A fiatalember hajléktalanként él a téren, mert decemberben a Krímből érkezett – mesélte –, szülőföldje pedig azóta Oroszország része lett. Ő annak ellenére sem akar állampolgárságot váltani, hogy szülei, hozzátartozói ott maradtak. Ő meg itt. De nem mennek el onnan sem – bökött a néhány száz méterrel arrébb fekvő Majdan sátorvárosa felé, ahol mára lassan több a bóvliárus, mint a demonstráló. – Meglátjuk, milyen lesz az új elnök, mit tesz, és majd eldöntjük, figyelmeztetésként szükség van-e a jelenlétünkre – magyarázta nem túl nagy meggyőződéssel, a vasárnap esedékes államfőválasztásra utalva.
Lát viszont javulást Okszana, egy német cég ukrajnai képviseletének vezető munkatársa. – Ha mást nem, hát azt, hogy már nincs rendőrkordon a parlamentnél – mondta, ahogy gond nélkül elsétáltunk az épületnél parkoló kocsik előtt. – Meg eladtak egy csomó állami autót. Jött belőle egy kis bevétel, és nem kell költeni rájuk – bújt ki belőle a kereskedő. Aztán a tüntetők és a rendőrök összecsapásainak egyik helyszínén, a Grusevszkaja utcán az aszfaltra mutat: amikor legutóbb erre járt, itt vértócsák voltak. Február 20-án történt, akkor kezdődött a lövöldözés.
A Janukovics-rezsim gátlástalan volt
– Érezte már azt, hogy szeretne sokkal kisebb lenni, mint amekkorára nőtt? Hogy minél kevésbé vegyék észre? – tette fel a költői kérdést a törékeny, negyvenes asszony. De nem tudott nem jönni, segíteni a sebesülteknek, mert felháborította a Janukovics-rendszer gátlástalansága. Mindig volt, mindenütt van korrupció, korábban is loptak, ők azonban nem ismertek határokat – fejtegette, majd megjegyezte: szerinte Janukovics még mindig elnök lehetne, ha igazságot tesz, megbünteti a felelősöket, miután tavaly november 30-án a rohamrendőrség szétkergette az akkor még csak kibontakozóban lévő Majdan békés diáktüntetőit.
Persze azt is látja, hogy a mostani kormányzat milyen hibákat követett el: ostobaság volt hozzányúlni a kisebbségi nyelvhasználatot biztosító törvényhez, és ezzel kapaszkodót adni a kelet-ukrajnai elégedetlenkedőknek, akikre nem a hadsereget kellett volna ráküldeni, hanem már az elején tárgyalást kellett volna kezdeni velük. Okszana rendületlenül hiszi, hogy hazájában egyszer gyökeret ereszt a demokrácia. – Most új elnököt választunk, és ha nem válik be, hát legközelebb másra szavazunk – mondta magától értetődően. Azután hozzátette, hogy ő bízik Petro Porosenkóban.
Elnök lesz a csokikirályból?
Az ukrán csokikirály, a Roshen édes édesipari társaság milliárdos alapítója a vasárnapi voksolás messze legnagyobb esélyese. Különösen az után, hogy a volt világbajnok ökölvívó, az inkább a kijevi polgármesteri posztra pályázó Vitalij Klicsko visszalépett a javára az elnökjelöltségtől. Az igazi kérdés tulajdonképpen csak az, hogy már az első fordulóban győz-e, vagy szükség lesz a június 15-ére kitűzött második menetre is. A legfrissebb felmérések szerint a biztos választók több mint 53 százaléka voksolna rá. A második helyezett volt kormányfőnek, Julija Timosenkónak csak alig több mint tíz százalék jutna, ráadásul ott van a nyomában a pragmatikus gazdasági szakembernek tartott, ugyancsak dúsgazdag egykori miniszterelnök-helyettes, Szerhij Tigipko.
Porosenko nemcsak sikeres üzletemberként ismert, már a politikába is jócskán belekóstolt. Veterán parlamenti képviselő, előbb szociáldemokrata színekben ült a törvényhozásban, majd Szolidaritás néven saját pártot alapított, és 2001-ben részt vett az akkori elnököt, Leonyid Kucsmát támogató, majd Viktor Janukovics politikai támaszát is adó Régiók Pártjának létrehozásában. Alig fél év után azonban elhagyta ezt a tömörülést, és a későbbi államfővel, Viktor Juscsenkóval lépett szövetségre. Kulcsszerepe volt a Juscsenkót az elnöki posztra juttató, 2004-es „narancsos forradalomban”.
A nemzetbiztonsági és védelmi tanács titkára, aztán a jegybank tanácsának elnöke, majd külügyminiszter is volt, 2012-ben pedig elfogadta Janukovics felkérését a gazdasági tárca vezetésére. A tavalyi év végén azonban már a Majdan fő anyagi támogatóinak egyike. „Látta volna, milyen tortákat hoztak ide a Roshentől! Szerintem olyanokat máskor csak az elnöki fogadásokon tálaltak” – mesélte a Népszabadságnak a tüntetések egyik résztvevője. A nyilvánosság előtt azonban csak a tiltakozássorozat második felében jelent meg Porosenko, és az új kormány megalakítása után is kissé hátrébb húzódott, ami alighanem közrejátszott abban, hogy néhány hónap alatt az elnökválasztás favoritjává vált.
