galéria megtekintése

Személyes ügy

15 komment


Horváth Gábor

Több százezer magyar családhoz hasonlóan a miénket is közvetlenül érinti, hogy Nagy-Britannia megy vagy marad. Ami húsz vagy akár csak tíz évvel ezelőtt megmaradt volna a lapok külpolitikai oldalán, most betüremkedik a magyar hétköznapokba. Személyes ügyünk is, hogyan döntenek a britek.

Közben alighanem ez az évtized legfontosabb pillanata. Az előzőé 2001. szeptember 11. volt, most pedig 2016. június 23. fogja meghatározni, merre fordul a világ, de legalábbis Európa, benne Magyarországgal.

A drámai hatást tovább fokozza, hogy alig néhány nappal a csütörtöki népszavazás előtt fogalma sincs senkinek arról, végül mi lesz az eredmény.

A közvélemény-kutatások többsége a távozni kívánók néhány százalékos előnyét mutatja, de ez nem sokat jelent: a felmérések a legutóbbi brit parlamenti választások előtt is erősen tévedtek. Másrészt a korábbi népszavazások tapasztalatából a Daily Telegraph azt a következtetést vonja le, hogy az emberek némileg jobban tartanak minden változástól, mint a status quo fenntartásától, így a „menni” tábornak mostanra stabil előnybe kellett volna kerülnie ahhoz, hogy biztos lehessen a győzelemben. Ez nem történt meg, ami persze nem jelenti a „maradni” sikerét, csak azt, hogy egyelőre minden bizonytalan.

 

Azt, hogy menyire az, mutatja a brit sajtó tépelődése: egy terrortámadás, de akár egy országos eső is eldöntheti, mi lesz. A maradás mellett kampányoló Jo Cox képviselőnő meggyilkolása éppenséggel meg is fordíthatja az utóbbi hetekben inkább a kilépés felé mutató trendet. A részvételi arány is fontos: 60 százalék fölött valószínűbb a maradás. Ha az angol válogatott június 20-án megveri Szlovákiát az Euró­pa-bajnokságon, az általános jó hangulat a „minden úgy jó, ahogy van” érzetet erősítheti. A brüsszeli Politico arra emlékeztet, hogy az 1987-es új-zélandi választásokon a népszerűtlen kormány váratlanul győzni tudott, miután a „Tiszta Feketék” megnyerték a rögbi-vb-t. (És még mondja valaki, hogy a magyar a sportnemzet....)

Az emberiség jövője viszonylag kevés derűlátásra ad okot, ha tíz- és százmilliók sorsa múlhat a tizennyolc éves Marcus Rashfordon. Ám ne rakjunk túl nagy felelősséget a tehetséges, de még csak alig felnőtt csatár vállára!

Semmiképpen sem ő tehet majd róla, ha Nagy-Britannia évekre káoszba taszítja Európát és a világgazdaságot, hanem David Cameron.

A konzervatív miniszterelnök az eggyel korábbi választási kampányban dobta be a referendum ígéretét, hogy ezzel csillapítsa párta jobbszárnyát. A dolog, mint annyi más felelőtlen ígéret, kockázatmentesnek tűnt, a jövő meg úgyis mindig olyan messze van. Hát most eljött, a közben eltelt időben pedig egyik válság a másik után sújtotta az Európai Uniót.

Cameron részben a népszavazás felvetésének köszönhetően nyert két választást, ám most

váratlan kutyaszorítóban találta magát:

ha a többség a kilépésre szavaz, elveszíti a kormányfői posztot, mert megfúrja az extravagáns (más megfogalmazásban narcisztikus populista, ha mond valamit a kifejezés) londoni exfőpolgármester, Boris Johnson, ha sikerül benntartani az országot az EU-ban, oda a fél kormánya és a toryk egysége. Arról nem is beszélve, hogy mit fog szólni a történelem, ha a miniszterelnök egyéni politikai érdeke végül odavezet, hogy a britek elszigetelődnek Európától.

A King’s College tanára, Emmanuel Kara­giannis az al-Dzsazíra honlapján közölt cikké­ben emlékeztet arra, mennyi áldozatot hoztak a britek Európáért a napóleoni háborúk óta. A kontinens egyensúlyának fenntartása és a brit befolyás biztosítása érdekében előbb összefogtak a poroszokkal és az oroszokkal a fran­ciák ellen, majd kétszer a franciákkal és az oroszokkal Németország ellen. Britek tíz- és százezrei áldozták életüket azért, hogy országuk jelen legyen Európában. A brüsszeli vezetők, velük a németek, franciák, olaszok, spanyolok, lengyelek meg a hagyományosan brit orientációjú portugálok és görögök most is e mellett érvelnek.

