– Amikor a férjem megkapta a behívót, a család szedte össze a pénzt, hogy sisakot, bakancsot vegyünk neki. Kiképzett tiszt volt, felderítő, az elsők között indult el Luhanszkba 2014 áprilisában. Először azokat gyűjtötték be, akiknek volt gyakorlatuk,
később már vitték azokat is, akik életükben nem fogtak még fegyvert – meséli Georgiev Marina.
Az asszony szülésznőként dolgozik az ungvári kórházban, ő és gyógyszerész ismerősei küldtek orvosságot a frontra, miután megtudták, hogy olykor még fájdalomcsillapító sincs. Férje leginkább az ivóvíz hiányára panaszkodott. A férfit három hónappal bevonulása után, júliusban agyonlőtték, amikor az őrhelyére tartott. Felesége ott maradt egyedül két kisgyerekkel. Sokáig csak a fájdalmat és a kilátástalanságot érezte, később a hozzá hasonló hadiözvegyek sorsát karolta fel: segít kicsikarni az ukrán államtól mindazokat a juttatásokat, amiket az elesettek családjainak ígértek. Lakást például. Huszonnyolc asszony ügyében kilincsel, eddig hétnek sikerült kárpótlásként lakást szereznie.
A háború nem csak azokat sújtja, akiknek apja, testvére, férje, gyermeke a fronton harcol. Nehéz az élet a hátországban mindenkinek:
az árak duplájára, triplájára emelkedtek, a pénz most alig ér valamit.
A Magyar Református Szeretetszolgálat elnöke, Pál Sándor és néhány segítője minden héten egyszer mikrobuszokkal visz élelmet, ruhát, gyógyszereket, pénzt, pelenkát, vegyes tüzelésű kazánt, talajvizsgáló műszert, mikor mire van épp szükség. A civilben jól menő vállalkozást vezető férfi azt mondja, százszor, ezerszer ennyi segélycsomagot is szét tudnának osztani. Az ukrán határ előtt nyakkendőt köt, s előkészíti diplomata-útlevelét – mindkettő megkönnyíti az átkelést ott, ahol máskülönben órákig vizsgálgatnák a csomagokat.
Első megállónk Beregszász, a református diakónia: itt Molnár Zsolt verbőci lelkipásztornak adnak át két talajvizsgáló műszert a szeretetszolgálat munkatársai. A minilabort a minisztérium közbenjárására a Nébih küldte a környékbeli gazdáknak. Ha maguk tudják megtermelni az élelmet, talán kihúzzák a vészterhes időket. Kárpátaljára az utóbbi egy évben jó néhány Luhanszkból menekült család költözött be, bár azt se tudják igazából, hol vannak, a lényeg, hogy nem hallják a puskaropogást.
|
| Fotó: Reviczky Zsolt / Népszabadság |
Ők jönnek, a magyar útlevéllel rendelkezők mennek – ki Magyarországra, ki Szlovákiába, ki még messzebb. A magyar útlevél megkönnyítette a menekülést a behívások elől: az ukrán fiatalok hiába is mentek volna, a határon lekapcsolták őket. Az utakon most is fegyveres katonák állítják meg a mikrobuszokat – a miénket is –, benéznek, igazoltatnak.
Két katonaköteles fiú bujdosik a határ túloldalán, rokonoknál Tóth Gergőék családjában is: a tízéves beregszászi fiúcska kisebb testvéreire vigyáz otthon, apja két műszakban dolgozik. Büszkén hozza ki útlevelüket: most kapták postán, ezzel végre Magyarországra jöhetnek nyaralni jövőre. A református szeretetszolgálat évente több tábort is szervez rászoruló gyerekeknek, de az igazán rászorulóknak nincs pénzük arra, hogy kifizessék a vízumot: a Tóth gyerekek esetében ezt is a szeretetszolgálat intézte.
A beregszászi városszélen egy elhagyatott, négyemeletes társasházhoz indulunk tovább. Az épület előtt csődület támad, mikor bekanyarodnak a mikrobuszok. Sírós fiatal anya kapja ölbe kisfiát, s hozza oda. A gyereknek agydaganata van. Pál Sándor próbálta elintézni, hogy Magyarországon megműtsék, de a leletek birtokában a honi orvosok is csak annyit mondtak: a több millió forintos műtét legfeljebb néhány hónappal hosszabbítja meg a kis Denisz életét. Mindenesetre most pénzt ad fájdalomcsillapítóra Lizának, aki amúgy képtelen lenne kiváltani a havi 15 ezer forintnak megfelelő hrivnyába kerülő adagot.
Havi jövedelme összesen nincs ennyi.
Lisztet, kását, olajat, cukrot kapnak az itteniek. Dápcsi Ildikóéknál két riadt szemű, sápadt kisgyerek ül a dohos szobában egy díványon. A harmadikon laknak, a negyedik emeleti lakásokból csorog rájuk az eső, télen a hólé. Az önkormányzattól hiába kérnek segítséget. Tavaly ősszel kiégett a ház földszintje, a gyerekek ma is a kormos törmelékek között játszanak, a felújításra senkinek nincs pénze.
