Egy menekült kisfiú mindenkit lelőtt a határon

A könnygáz szúró szaga nem ér el a legszélső házakig sem, és a tonfák elől menekülők sikolyai és kiáltásai sem hallatszanak el odáig. Legtöbben csak a hírekből értesülnek, mi történt aznap fél kilométernyire tőlük. Gevgelija határában buszok és taxik sokasága parkol. Nem tudjuk mire vélni a látványt. Már azt sem értjük, hogy egy kisvárosban hogyan fér meg ennyi fuvarozó. Persze néhány perccel később minden egyértelművé válik.

Fotó: Kovács Klára / Népszabadság

„Permission?!” – kérdi fellengzősen a macedón rendőr a menekültek regisztrálására felállított sátor bejáratánál, mire széttárt karokkal vállat vonunk. Mégis, honnan szereztünk volna engedélyt, amikor órák óta gyalogolunk a menekültekkel a határ irányába? De a rendőr nem tágít. Kell neki írásos engedély ahhoz, hogy továbbengedjen bennünket. A hosszas huzavona alatt nagy a mozgás a háta mögött, folyamatosan érkeznek a menekültek, arcukon széles mosollyal, mint akik társasutazásra készülnek.

Némi vitatkozás és egy ráutaló ujjdörzsölés után rájövünk, vesztettünk a macedón bürokráciával szemben, és ezen az úton nem jutunk el a határig. Ekkor indul meg egy körülbelül 150 fős csoport a sátraktól a földúton keresztül a városka határa felé. Amikor meglátják a buszokat, már szaladnak. Szinte egymást lökik fel a busz ajtajában, közelharcot vívnak, hogy feljussanak. „Mindenki fizet 20 eurót, mi pedig a szerb határtól fél kilométerre teszünk ki titeket” – hangzik a felszólítás a buszon.

Pihenni, ahol, ahogy, amikor lehet Kovács Klára

A rendőrök szeme láttára zajló embercsempészet teljesen legálisnak tűnik, bár itt elmarad az úton-útfélen kötelező nyugta, ami nélkül nem engedik el a boltosok a kedves vevőt. Két és fél óra után egy aluljárónál áll meg a busz, rendőrök irányítják a Tabanovce melletti holtvágányokhoz. Keskeny földutakon kanyarog a hatalmas jármű, majd a sínektől kétméternyire megáll.

„Arra van Szerbia! – mutat a kihalt állomás irányába az egyik rendőr, de addigra már az utasok többsége rég megtalálta a csapást – Csak a „Hé, maga, uram és a hölgy, jöjjenek csak ide! Maguk nem menekültek! – néz ránk olyan döbbenettel, amilyennel az ősszel érkező gólyákra szokás Magyarországon. – Ah, journalists! Permission?” Mivel engedélyt a macedón rendőrrel folytatott beszélgetés óta, a buszon utazva nem sikerült szereznünk, magyarázkodásba kezdünk.

Az ezredes ellenvetést nem tűrve utasított bennünket a hivatalos útra, így fél kilométeres, lápokon és patakokon átvezető séta várt ránk, de a járatlan út szerencsénkre pont a határ kamionparkolójába vezetett. Fáradtságunk ekkorra már megkövetelt egy kérdést az éppen pihenőidejét töltő magyar kamionsofőrtől, hogy átvinne-e bennünket a szerb oldalra. Nem teheti, viszont egy üdítő mellett kedélyes mesélésbe kezd.

Fotó: Kovács Klára / Népszabadság

„Budapest és Athén között fuvarozok tisztítószereket. Néhány hete nem tudom, mi lelhette őket, a segítőik kitalálták, hogy bicikliket adnak nekik, ezek meg százszámra tekertek itt az autópályán, nagyon kellett vigyázni, nehogy elüssek egyet. Vadonatúj biciklik voltak, nem lopottak vagy használtak. Biztos a határ túloldaláról visszahozták és odaadták a következő csapatnak. De hát ezeken az utakon, hegynek fel és lejtőn le kell menni, a menekültek többsége meg szerintem életében nem látott még váltót, küzdöttek nagyon az emelkedőkkel, szerszámaik sem voltak, rugdosva szerelték a biciklit, rossz volt nézni.”

