörténtek. Ez azonban így nem felel meg a bizonyított történeti igazságnak. Ez a történelemfelfogás a jogaitól és cselekvési önállóságától megfosztott nemzet történeti víziójából indul ki, egyszersmind ilyen helyzet visszatérésének a veszélyével riogatja az állampolgárokat, majd azt bizonygatja, hogy ő megvédi őket ettől a valós fenyegetéstől. Ehhez a politikai fantazmagóriához igazítják a közelmúltbeli magyar történelemről alkotott képüket.
– Konfliktusba keveredett az állam az amúgy lojális zsidó szervezetekkel a Sorsok Háza miatt. Ez miért történt?
– Roppant ellentmondásos a mai történelempolitika viszonya az úgynevezett zsidókérdéshez. Napjaink civilizált európai körülményei közt semmilyen antiszemita, de akár csak a kérdés iránt közönyös hivatalos politika sem követhető. Viszont a Nemzeti Együttműködés Rendszer emagához közel állónak érzi a Horthy-rendszert, bizonnyal azért, mert kedvére való az akkori féldiktatórikus állami berendezkedés, ahol az ellenzék soha sem nyerhetett választást. Jól ismert ugyanakkor a Horthy-kor zsidópolitikája, melynek kezdettől fontos eleme a diszkrimináció, a háború végi genocídium idején pedig tagadhatatlan a rendszer elitjének az eseményekben vállalt bűnrészessége. Lehetetlen úgy azonosulni a Horthy-korral, hogy egyúttal nemlétezővé tegyék a rendszerhez kötődő bűnök hosszú sorát. Ez szüli a Horthy-korral kapcsolatos történelempolitika ambivalenciáját. Úgy lehet(ne) csupán kikerülni a kelepcéből, ha Horthyt és a nevével fémjelzett politikai korszakot – idealizálás helyett – kritikus távolságtartással szemlélnék. De nem ez a célja a mai politikai elitnek. Holott a magyar történetírás már jó ideje kidolgozta a korszakot illetően a tárgyilagos történetszemléletet, amit azonban most sutba szeretnének vágni. Veritas néven intézetet alapít a kormány a neki tetsző szemléleti revízió kikényszerítése érdekében. Új emlékezeti kánont készítenek elő politikai indíttatásból. Ez a probléma magva.
– Valóban befolyásolható ezekkel a lépésekkel a társadalom történelemképe?
– A kérdés azt sugallja, hogy egyedül csupán a felülről irányított kollektív tudat és társadalmi emlékezet létezik. Szerintem a politikának korlátozottak e téren a lehetőségei. Van-e vajon kellő fogadókészség és igény a fentről sugallt gondolatok iránt? Ezt nehéz, sőt szinte lehetetlen megállapítani, mert nem világos, mi van valójában az emberek fejében. Általános kutatói tapasztalat, hogy sokféle kollektív emlékezet létezik egyidejűleg, amelyek egy része nem idegen a kormány által sugalmazottól. A probléma onnan ered, hogy a hallgatag társadalom tudati állapotáról ma legfeljebb csak sejtéseink vannak. Továbbá: sokaknak, lehet, hogy a többségnek, nincs is határozott érdeklődése és még kevesebbeknek van vagy lehet biztos tudása a múltról, amit történelemként tartunk számon. Félrevezető, ha az ez irányú társadalmi érdeklődést, a kollektív tudatot egyedül a látható megnyilvánulások alapján ítéljük meg. Ami látható, az nem biztos, hogy tipikus is egyúttal. Aki akár csak ebben a formában is megszólal, az lehet hogy kivétel, mert az embereknek azt a kategóriáját képviseli (és az mindig kisebbség), aki szereti nyilvánossá tenni a véleményét. A többség inkább közömbös vagy csupán magánvéleményt formál minderről.
– Sokan úgy érzik, olyannal vádolják őket, amit nem követtek el. Mások dühösek amiatt, hogy őket mint magyarokat, a nemzet tagjait bűnök elkövetésével vádolják, holott nem őket, hanem a bűnösöket vádolják.
– Ez a közösségi önbecsülés kérdése. A mai német köz- és mindennapi életben például a kritikus-önkritikus nemzetszemlélet uralkodik, amely a nácizmusból vezeti le az érvényes erkölcsi és politikai ethoszt. A német demokrácia alapja a bűntudat, ami ezúttal nem egyént és közösséget romboló erőként hat, hanem erkölcsi forrásként szolgál, a bűntől való megtisztulás a mozgatórugója. Ezért is oly érzékenyek a németek arra, hogy mi történik, amikor az USA beavatkozik valahol a nagyvilágban. Abban áll tehát mai felelősségünk, hogy ne nyújtsunk többé segédkezet az ilyen és hasonló cselekedetekhez. Ezt a felfogást, sőt mentalitást a kulturális trauma elmélete önti tudományos formába, amely kijelenti: a világunkban ma érvényes legfőbb erkölcsi imperatívusz a holokauszt folyománya. Minden túlzó igazságtalanság és maga az embertelenség a holokauszt történelmi tapasztalatára utal vissza, vagyis a holokauszt emlékéből nyeri el éppen aktuális értelmét. Ez az etika ott hat leginkább, ahol élénken hat a történelmi bűntudat; kevésbé érvényesül viszont ott, ahol a mai nemzedékek felmenői nem követtek el vagy közvetlenül nem éltek át a náci németek által véghezvitt és megtapasztalt szörnyű bűntetteket. S vajon miért nem zajlott le vagy miért nem megy végbe nálunk mostanában egy ilyen erkölcsi és mentális átalakulás? A kérdésre hosszú fejtegetéssel lehetne kielégítően válaszolni. Tény azonban, hogy a történelmi bűntudattól oly mértékben átitatott Németország képviseli a mai Európában legmakulátlanabbul a demokrácia közpolitikai, és egyúttal magánemberi gyakorlatát. A példa komoly tanulsággal szolgálhat számunkra is.
