„Még a lesújtó fejsze is illatozzon utánad!”

Miután hazajött, elvégezte az egyetemet szociál­pedagógia szakon Würzburgban. Majd két évig dolgozott nehezen kezelhető fiatalokkal, de közben többször visszatért Afrikába. Mígnem a Német Fejlesztési Szolgálattól megkapta a szudáni kiküldetést. A fővárostól, Kartúmtól hatszázötven kilométerre csöppent bele a vidéki élet kellős közepébe. Két éven át olyan helyeken élt, ahol angolul csak két-három ember tudott, így fokozatosan megtanult arabul. Ennek révén bepillanthatott az igazi szudáni életbe. Feladata helyi civil alapítványok létrehozásának támogatása és tanácsadás volt. Ezek az alapítványok iskolákat, kutakat építettek, és egészségügyi, környezetvédelmi ismeretterjesztő munkákat folytattak. A két és fél év, amire szerződött, hamar eltelt. Már készült haza, össze volt készítve a csomagja, eladta az ágyát, szekrényét is. Ült a szobájában, és amíg várta az indulást, papírra vetette a gondolatait. Valahogy nem tűnt helyesnek, hogy csak ennyi volt az egész, hogy elmegy innen végleg, és annyi marad neki, hogy egyszer talán majd mesélhet róla a gyerekeinek.

Az indulásra várakozva addigi tapasztalatai, a szudániaktól hallott mondások, mesék, a megannyi szokás, amelynek szemtanúja volt, egy könyvtervvé áll össze. Egy nagy Szudán-könyv vázlatává. Egy olyan könyv jelent meg előtte, amely

úgy oszlik fejezetekre, ahogyan az öt kötelező ima osztja egységekre az ottaniak napját a felkeléstől a lefekvésig,és ahogy ez az öt egység megfigyelhető az ember életében is a születéstől a halálig.

Egy könyv tehát, amely a nap és az élet rendjén át szól Szudánról. És ott maradt, hogy megírja.

Karrierjét félretette. Jelentkezett az UNESCO-nál, hogy támogassák a vállalkozását, de támogatás helyett munkát kapott. Szakértőként egy kísérleti projektet tervezett: helyi kulturális minisztériumi alkalmazottakat tanított arra, hogyan mérjék fel és gyűjtsék két tartomány szellemi örökségét, nyelveket, öltözetet, rituálékat. Eközben dolgozott a könyvén. Talált szponzort, aki autót kölcsönzött neki, hogy a vidéket járhassa, más cégek a nyomtatás költségeit fizették vagy a megélhetését finanszírozták nyolc hónapra, megint mások fordítási munkával támogatták, vele utaztak, vagy szállást adtak. Több mint száz interjút, huszonötezer fényképet, kétezer-ötszáz szöveget gyűjtött. Öt és fél évbe telt, míg végül elkészült a nyolcszáz oldalas, színes album, melynek címe Sand in My Eyes – Sudanese Moments lett. Arabul és angolul jelent meg.

Fotó: Teknős Miklós / Népszabadság

Ahogy a könyvet lapozgatjuk, és meg-megállunk a fotóiból, szövegeiből rendezett kiállítás paravánjai előtt az Országos Idegennyelvi Könyvtár aulájában, lassan bennünket is rabul ejt ennek az ősi kultúrának a finomsága. Amikor elolvassuk például ezt: „Légy mint a szantálfa, még a lesújtó fejsze is illatozzon utánad!” – úgy sejtjük, valami nagyon nemeset éreztünk meg ennek a népnek a mentalitásában. És sok ilyen mondattal találkozunk.

Szudán népe több száz törzsből és népcsoportból áll, amelyek egy Franciaországnál háromszor nagyobb országban élnek, egy részük nomád módon, másik részük letelepedett földművelőként – persze a modern életformát folytató városlakók és kereskedők mellett. A népcsoportok közt létezik egy olyan is, amely magyar eredetűnek vallja magát, a magyarábok. Őseik a hagyomány szerint török rabságba esett magyarok voltak, bár ennek semmi nyoma nem látható. A szudániak tehát sokfelől jöttek, mégis van valami közös bennük. Nagy Enikő ezt próbálta megfejteni. A szudániságot.

– Ez egy olyan kultúra – mondja –, amelyik a szép beszédről szól.

Az emberek udvariasak, kellemesek, finoman bánnak egymással és jókedvűek. Hosszú ottlétem alatt, talán ha öt hangos szóváltást láttam. Ez nem az iszlámból jön, mert más muszlim országokban ez nem feltétlenül van így. Ez egy rejtett kútból kell, hogy jöjjön.

Mindenütt jó szívvel fogadták, és az sem okozott soha gondot, hogy magányos nőként érkezett. Ahogy mondja, „revolucionáris hatással volt” az emberekre, hogy egy messziről jött idegen a kultúrájuk iránt érdeklődik. A kívülről érkezők ugyanis általában csak a szegénységet és a háborús pusztításokat látják meg. Ott különben is úgy tartják: Kínáld a fehéret! Vagyis mutasd a jobbik feled, mutass tiszta szívet a jövevény felé. Még a dzsinneket is szép szóval udvarolják ki az emberből, pontosabban megszelídítik a „zar” szertartásokon, hogy a gazdájával harmóniában tudjon élni, és annak a lelki egyensúlya helyreálljon. A földművesek a földjükhöz úgy ragaszkodnak, mint az őseikhez, akik benne nyugszanak.

Szégyen, ha valaki eladja a földjét. A nomádok viszont nemes dolognak tartják a vándorlást, mert úgy vélik, „a pangás bemocskolja a vizet, amely futva édes”.

Mindezek a gondolatok, szokások gyakran az iszlámnál is régebbi hagyományokból erednek. Ilyenek például azok a matriarchális hagyományok, amelyek tiszteletet biztosítanak a nőnek. A család központja a nő, övé a sátor is, amely a családnak védelmet ad.

Nagy Enikő képei elsősorban az ország középső két tartományában, a hatalmas kiterjedésű Észak- és Dél-Kordofánban készültek, de a szövegek Szudán teljes területéről származnak. Azt mondja, „az ország szívéből vette a bölcsességet”, s reméli, ez majd kinyit egy ablakot, melyen át a néző láthatja és elképzelheti ezt a hatalmas országot. Amikor könyvét írni kezdte, Szudán még egy volt. Mire befejezte, a többségében keresztény Dél elvált a főleg muzulmán északi országrésztől. De az ő kötetében Szudán egy, és számára az is marad.

Szerinte a mindennapi politikai változások rövid életűek, és nem annyira jelentősek egy kultúrakutatónak. Másrészt erdélyi magyarként is tudja, hogy mit jelent egy ország és mit jelent egy nép. – Én egy olyan országban utaztam Afrikában, és korábban erdélyi magyarként is olyan országban éltem, amely egy népben belül van. Ezért tudom, hogy ami magyarrá tesz vagy szudá­nivá tesz, azt nem lehet határok közé szorítani.

Enikő ma is Szudánban él. Fogalma sincs, meddig marad. Úgy mondja: megy az úton, és nem látja még, hova. Többször megkérték a kezét ott is, itthon is, de nemet mondott. Van még egy-két ­könyvterve. Nem tudjuk, mi lesz a történet vége, de szép történet, az biztos.