Miután beléptünk Szerbiába, a határátkelőtől alig ötven méterre már kiszúr bennünket egy taxis. Óvatosan tolat, fél szemmel figyeli, hogy az úton maradunk-e, vagy a földeken visz tovább az utunk. A menekültek fuvarozása az egyik legnagyobb biznisz ezen a vidéken, ezt jól mutatja, hogy a ránk repülő hiéna úr szivargyújtójába összesen 17-féle mobiltöltő volt bedugva. Egy körülbelül 10 perces töltés – ennyi az út az átkelőtől Presevo központjáig – egy euróba kerül a 10 eurós viteldíjon felül.

A taxis minden mobilt tölt Kovács Klára

Nem csak a taxisok látnak üzletet a garantáltan vissza nem térő, így soha nem is reklamáló menekültekben Idomenitől egészen Horgosig. A földutak és a vasúti sínek mellett vizet, fagylaltot, édességet lehet tőlük venni. Többnyire napernyő vagy sátor alól kínálják a portékájukat, de van, ahol egy hatalmas food truck autó várja a megfáradt gyaloglókat. Másfél liter hűtött víz Görögországban egy euróba kerül, a magyar határhoz közel pedig kétszáz forintba. Ennyit – akárhogyan is nézzük –, még akkor is kifizettünk volna, ha csak túrázunk és gyönyörködünk a tájban.

A menekültekre épülő lehúzóágazatból így vagy úgy, de nyilván a politika is profitálni akar. Főleg uszítással, amit meg lehetne érteni, ha Magyarországon például nem képmutató – egyszerre hungarofób kampányt kiáltó és támogatásért kuncsorgó – szólamokról lenne szó. És igen, a magyar–szerb határon felhúzott vasfüggönyről mindenki hallott, bár senkivel nem találkoztunk, aki hízelgő véleménnyel lett volna róla.

„Nem értem. A menekültek nem akarnak sokáig Magyarországon lenni, a magyarok pedig nem akarják, hogy ott legyenek. Miért tartják vissza őket? A schengeni megállapodást és a dublini rendeletet már úgysem tartja be senki” – legyint Craig Wherlock, a Refugee Solidarity Movement Thessaloniki nevű önkéntesekből álló Facebook-csoport egyik vezetője. Szeptember van, kezdődik a tanév, a brit férfinak angolt kellene tanítania, ha nem érkezne naponta egy-kétezer menekült az észak-görögországi városba.

Ez az egy-kétezer ember hozzávetőlegesen a negyede vagy az ötöde annak, mint ahányan naponta elhagyják Afganisztánt és Szíriát. A taxis nem is kérdez semmit, egyenesen a városközpontba visz, ahol olyan nagy a felfordulás, mint egy jobb falunapon, csak a lánchinta és a ledönthető konzerves dobozokért járó hatalmas plüssállatok hiányoznak. A csevapos, a báránysütő és az árukészletét felélt kisbolt is végtelenített nyitva tartással várja a menekülteket, akik hol tétlenül álldogálnak az út szélén, hol épp egy buszossal tárgyalnak a viteldíjról.

Fotó: Kovács Klára / Népszabadság

„Paper? Registration?” – rohan le minket egy szerb fiatal, aki a buszparkoló melletti sátrakban már nyilvántartásba vett menekülteket gyűjtötte össze, hogy aztán elindulhasson velük a turistabusz Belgrádba. Egy ülőhely 25 euró, de közvetlenül a busz indulása előtt már 150-et is elkérnek egy-egy székért. Első ránézésre minden rendezetten és olajozottan működik, mint egy olyan helyen, ahol a cél szentesíti az eszközt.

A szerbeknek nem érdeke, hogy a menekültek összevissza kóboroljanak az országban, a menekültek sem akarnak Szerbiában maradni, tehát jól jönnek a válságban üzletet látó buszos cégek és fuvarozók, akik „átsegítik” a menekülteket az országon, és ezért még nem is kérnek túlzottan sokat. A vasúti sínről letérő menekülteket táblák irányítják a regisztrációs pontig, ahol rendőrök terelik őket hosszú sorokba, amelyet, ha végigállnak, megkapják a szerb hatósági igazolást.

