Stratégiai jelentés

Ez a feltűnő éleslátás azt eredményezte, hogy már első tanulmányuk az intenciók és kritikák szokatlan kombinációjával állt elő.

A tanács egyfelől rendkívül önkritikusan ítélte meg az ország képességeit („Oroszország gazdasági középhatalom”), és ennyiben folytatta a korai jelcini évekre jellemző és akkor még befolyásos radikális „demokrata” hagyományt; másfelől viszont a nemzeti érdekekre igen határozottan hivatkozott, s ennyiben szakított a demokrata tábor nyugatos illúzióival. Az orosz külpolitika külön érdekeinek hangoztatása ugyanakkor nem jelentette a konfrontáció keresését. Mindössze szakítani próbált azzal a hamis képpel, hogy Moszkva érdekei mindig és mindenhol egybeesnek a Nyugatéival. A tanács tagjai már akkor világosan látták, hogy erről szó sincs. Nem azért, mert ezt bárki is szeretné megakadályozni, hanem mert ennek nincsenek meg az objektív alapjai. És ezzel jó tisztában lenni. A dokumentum ugyanakkor azt is határozottan leszögezte, hogy Oroszország biztonságát nem külső, hanem mindenekelőtt belső kockázatok veszélyeztetik.

A jelentés több vonatkozásban is kitért Kelet-Közép-Európára. Felvetette a térséggel kapcsolatos orosz politika aktívabbá tételének szükségességét, kiváltképp a gazdasági, kulturális, valamint a személyes kapcsolatok tekintetében. A dokumentum azt is egyértelművé tette, hogy Oroszország ellenérdekelt a régió államainak olyan biztonsági rendszerhez való csatlakoztatásában, amely nem fogadja be Moszkvát. Ugyanakkor a jelentés önkritikusan azt is megállapította, hogy ezek az országok nem tartoznak az orosz külpolitika legfontosabb partnerei közé. Ezek az államok Nyugatra tartanak, többségük földrajzilag már nem is határos Oroszországgal, miközben nem rendelkeznek olyan eszközökkel és technológiákkal, amelyek révén jelentős részt vállalhatnának Oroszország újjáépítésében.

A jelentésből az is kiderült, hogy Moszkva a térség legfontosabb államának – már csak méretéből és geopolitikai helyzetéből követke­zően is – Lengyelországot tartotta. Ugyanakkor nem zárta ki, hogy később Bulgária és Szlovákia is fontossá válhat számára. Bár az ő fontosságuk alatt Moszkva valószínűleg mást érthetett, mint Lengyelország esetében. Alighanem attól válhattak volna fontossá, ha kormányaik – élvezve az ország politikai közösségének támogatását és Oroszország iránt megmutatkozó rokonszenvét – keresték volna a Moszkvával való szorosabb együttműködés lehetőségét. Az ezzel kapcsolatos orosz várakozások azonban csak időlegesen teljesültek.

Fotó: Eduard Korniyenko / Reuters

A Kül- és Védelempolitikai Tanács 1992-es első jelentését követően sorra adta ki újabb és újabb elemzéseit. Közülük talán a számunkra legérdekesebb az az 1997-es dokumentum volt, amelyben Moszkva térségünkkel kapcsolatos politikáját foglalták össze. Hasonló igényű – orosz nézőpontú – elemzés azóta sem készült a köztes Európáról.

A pár hete közreadott újabb stratégiai jelentés számos vonatkozásban megőrizte a tanács elemzéseinek erényeit, többek között önkritikusságát. Ez a vonás annál is inkább figyelmet érdemlő, mert egy olyan dokumentumról van szó, amely alapjaiban nemcsak egyetért a hivatalos külpolitikai kurzussal, de azt kifejezetten sikeresnek is tartja. Sőt, némi túlzással a mai Oroszország egyetlen sikerágazatának az időnként katonai erővel is megtámogatott külpolitikát tekinti. A jelentés szerzői szerint az utolsó évtized orosz külpolitikája nem egyszerűen sikeres volt, hanem valósággal „mesterien” kivitelezett. Igaz, van itt egy kis probléma – teszik hozzá –, mégpedig a gazdaság. Az valahogy nem akar működni.