Népszerűsége tágíthatja valamelyest a mozgásterét a mai megbízott államfőéhez, Olekszandr Turcsinovéhoz képest. – A mostani hatalomnak a tüntetők, a Majdan, a szélsőségesen nacionalista párt, a Szvoboda (Szabadság) és a nála is radikálisabb szervezet, a Právij Szektor (Jobboldali Szektor) adta a sokak által vitatott legitimitást. Porosenko viszont hivatkozhat majd arra, hogy őt az egész ország választotta meg, minden ukrán állampolgár elnökének tekinti magát, nem forradalmi, hanem demokratikus felhatalmazása van – mondta a Népszabadságnak Vagyim Karaszjov, a kijevi Globális Stratégiák Intézetének igazgatója.
Vagyis kevésbé függ majd a Majdantól, csökkentheti az onnan érkezett szélsőségesek máig meghatározó befolyását, és lezárhatja például a kelet-ukrajnai rendteremtést célzó, ám mindeddig teljesen eredménytelen „terroristaellenes műveletet”. – Porosenko megértheti azt, amit Turcsinov nem értett meg: minél nagyobb erővel próbálják elnyomni a lázadást, annál nagyobb az ellenállás. Ahhoz pedig, hogy a fegyvereseket izolálják, meg kell nyerni a helyi lakosság bizalmát, amihez mindenképpen vissza kell vonni a biztonsági erőket – nyilatkozta Karaszjov.
Két külön világ
Igaz, Kelet-Ukrajnában, legalábbis az ott önkényesen kikiáltott két „népköztársaságban”, a donyeckiben és a luhanszkiban Porosenko legitimitását sem fogják elismerni. – Egy szomszédos ország voksolásáról beszélünk. Nekünk mi dolgunk lenne vele? – válaszolta a szeparatisták egyik vezetője és ideológusa, Andrej Purgin sajtótájékoztatóján a kérdésre, hogy vasárnap szavaznak-e a régióban az ukrán elnökjelöltekre. Majd azt fejtegette, hogy nem egyszerűen más világnézetet, hanem más világot képviselnek, mint a Majdan és a Kijevben általa hatalomra juttatott politikusok.
A donyecki köztársaság gondolata a XX. század elejének egyik helyi bolsevik forradalmárától, Artyomtól származik, aki azt vallotta – és erről vitája is volt Leninnel –, hogy nem nemzetiségi alapon, hanem gazdasági körzetekre építve kell az államokat kialakítani – adott rövid történelemleckét. Szerinte, ha központosított a hatalom, akkor a különböző, egymással vetélkedő érdekcsoportok annak megszerzésére törekednek, de amikor elérik ezt a céljukat, semmi sem változik, ugyanazt teszik, mint az elődeik. Ez a rendszer pedig életképtelen, lerombolja az államot, populizmusba taszít, és nem engedi fejlődni a régiókat – állította.
Torz a regionális elszámolás – kezdte sorolni a gazdasági kifogásokat. Az adók 85 százaléka a központba megy, a nagy társaságok jogi személyként Kijevben vannak bejegyezve, így papíron akár a bevételek 45 százaléka is a fővárosban keletkezik, pedig ott gyakorlatilag alig van ipar. Donyeck megye viszont a számításaik szerint tavaly 13 milliárd hrivnyát adott a költségvetésbe, de csak alig több mint feleannyit kapott vissza. Igaz, Arszenyij Jacenyuk kormányfő a múlt héten ettől merőben eltérő adatokat idézett. Csak a Donyeck és Luhanszk megyében élő 180 ezer bányásznak évente 34 milliárd hrivnyát, azaz mintegy hárommilliárd dollárt különítenek el a költségvetésből – mondta, amikor nagyobb gazdasági szabadságot kínált ezeknek a régióknak.
Purginnak azonban más gondjai is vannak. Apartheidet és etnikai tisztogatást emlegetett, amikor arról beszélt, hogy egyre kevesebb orosz él Ukrajnában, vagy legalábbis egyre kevesebben vallják annak magukat. Szavai szerint a 60 évesnél idősebb korosztályokban négyszer több orosz van, mint a 18–25 évesek között, vagyis „az orosz nagyszülőknek ukrán unokáik születnek”. Pedig e vidék szorosan kötődik Oroszországhoz: felére csökkent a gépipar teljesítménye, mert január elsejétől nem vehet részt az orosz állami tendereken, a kíméletlen harcokról elhíresült Szlavjanszkban pedig az üzemek 92 százalékban Oroszországra dolgoznak – idézett két példát. Ez a kötődés a lakosság jelentős részében is megvan.