Ebben a sorban találkozunk azzal a családdal, mely reggel még oly lelkesen indult el a szaloniki buszpályaudvarról. Pontosan mellettünk kaptak helyet, és nyelvtudás híján a telefonjukon megnyitott Google Fordítóba pötyögték kérdéseiket. „Mennyi idő alatt vagyunk a határon?” – szólt az első. A megnyugtató válaszra, hogy másfél óra alatt már a macedón pengésdrótnál lehetnek, elillant az izgatottságuk. Hároméves kisfiuk végig a busz ablakára tapadva figyelte, hogy változik a táj. Azóta 16 óra telt el, ennyi utazás és a görög–macedón határon folytatott közelharc után, éjfél előtt nem sokkal, a szerb oldalon ernyedten csüngött édesapja karjaiban. Nem csoda, hiszen egy nap alatt legkevesebb 20 kilométert tettek meg vele a szülei gyalogosan, vonatsíneken, szántóföldeken keresztül. És számukra még nincs vége a napnak, hiszen jó esetben pirkadatkor kerül rájuk a sor.

Fotó: Kovács Klára / Népszabadság

Éjfélkor indul az utolsó vonat Presevóból Belgrádba. Azok vettek rá jegyet, akik lemaradtak a buszokról. A pályaudvar peronjai mellett látszott, hogy régóta erre járnak a menekültek. Nedves papírtörlők, konzerves dobozok, használt papír zsebkendők és vizespalackok szegélyezik a síneket. Ennek a szemétkupacnak a mentén ülnek a menekültek, a peron betonjáról a sínek közé lógatva a lábukat. Nem tudni, hogy a fáradtság teszi-e vagy a várakozás unalma, de meglepően csendes mindenki.

A vonat pontosan érkezik, a menekülteket mégis legalább egy órán át váratják még. Sorba állítva, papírjaikat a kezükben tartva állnak a vagon ajtaja előtt. Van köztük egy értelmi sérült kisfiú is, ő viseli legnehezebben a tortúrát. Amíg kint a papírokat ellenőrzik a rendőrök, addig a kalauz a többi utast áttereli egy másik vagonba. „Go, go, this is for Syrians” – kiabálja felénk, amikor látta az útlevelet a kezünkben.

Nincs átjárás a kocsik között, elkülönítik őket a többi utastól, mint ahogy az összes tömegközlekedési eszközön Szerbiában. A buszon például a jegyellenőr előre szól a sofőrnek, hogy egy táblát fektessen keresztbe az első két ülésen, hogy mi oda ülhessünk. Tizenegy órányi lassú zötykölődés után érkezik meg a szerelvény Belgrádba, ahol már az ablakokban csüngenek a férfiak. „Last station? Beograd?” – kiabálják kérdőn a peronőrnek, aki unottan bólint. Fél éve minden egyes Presevóból érkező vonatról ezt a két kérdést kapja.

Néhány lépésre az állomástól ott van a Park Brisztol, Belgrád II. János Pál pápa tere. Első ránézésre olyan, mint a Sziget a fesztivál utolsó napján, amikor a bulizók már unják összeszedni maguk körül a szemetet, mondván, már csak egyet kell aludni és mehetnek. Egy szépségdíjas balkáni jelenet keretében egy szerb koldus levágja őket egy húszdinárosra. Egy négyévesforma kislány vonja el a figyelmet, aki széles mosollyal és térdig érő gumicsizmával a lábán közeledik felénk. A sátrak közötti tisztáson játszik a többi gyerekkel. Most éppen lövöldözőst.

Fotó: Kovács Klára / Népszabadság

Kicsit visszafogottabbak, mint az a négyéves fiú, aki egy szál fadarabbal lelőtt mindenkit a görög–macedón határon. „Tú-tú-tututututú” – harsogta, miközben perceken keresztül játszott támadót vagy védőt, ki tudja, melyiket. Botját a határon szolgálatot teljesítő katonák és rendőrök felé irányította, fejét félig ráhajtotta bal kezére, élesített és célzott. Gondolatban már hullottak is azok az emberek, akik nem engedték továbbjutni őt és családját egy fegyverropogástól mentes új haza felé.

