Három hete húztak sorszámot a Lageso pultjánál. Azért jöttek, amiért a többi – naponta úgy ötszáz – menekült: regisztráltatni akarják magukat, hogy aztán benyújthassák menedékkérelmüket. Most kerültek sorra. A regisztrációs igényüket elutasították.
Nem nézelődni, leugrani
másztak fel.
Öt százalék Berlinnek
Körülbelül 20 ezer menekült érkezett Berlinbe szeptember elejéig. A szövetségi menekültügyi hivatal 2015 végéig még egyszer ennyivel számol. Miután bejegyzik őket, törvénybe írt joguk szerint ellátást és szállást kapnak. Vagy egy vonatjegyet, hogy továbbutazhassanak abba a tartományba, ahol végül elbírálják a menedékkérelmüket. Nincs kívánságműsor: az úgynevezett „Königsteiner Schlüssel” egyenlettel évente kiszámolják, hogy – az egyes tartományok adóbevételének és lélekszámának függvényében – milyen arányban kötelesek befogadni a menekülteket. A legtöbb segítségre szoruló Bajorországnak jut (15,33 százalék), Berlin harmadannyi menekült előtt köteles megnyitni kapuit.
Amikor hajnalban tiszta az ég a Turmstrasse felett, akkor is csak az Esthajnalcsillagot látni. Moabit narancssárgán megvilágított utcáin három-négy emberből álló hallgatag csoportok igyekeznek a metró irányából a Lageso épülete felé. Különben semmi nem mozdul.
A járdán hálózsákban alvó emberek. Tucatnyi várakozó tölti a hivatal előtt az éjszakát.
Fejük letakarva, nincs nemük, koruk, bőrszínük. Annak a reményében ágyaztak meg a flaszteren, hogy így hamarabb sorra kerülnek a számhúzáskor. Még alszanak: nem tudják, hogy az élelmesebbek hajnali fél hatkor már tömött sorban nyomják egymás vállát a Lageso sorompós kapuja előtt. Jobbra a nők és a gyerekek, balra a férfiak.
Lefagyott hivatal
A palesztin Mohammed Turani otthonosan járkál az álomtól még püffedt arcú várakozók között. Nem zavarja sem a korai kelés, sem az, hogy szemmel láthatóan folyton útjában van a sort összetartani igyekvő önkénteseknek. Alig lehet több húsznál. Már nyolc hónapja lakik Berlinben. – Ketten jöttünk az öcsémmel. Télen érkeztünk. Rettentő hideg volt, de legalább nem kellett várnunk a regisztrációra – emlékszik derűsen nyugodt arckifejezéssel. Most németül tanul, lakbérét a munkaügyi hivatal fizeti. Ha van ideje, önkéntesként segít ellátni a Lageso előtt dekkoló menekülteket. Most a szülei helyett áll sorba.
– Nyolc napja érkeztek. Az apám 71 éves, nem várhatja el senki, hogy itt ácsorogjon a regisztrációra várva.
A politikusokat egy fikarcnyit sem érdekli, mi van itt. Ezért vannak ezek az embertelen körülmények
– véli. Nem hatja meg, hogy a hivatal regisztrációt intéző alkalmazottai annyira túl vannak terhelve, hogy a Lageso elé rendelt Máltai Segélyszolgálatnak két pályán kell helyt állnia: nemcsak a sorukra váró, súlyosan traumatizált menekülteket látják el, hanem a bürokrácia összeroppanás szélén álló lovagjait is, akik még úgy is túl kevesen vannak, hogy négyszáz kollégájuk jelentkezett át hozzájuk más önkormányzati szervektől. És mivel a német alaptörvény szerint szükségállapotban a Bundeswehr is besegíthet a hivatali ügyek gyorsabb bonyolítása érdekében, már több tucat katona is itt dolgozik.