Megerősödöt orosz öntudat
A Majdan ukrán nacionalizmusa megerősítette vagy felélesztette az orosz öntudatot a kelet-ukrajnaiakban – mutatnak rá a szakértők, és a lázadók főhadiszállásául szolgáló donyecki megyei közigazgatási hivatal épülete előtt délutánonként összegyűlő néhány száz ember körében ez határozottan érzékelhető. Egy negyven körüli asszony például a hatalmas irodaházat körbevevő barikádok előtt arról beszélt a Népszabadságnak, hogy meggyőződése szerint lesz erejük sikerre vinni a függetlenség ügyét. – Itt mindenki motivált, hitből teszi, amit tesz. Senki sem pénzért jött, márpedig ezer ilyen ember felér tízezer fizetett zsoldossal – magyarázta.
Elszántság vagy inkább a fontosságtudat sugárzik a lázadók fegyvereseiből, az úgynevezett népfelkelők egységeinek tagjaiból is, akik időről időre megjelennek a barikádoknál. Nem tudni, pontosan hányan vannak. Védelmi miniszterük és parancsnokuk, Igor Sztrelkov a múlt héten mindenesetre videofelhívásban panaszkodott arra, hogy eddig kevesebb mint ezer helybeli férfi jelentkezett harcolni, és ideje a nőket is fegyverbe hívni. Mások viszont azt állítják, elég erősek ahhoz, hogy „megleckéztessék a kijevi bandát”. Fegyvereik vannak, hiszen Donyeckben több laktanya, katonai főiskola is működik.
– Ezek mind velünk vannak – magyarázta kérdésemre egy magát bennfentesnek mutató férfi, és figyelmeztetett: jobb, ha nem vetek föl ilyen témát, mert könnyen ügynöknek nézhetnek. Volt már példa hasonlóra – mondta, és hamarosan megértettem, mire célzott. – Arcokat ne fotózzon! Senki se legyen felismerhető a képeken! – szóltak rám szigorúan a barikád bejáratánál, aztán az épületben, a fényképezőgép láttán egy tizenkét-tizenhárom éves fiú is megállított. – Van engedélye a filmezésre? – kérdezte mutáló hangon, és – ahogy az akciófilmek zord rendőreitől láthatta – gumibotjával a tenyerébe csapott. Aztán az akkreditáció láttán megnyugodott és továbbment. De nemcsak a betérőket tartják szemmel, hanem a téren gyülekezőket is.
– Az iratait kérem! – szólított meg váratlanul egy marcona férfi, miközben két társa a hátam mögé lépett. A magyar útlevél megnyugtatta, majd egy a barikádra erősített tablóhoz hívott. A „népköztársaság ellenségeinek”, például a Majdan itteni aktivistáinak fotói vannak rajta, köztük egy szőrmesapkás, szemüveges férfié. – Ugye, hogy hasonlít magára? – kérdezte mentegetőzve, és már mosolyogva paskolta a vállam: reméli, nincs harag, de hát muszáj ébernek lenni.
A harcok közben folytatódnak, és mindkét oldal a másikat vádolja a lakosság terrorizálásával. A donyecki propaganda „részeg különítményesek”, a Kijevvel együttműködő milliárdos dnyepropetrovszki kormányzó, Ihor Kolomojszkij által finanszírozott, önkéntesekből álló belügyi zászlóalj, a Dnyepr randalírozásáról szól. Mások viszont a lázadók kegyetlenkedéseiről beszélnek. Ez utóbbiról számolt be lapunknak Léna, egy donyecki vállalkozó is, aki a legádázabb összecsapások helyszíneként ismertté vált Kramatorszkból származik, a szülei ma is ott élnek.
– Katasztrófa, ami történik. Este hétkor már kihalt a város, tombol a banditizmus, a gátlástalanság. A népköztársaság nevében fellépő, fekete maszkos emberek járkálnak, fenyegetőznek. Nemrég a piacon például – miután a földbe lőttek egy sorozatot – letepertek és elvittek egy férfit, mert úgy gondolták róla, hogy aktívan fellép az egységes Ukrajna mellett – mesélte. – A lakosság azt várja, hogy valaki végre rendet rak. Az emberek békét akarnak, dolgozni akarnak, normális életre vágynak.
Nyugalmat szeretne az a fiatal nő is, aki édesanyjával közösen lakáshotelt üzemeltet Donyeckben. A 2012-es labdarúgó Európa-bajnokság után végre megindult valami. Jöttek külföldiek, nemrég például egy nemzetközi sportrendezvényre az összes szobájukat egy hónapra lefoglalták. Aztán, ahogy kitört a konfliktus, nyomban visszaléptek. A fegyveres harcok elhúzódása a legrosszabb – mondta. Szerinte ennél még az is jobb lett volna, ha egy határozott katonai csapással véget vetettek volna a lázadásnak, ám ami most zajlik, az a kijevi hatalom tehetetlenségéről tanúskodik.
Donyeck, Kijev, 2014. május