Mert amióta Macedónia augusztus 20-án rendkívüli állapotot hirdetett, itt, az észak-görögországi Idomeni faluból kifutó vasúti sín mellett mindennap háború van – „a keresztény és az iszlám civilizációé”, ahogyan a kretén féleurópai politikusok szeretnék beállítani a helyzetet. Nem mintha azok, akik ezt a konfliktust vívják, sokat értenének a saját jelentőségükből. Mindenki hullafáradt.

A menekültek folyamatosan érkeznek, egyszerre 200-300-an feszülve neki a rendőrsorfalnak, amely mögött a macedón biztonságiak gumibottal hadonásznak és üvöltenek velük, mielőtt visszanyomnák őket, mert egyszerre csak ötven ember mehet át a határon a gyűjtőtáborba. A keserédes honfoglalózást egy kicsit távolabbról még 100-200 ember figyeli az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága (UNHCR) és a Vöröskereszt sátra, illetve egy vizet áruló stand mellől.

Érthető, ha egy-egy család csak akkor akar nekivágni az útnak, ha enyhül a roham, és oszlik egy kicsit a könnygázfelhő. Az a szemét, amely néhol a menekültek útját szegélyezi a közeli falutól, Evzonitól a határig, itt kezd el hegyekben állni.

Afganisztánból és Szíriából tömegesen indulnak útnak családok, akik a többi – egyedülálló férfiakból álló – csoporttól külön, önállóan vagy éppen csak a tömeggel sodródva teszik meg az ötezer kilométeres utat. Vagyoni helyzettől és vallási elhivatottságtól függetlenül mindenki menekül, amit a leginkább a nőkön lehet megfigyelni. Fejkendőt – a helyi hagyománytól függően feketét, fehéret vagy rikítót – szinte mindegyikük visel, de amíg a többség hátizsákot vesz fel hozzá, volt, aki Gucci táskával lépte át a határt. És van, aki a vallási szigort hozza magával, ilyen volt az a nő, aki az Iszlám Állam női egységeinek a viseletét idéző fekete nikábban és kesztyűben akart belépni a szabad világba.

Fotó: Kovács Klára / Népszabadság

Már Szaloniki buszpályaudvarán feltűnik, mennyi család van úton. Gyerekek fekszenek a buszok között, anyák szoptatják gyerekeiket a padokon vagy válogatnak nekik adományruhát. Egy szír nő a két hónapos kisfiával kelt útra, a görög városban szerzett a babának téli sapkát, amely majd jól jön a szabadban töltött, hideg éjszakákon. Egy férfi az oxigénhiánnyal született gyerekét cipeli végig az úton, hátha Európában kap végre orvosi segítséget. A határ felé tartó buszon aztán inkább a lépcsőkre ül, vagy a földre heveredik, csak a fiúnak legyen kétülésnyi helye pihenni.

Egy afgán férfi három nővel és három gyerekkel kelt útra, a legkisebb alig több, mint háromhetes. Ölben utazik végig, kis keze erőtlenül lóg a föld felé, arcát anyja kendőjének csücske fedi. Testvérei viszont fel-alá rohangálnak a kukoricaföldön, szedik a szedret az út menti bokrokról és néha letörnek egy-egy napraforgófejet, amelyből kiszedegetik a szotyolaszemeket. Csak akkor torpannak meg egy pillanatra, amikor a földjén dolgozó gazda feléjük int, de a haragja azonnal elszáll, amikor meglátja az újszülöttet és édesanyját, aki ránézésre nem lehetett idősebb 16 évesnél.

Sajnálkozóan néz rájuk. „Mekkora erő kell ahhoz, hogy valaki egy csöpp gyerekkel útnak induljon!” Ők már tudják, hogy ezeknek az embereknek egytől egyig át kell verekedniük magukat a macedón pengésdróton és a rendőrsorfalon, amely előtt több kisgyerek is sírva fakadt, meglátva a felfegyverkezett, páncéllal és paprikaspray-vel a kezükben ellenálló rendőröket. Egyiküket az anyja átadta a drót felett egy idegennek, aki már átjutott a sorfalon, ő maga viszont fenyegetést és egy ütést kapott az egyik katonától, hiába kérlelte, hogy engedje át, hiszen a fia már a túloldalon van.