Közelharc minden nap
Ezalatt az egészségügyi és szociális ügyekért felelős szenátus azon töri a fejét, hogy hová küldje éjszakára a regisztrációért sorban állókat. Hiába próbálták kuponokkal beutalni a menekülteket a berlini hostelekbe, a fogadósoknak sehogyan sem volt ínyükre az ötlet, hogy ágyakat hitelezzenek. Így hát maradtak a sportpályák, a sátortáborok és a vállalkozó kedvű civilek. Mostantól viszont foghatják a fejüket a dörzsölt ingatlanközvetítők: a berlini önkormányzatok úgy tervezik, hogy – megfelelő kártérítés ellenében – spekulációs célból üresen álló lakásokat foglalnak le, s azokban helyezik el a menekülteket. Nem a város szélére nyomnák ki őket: újabban a kreuzbergi Mehringdamm és Yorckstrasse sarkán terpeszkedő, 200 lakást magába ölelő Riemers Hofgarten reneszánsz homlokzata keltette fel a javaslatot támogató politikusok figyelmét.
Munkanapokon reggel 8-tól lehet sorszámot húzni. Akik a hajnali sorban még egykedvűen szenderegtek, reggelre megélénkülnek, hiszen bejutottak a hivatal területére, egészen a főépületig. A kiáltozó tömeget kordonok és piros pulóveres biztonsági őrök terelik a bejárat irányába.
Mozdulni szinte képtelenség. Széles arccsontú, tömbállú férfi bújik át gyors mozdulattal a kordon alatt. A tömeg felzúg, mire a biztonságiak visszatessékelik a férfit a korlát túloldalára.
Grimaszolva mosolyog, mint a kamasz, akit rajtakaptak; de legalább megpróbálta. Ám a sorban állók nem értik a tréfát. A több százból ötvenen-hatvanan jutnak be egy nap.
Van, hogy már délre elfogynak a számok: jöhetnek vissza másnap. És akkor sem biztos, hogy sikerrel járnak.
Musztafa jóslata
A bejutásért harcoló tömegtől távolabb, az épület előtt elterülő megkopott gyepen körülbelül negyven ember ül a gondosan egymás mögé állított sörpadokon. Előttük egy oszlopról pár arasznyi széles képernyő lóg, fél 9-től ennek kéne mutatnia az aznapi szerencsés sorszámokat. Még fél 10-kor is sötét. A várakozók görnyedt háttal fészkelődnek, a sörpadok mögött babakocsik parkolnak. Van, aki piknikpléd gyanánt szürkés-barna hullámkartont terít a porba. Egy mankóra támaszkodó szír férfi inkább le sem ül, mert nem biztos, hogy aztán fel tudna állni.
Mögötte egy harmincas borostás férfi zrikál két bakfist. Egyikük harsányan nevetve felel, és jóízűen oldalba taszítja. Rágyújtanak egy következő cigire. Unatkoznak. Idejük, az van.
A sorszámokat mutató képernyő előtt szobrozó, nyűglődő és mulató emberek némelyike már hetek óta várja, hogy behívják.
Ott ülnek nap nap után. Idegesek. Félnek, hogy kihagy a figyelmük, szem elől tévesztik a számukat, és mindent elölről kell kezdeniük. Dmhad szülei és két húga már tizenkét napja vár a sorára. Egymásnak dőlve ülnek a padon.
Az egyik vékony, copfos kislány a telefonján játszik. Nem szólnak. Dmhad már két éve Berlinben él. A családja most nála lakik. Fekete pulóverére fekete mellényt húzott. Zselétől fénylő haja és sűrű szemöldöke is fekete. Csak a nyakában lógnak színek: piros-fehér-zöld medált hord, középen aranyszínű nappal. Kurdisztán határokon átnyúló álomtérképe ez az ékszer.
– Az egy dolog, hogy mi itt várunk már két hete. De több emberrel találkoztunk, aki egyáltalán nem ismeri az itteni rendszert.