London összes fontos EU-n kívüli szövetségese, az amerikai elnök, a kanadai és az ausztrál miniszterelnök is a maradás mellett sorakozott föl. Donald Trump – ki merne kételkedni bölcsességében? – persze a kilépést láttatja a jobb választásnak. Moszkva pedig mélyen hallgat, amit széles körben úgy értelmeznek, mint a kilépés csendes támogatását. Elvégre a Kreml már hosszabb ideje mindennek örül, ami gyengíti az Európai Uniót, mi több, támogatja is az euroszkeptikus, gyakran populista, netán szélsőjobboldali pártütőket.

A britek a kutatások szerint két dolgot mérlegelnek, amikor a csütörtöki voksukról van szó: a gazdaságot és a bevándorlási helyzetet. Az előbbinek rövid távon mindenképpen ártana a kilépés, ám a másodikban javulást remélnek tőle.

Az sem zavarja őket, hogy most is több migráns érkezik Európán kívülről, mint az EU-ból, vagyis a probléma nagyobbik részére semmilyen hatással nem lenne a Brexit. Ám az, hogy a briteknek mi a jobb, amellett hogy nem nagyon lehet megállapítani, minket nem is nagyon érdekel. Önző módon mi, magyarok is azt próbáljuk megérteni, velünk mi lesz június 24-én reggeltől.

Ha a „menni” kerekedik felül, felborul az EU-n belüli egyensúly. A por elültével kirajzolódó új felállásban már semmi sem tartaná vissza Németországot gazdasági ereje érvényesítésétől. Bár a NATO-t elvben nem érintené a dolog, nyilvánvalóan meggyengülne a közös védelem iránti brit elköteleződés, az eddiginél nagyobb teher hárulna a többi országra – pont akkor, amikor hosszú idő után először valós fenyegetés jelentkezik a keleti végeken. Nem kizárt, hogy más, például a cseh vagy a mostani magyar kormány is elkezdene fenyegetőzni egy kilépési referendummal, és mint a brit példán látható, az ilyesmi könnyen vezethet veszélyes automatizmusokhoz. A brit hozzájárulás kiesésével csökkenne a felzárkózni vágyó térségeknek jutó támogatás, de ami még rosszabb, megerősödnének a politikai zavarosban halászók. Az EU középtávon alighanem rendezni tudná sorait, de addigra a peremre szorulók még jobban leszakadnának a magállamoktól – és közben javulnának a Kreml pozíciói.

Forrás:  Reuters / Népszabbadság-grafika

Másrészt persze Európa és a világ jól is kijöhet a brit referendumból. Ha a maradás hívei lesznek többen – no és ha novemberben Amerika is képen törli Trumpot –, visszatérhet a józan ész, végre megint a hosszabb távra szóló, racionális megoldások keresése válthatná fel a népre hivatkozó üres szólamokat, a rettegésre építő politikát. Ezt a magyar vagy a lengyel kormány sem hagyhatná figyelmen kívül. A brit kilépés tovább bővítené, a maradás viszont szűkítené Orbán Viktor mozgásterét.

Ha a képlet így túl egyszerűnek tűnne, zárásként vigyünk bele még néhány bizonytalansági tényezőt! A kilépésről, ha így döntenek a britek, hosszú és keserű tárgyalások kezdődnének London és Brüsszel között. Ezek még jelentős fordulatokat hozhatnak, s a mostani referendumot minden bizonnyal követné még egy a távozás feltételeiről. Vagyis a brit kilépés még akkor sem biztos, ha most netán a „leave” kapna többséget. Meg hát a maradás sem lenne végleges, ha most kis különbséggel a „remain” nyerne, mert mindig lesz, aki gyors politikai karriert akar majd építeni a kilépés meglobogtatásával.

Úgyhogy a legjobb esetben is évtizedekbe fog telni, mire helyreáll a korábbi bizalom.

A tanulság: válság idején is tanácsos kitartani a felelősségteljes politizálás mellett, mert annak ellenkezője, bár hatalmi szempontból átmenetileg csábítónak tűnhet, még kockázatosabb. Ha valaki nem hiszi, kérdezze meg Cameront, aki mind a kettőt kipróbálta.

Bejelentkezés
Bejelentkezés Bejelentkezés Facebook azonosítóval

Regisztrálok E-mail aktiválás Jelszóemlékeztető

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.