Fotó: Kovács Klára / Népszabadság

Velük találkozunk Belgrádban, azon a téren, ahol előző este még gyerekek kergetőztek és tévéstábok közvetítettek egyenes adásban a menekültáradatról. Azon a téren, ahol fél éve minden este új arcok bukkannak fel, új családok vernek sátrat, ahol rendszeresen kapnak 10-20-50 dínárokat a hajléktalanok a menekültektől, és ahol gyakoriak a szimpátiatüntetések. A tizenhat fős család innen folytatta az útját Szabadkára, majd onnan Horgosra.

A törökországi Izmirből érkeztek a görög partokra egy lélekvesztővel, amely szerencséjükre csak a part közelében adta meg magát. Onnantól pedig már tudták az utat. Tudták, hogy ha sikerül eljutniuk Idomenibe, akkor a görög rendőrök indítják őket útnak egy hotel parkolójából, kísérők segítségével. Tudták azt is, hogy odaérkezésükkor sorszámot kapnak, melynek alapján csoportokba rendezik őket, hiszen egy-egy csoport nem lehet több hatvan főnél. Ennek is megvan a magyarázata.

Idomeni és Gergevija között szakaszosan engedik át a menekülteket a rendőrök. Előnyt élveznek a kisgyerekes családok és a mozgásukban korlátozottak. Sokszor erőszakkal akadályozzák meg, hogy egyszerre túl sokan átszökjenek. Az ok pedig egyszerűbb, mint gondolnánk: nem, nem az erőfitogtatás vagy a fenyegetés, egész egyszerűen egy buszra – amely megállás nélkül szeli át Macedóniát –, legfeljebb hatvan ember fér, tehát ennél többet indítani és átengedni sem ésszerű egy csoportban.

Szabadkáról Horgosra húsz perc a buszút, a gyerekek többsége ezt végigalussza, csak a síneknél ébrednek fel. A sofőr a vezetőfülkéből mutat irányt nekik, amely egy kisebb sátorváros mellett halad el. A négy gyerek körbeugrálja a felnőtteket, szaladgálnak a töltésen, miközben legalább háromszáz ember menetel hosszú sorban a sínek között. Fél óra alatt elérik a pengésdrót vonalát, de a drótnak közelébe sem jutnak, ha ezt az átjutási lehetőséget választják.

Fotó: Kovács Klára / Népszabadság

Ami a tartózkodási engedélyeket illeti, az ő útjuk legkésőbb Horgoson a vasúti sín mellett véget ér, széttépett fecnijeik szerteszét hevernek a menekültek útja mentén. Egyébként a menekültek jelentős többsége január elsején született, legalábbis így regisztrálják őket a Bevándorlási és Állampolgársági Hivatalban. Többségük csak a születési évszámát mondja be, a budapesti tisztségviselők pedig az egyszerűség kedvéért írnak január elsejét.

„Is this Hungary?” – hangzik a megkönnyebbült kérdés az egyik férfitől, aki választ sem vár, csak összetereli a családot, és felkér minket egy fénykép elkészítésére. Széles mosollyal pózol a csapat, hátuk mögött megcsillan egy-két penge a lemenő nap fényében. Ekkor még nem tudják, milyen hely ez valójában, hogy a két-három naphoz képest, amit összességében az előző három országban töltöttek, itt akár napokig is fogva tarthatják őket, a pusztában alhatnak sátor és meleg takaró nélkül.

Fotó: Kovács Klára / Népszabadság

A menekültválságnak amúgy megvan a maga abszurd humora. Egy fogásznak készülő iraki származású svéd orvostanhallgató, Aban alig visszafojtott nevetéssel meséli Röszkén, hogy balkáni körútra indult a Kanadában élő menyasszonyával, amikor Görögországban egy kizárólag menekülteknek indított buszra sikerült jegyet váltaniuk, azóta pedig hiába lobogtatják az útlevelüket, a többi menekülttel együtt hajtották át őket két nap alatt a három országon.

„Egy idő után meguntam, hogy hiába beszélünk, és maradtam velük fordítani. Öt napot kések az egyetemről, de megérte” – legyint. A menekültek között nagyon ritka, aki az anyanyelvén kívül – amely jellemzően arab, pastu vagy fárszi – más nyelven is ért. Amikor a rendőrök leültetik őket a gyűjtőpontra, csak az látszik rajtuk, hogy itt és most várják a Kánaánt.

(Szaloniki–Röszke, 2015. szeptember)