Kihúzzák a számukat, várnak egy napot, és ha nem kerülnek sorra, eldobják. Aztán másnap visszajönnek, és azt hiszik, új számot kell húzniuk
– magyarázza tört németséggel.
Nem úgy, mint barátja, Musztafa. Ő most tizenkilenc. Kétéves volt, amikor a családjával Berlinbe jöttek. – Németország el van tévedve, a politikusok megőrültek. Ha egy kis eszük lenne, az itt állók felét visszaküldenék oda, ahonnan jöttek. Idejönnek, ellátást és lakást akarnak, cserébe pedig nem csinálnak semmit, csak a balhét – értékeli a helyzetet.
– Köpködnek, üvöltöznek, gerjesztik a hangulatot. Mint az a két seggfej, akik felmásztak tegnap, hogy ők majd leugranak. Nem csoda, hogy nem akarták befogadni őket. Az ilyeneket vissza kell küldeni.
Aztán persze jött a rendőrség, meg a tűzoltók, és leszedték őket. Minden úgy lett, ahogy akarták, be lettek jegyezve. Ha ez így megy tovább, ennek az országnak befellegzett – jósolja.
Vékony, fehér arca kivirul, miközben részletesen ecseteli az eljövendő fejetlenséget. Asztalosnak tanult, de a porszerű forgácstól kijött az asztmája. Katonának készül, de még legalább fél évet várnia kell a kiképzéssel, mondja. Addigra jár le a priusza. Miközben beszél, egyre idegesebb lesz. – Ha vendégségbe megyek, akkor nem végzem a dolgom az asztalra. Ki csinál ilyet? De ezek mindenre képesek. Nagyot fog nézni Európa, nem telik bele egy év sem.
Segítő kezek
Késő délutánra kiderül, ki állhat másnap újra sorba, és kinek hoz még aznap sikert a fekete kijelző előtti gubbasztás. A Lageso bejárata előtti járda újra megtelik. Egy fiatal nő dobozszámra nyomja a körös-körül futkosó gyerekek kezébe a nápolyit. Haját színes kendőbe csavarta, keskeny száján rúzs, orrán púder. Nem egyedül jött: mellette két férfi kinyit egy törékeny faasztalt. Gyakorlott, sebes mozdulatokkal hajtogatják a török pizzát, és adják tovább a legközelebb állónak. Egyre nagyobb a tumultus. Néhány méterrel arrébb kedélyesen sugdolózva figyeli őket két rendőr. Eszükben sincs közbeavatkozni. Akkor sem, amikor az egyik férfi kiborul, és a tülekedőkre borítja az asztalt.
|
| Fotó: Fabrizio Bensch / Reuters |
– Felőlük aztán el is taposhatják egymást – panaszolja Sahid. Két szeme mint két óriási, mélybarnán fénylő golyó. Pszichológus. Munka után önkéntesként dolgozik tovább a Lageso elé érkező menekültekkel. – Azt a két szerencsétlen fickót azért lehozták a tetőről. Túl sok lett volna, ha akkor sem lépnek közbe.
Három hétig vártak, hogy aztán elutasítsák őket. Ki ne kattanna be ilyen helyzetben?
– kérdezi. Berlinben született, szülei Palesztinából menekültek Németországba. Szerinte az államot csak a látszatmegoldások érdeklik.
– A politika semmit nem tesz az itteni embertelen állapotok ellen – fakad ki. – Ha nem lenne a „Moabit hilft!” és a többi segélyszervezet, a várandós anyák is itt aludnának az aszfalton – bizonygatja. De amennyire semmirekellőnek és ellenségesnek tartja a politikusokat, annyira elnéző a civilekkel szemben. – Vegyük például Magyarországot. Mindennap téma, hogy mi történik ott. Mégsem hisszük, hogy az ottani emberek úgy gondolkodnának, mint a politikusaik. A magunk példáján is látjuk: a kettőt el kell választani egymástól.