Itt él Rosenberger Veronika, aki havonta alig tízezer forintos nyugdíjat kap kézhez. Neki is jól jön a csomagban lévő élelem. Ám most leginkább egy működő mobiltelefonra lenne szüksége, amivel felhívhatja fronton harcoló vejét, Petruska Gyurikát.
– Két napja nem hallottunk róla semmit, az egész család ideges. Hétvégén mutatták a tévében, hogy újra lőnek azon a környéken,
a lányom megbolondul, ha nem tudjuk felhívni a férjét
– mondja. Az itt élők közül senki nem segít, az a néhány egység, ami a telefonjukon van, nekik is kell – mondják.
Ungváron, a helyi parókián nemcsak Heréd János püspökhelyettes, hanem egy idős, bottal járó asszony is vár. Pár napja kopogott be a tiszteleteshez, és segítséget kért. A pénzt visszautasította, azt mondta, neki élelmet adjanak, mert a boltban már keveset ér a pénz. Tizenháromezer forintnak megfelelő hrivnyát kap kézhez egy átlagos kárpátaljai kisnyugdíjas, de mióta a Donyec-medencében kitört az orosz–ukrán háború, az árak az egekig kúsztak. A gázszámla havonta háromezer hrivnya, a nyugdíj háromszorosa. Arra a kérdésre, hogy mi lesz így velük télen, lakonikusan annyit mondanak az itteni öregek: vagy éhen halnak, vagy megfagynak.
|
| Fotó: Reviczky Zsolt / Népszabadság |
Heréd János is sötét képet fest. – A fiatalok a behívók elől külföldre menekültek, de mentek a családapák, és mentek velük aztán a feleségek is. Lassan úgy néz ki, hogy csak az öregek és a tehetetlenek maradnak Kárpátalján. Az ukrán–orosz frontvonalon patthelyzet alakult ki, a bizonytalan helyzet tartóssá vált. A szélsőséges eszméknek ez jó terep, nem véletlen, hogy Vona Gáborék mást se csinálnak, csak Putyint magasztalják, ő ugyanis azt hangoztatja, hogy Kárpátalja mindig is a magyaroké volt. A magyar kormányt kötik az európai törvények, területi követelésekről nem beszél, Putyin azonban felszínen tartja ezt a témát. Kiken csattan így az ostor? Hát rajtunk, itt élőkön. Az ukrán kormány azt mondja, jól van, ha izgágák vagytok, nem jár nektek semmi. De aki elmegy, annak se lesz sokkal jobb. A magyaroknak mi ukránok maradunk, hiába megyünk át, s beszéljük ugyanazt a nyelvet – dől belőle szinte egy szuszra a panasz. A háború kitörésekor ő is kapott behívót.
– Felhívtam őket, hogy mi történt? Ekkora a baj, hogy már a papot is behívjátok katonának?
A püspökhelyettes szavai szerint az oroszokat nem az ukrán hadsereg, hanem a civil összefogás állította meg. Legalábbis egyelőre. De rendkívül nehéz ősz és tél vár a kárpátaljaiakra. Olyan mértékben elszaladtak az árak, hogy a nyugdíj, a fizetés mára teljesen elértéktelenedett. Attól tart, hogy itt is egy a Majdanhoz hasonló állapot alakulhat ki hamarosan. Az éhezők fellázadnak, de fellázadhatnak a fronton harcoló katonák is, ha meghallják, hogy itthon az anyjuk, a feleségük, a gyerekeik éheznek, miközben ők rettentő körülmények között védik a hazát.
– Tudunk olyan katonaköteles férfiról, akit azonnal kirúgtak a munkahelyéről, amikor megkapta a behívóját. E mögött is szörnyű és kegyetlen logika rejlik: ha valaki megsebesül és hazajön, a munkahelyének kellene rokkantsági ellátást fizetnie utána.
Halljuk ezt, és már meg sem lepődünk. Fel sem háborodunk. Embertelen lett a világ, és közönyösek lettek benne az emberek – mondja.
A református szeretetszolgálat ebbe a rideggé vált valóságba csempész be némi melegséget a hetente érkező csomagokkal. Pál Sándor szerint fontos, hogy a helyi kis gyülekezetek még összetartanak, s ha rászorulót látnak maguk mellett, a kevésből is adnak, vagy legalább jelzik a szolgálatnak: segítség kell. Neki pedig belső kényszer, hogy a munkáját hátrahagyva, minden héten újra és újra nekivágjon a több száz kilométeres útnak, tudván, hogy egy kiló liszt, egy üveg olaj olykor a túlélést jelenti a következő napokra. Magyarországi önkormányzatok, civil szervezetek is visznek vagy küldenek segélycsomagokat, de a legtöbben megállnak velük a határszélen, Beregszászon vagy Csopnál.
Ung-Tarnócra, abba a kicsi faluba, ahol utunkat befejeztük, már csak az állhatatosabbak jutnak el. Ide kátyús utak vezetnek, este csak néhány köztéri lámpa pislákol. Tompa fényüket távolról nehéz észrevenni.