Nem szeretnék ironizálni ezen, már csak azért sem, mert az orosz gazdaság mára valóban súlyos helyzetbe került – 2012 elejétől lejtmenetben, míg 2015-től recesszióban van –, és ezzel a jelentés szerzői is tisztában vannak. Sőt, nemcsak ezzel, de azzal is, hogy az orosz elit az egyik legfontosabb feladatát nem tudta teljesíteni. Képtelennek bizonyult arra, hogy kidolgozzon „egy jövőre irányuló nemzeti fejlesztési stratégiát és reformprogramot”. A dokumentum egyenesen úgy fogalmaz, hogy „a politikai osztály gazdasági és szociális téren tétlen”. Vagy azért nem tesz semmit, mert „a neki kedves kilencvenes évek visszatéréséről álmodozik”, vagy azért nem, mert „szeretne örökre a többség számára stabilitást és jólétet biztosító, míg a felső rétegeknek gazdagodást hozó kétezres években maradni”. De ezek az évek már nem térnek vissza – figyelmeztetnek a jelentés szerzői. Ha pedig nem fogjuk tudni, hogy milyen Oroszországot szeretnénk és ennek érdekében milyen reformstraté­giát kell szisztematikusan végrehajtanunk, akkor „a külpolitikában csak taktikai győzelmek lehetségesek, amelyek magukban hordozzák a stratégiai vereségek esélyét” – vonja le következtetését a jelentés.

Lehet, hogy a tekintélyes és ismét befolyásos tanács épp azért tárgyalja oly hosszan Oroszország állítólagos külpolitikai sikereit, hogy előadhassa legfontosabb üzenetét, vagyis azt, hogy az államnak és a társadalomnak minden erejét és figyelmét a gazdaság megerősítésére kell koncentrálnia. Ha nem ezt teszi, akkor rövidesen azzal kell szembenéznie, hogy katonai erejét sem lesz képes „elviselhető terhek” mellett megújítani. A jelentés szerint ezt egyelőre Oroszország meg tudta oldani. Olyannyira, hogy ennek köszönheti sikeres szíriai fellépését, ahol ügyesen kombinálta a katonai és a diplomáciai eszközöket. Ugyancsak külpolitikai sikerként könyveli el a dokumentum a Krím „visszacsatolását”. Mégpedig olyan sikerként, amely „segített a társadalom nagy részének és az elitek konszolidálásában”, valamint abban, hogy megkezdődjék az elit „nemzetivé alakítása”.

Valószínűleg ez így is van. A probléma csak az – és erre maga a jelentés hívja fel a figyelmet –, hogy továbbra sem látszik a konszolidáció célja – a fejlődés stratégiája. Amennyiben pedig ez így van, akkor roppant nehéz, ha egyáltalán lehetséges, sikeres külpolitikáról beszélni. Már csak azért is, mert ha nincsenek meghatározva Oroszország belpolitikai és gazdasági céljai, akkor azt sem lehet tudni, hogy a külpolitika miben és hogyan segít ebben. Lehet persze külpolitikai eredményként elkönyvelni, hogy „sikerült részben megállítani, sőt talán még vissza is fordítani a posztszovjet és a történelmi oroszországi birodalmi tér felbomlását”. Csak épp azt nem tudjuk, hogy ez mennyiben javított az orosz gazdaság teljesítményén, és mivel járult hozzá – ha hozzájárult egyáltalán – az orosz társadalom életminőségének javulásához.

Minden jel szerint sem az előbbi, sem az utóbbi nem következett be. Maga a jelentés ismeri el, hogy egy ország nemzetközi rendszerben kimutatható befolyásának és súlyának egyik legfontosabb mutatója az, hogy gazdasága milyen arányban részesedik a globális GDP előállításából. Oroszország részesedése azonban évek óta újra csökken. Lehet, hogy kevesebb győzelemmel többre mennének?