A kőolaj árának kétharmados zuhanása csak az egyik az elmúlt három évtized drámai változásai között. Sokkból sok jutott: kezdődött a kerek harminc évvel ezelőtt a nukleáris biztonságot, az arról alkotott európai közvélekedést átalakító csernobili atomkatasztrófával. Folytatódott egy teljesen új, a megújítható energiaforrások kiaknázására épülő iparág megjelenésével és elterjedésével. Egyre inkább teret nyert a felismerés, hogy a szénhidrogén-alapú energiahasználat felelős a globális felmelegedésért, a radikális éghajlatváltozásért, a tengerszintek emelkedéséért. Majd jött 2011 tavaszán a fukusimai tragédia: a Japánt sújtó földrengés és szökőár súlyos balesetek, károsodások és üzemzavarok sorozatát indította el a tengerparti atomerőműben.
A környezetszennyezés politikai-társadalmi következményei Európáig értek.
Az unió vezető gazdaságát, Németországot irányító nagykoalíció – nem utolsósorban Angela Merkel kancellár fellépése nyomán – úgy döntött, hogy a szövetségi köztársaság 2022-ig fokozatosan leállítja atomerőműveit. Az atomenergiát évtizedeken át a nemzeti szuverenitás és nagyság jelképének tekintő Franciaországban is elkezdődött a paradigmaváltás: a világ második legnagyobb nukleáris alapú villamosenergia-termelője 2025-ig a jelenlegi 75 százalékról 50-re kívánja csökkenteni az atomerőművek részesedését az „energiamixben”.
Az elektromotorral vagy hibrid hajtóművel szerelt gépkocsik még messze vannak attól, hogy „kiszorítsák” az utakról a benzin-, illetve dízelüzeműeket, de az autóipar is gyökeres átalakuláson ment át. Magyar fogyasztói szemmel még borsosnak tűnik az amerikai Tesla 35 ezer dollárért, közel tízmillió forintért kínált Model 3-ja, de a majd csak 2017-től kapható elektromos hajtású autóra pár nap alatt 400 ezer megrendelés futott be.
Csernobil és Fukusima, a megújítható energiák és az elektroautó váltást jelentenek. Búcsút attól a huszadik századi, részben hidegháborús világtól, amely szinte kizárólag az atomenergiára és a kőolajra épült. Ez utóbbiak persze még jó ideig velünk maradnak, de már véget ért a dominanciájuk. Ezzel együtt a mindenhatóságukba vetett hit is elpárolgott. Napelem, lélegző ház – ez az új irány.
A váltás másik jele, hogy a nyugati társadalmak alapszíne a zöld lett. Míg harminc évvel ezelőtt az atomerőművek és atomrakéták ellen tüntető zöldeket az NSZK-ban „bajkeverőknek” meg „felforgatóknak” tartották, ma az ökopárt több nyugati országban kormányzati tényező. Baden-Württembergben, a német autóipar egyik fellegvárában, a Daimler és a Porsche szűkebb pátriájában egyenesen a legnagyobb politikai erő. Odáig jutott, hogy a „kis” zöldpárt veheti maga mellé kisebbik koalíciós partnerként a tartományt korábban évtizedekig uraló kereszténydemokratákat.
Szóval zöldnek lenni olyan alapvetés, mint demokratának lenni
– legalábbis Nyugaton. A konzervatívok szintén egyre zöldebbek, és a radikális pártok is a környezet megvédését hirdetik. A fenntarthatóság, a környezettudatosság, az autózást és tömegközlekedést okosan elegyítő mobilitás, a számítástechnikát ésszel alkalmazó takarékos fogyasztás, ha olykor üres jelszónak tűnik is, mégis mélyen és kitörölhetetlenül beleivódott a polgári gondolkodásba, illetve mentalitásba.
Ahogy az egymást követő sokkok, ezek is megváltoztatták az energia percepcióját, az energiához való viszonyunkat. Míg az 1970-es évek olajválsága és árrobbanása nyomán a fogyasztói társadalmak alapvetően olcsó energiára vágytak, jó ideje egy másik jelző, a tiszta határozza meg az attitűdöt. A megfizethetőségnél még erősebb a szempont, hogy a felhasznált energia kevésbé szennyezze a levegőt, a környezetet. Ne fosszilis vagy nukleáris, hanem megújítható forrásból jöjjön – igaz, az a szempont keveseket zavar, hogy például a szélkerékfarmok milyen komoly hatással vannak a környezetre, az adott térség klímájára és a madárpopulációra.
Az energia, ez a legnagyobb mértékben eltüzelt, elautózott, elvilágított fogyasztási cikk azért a XXI. században is fegyver marad. Változatlanul alkalmas hatalmi érdekérvényesítésre. Kevésbé diplomatikusan: zsarolásra. Mégis, változnak, átalakulnak a hagyományos exportőrök és az importőrök között a függőségi viszonyok. Aki képes lépést tartani a technológiai fejlődéssel, az tudja csökkenteni a kiszolgáltatottságát. Az Egyesült Államokban – a kőolaj-kitermelés felfuttatása mellett – elképesztő pénzeket költöttek a cseppfolyós földgáz előállításának fejlesztésére.
Az USA – Ausztrália és Katar után – ma a harmadik legnagyobb exportőr. Pár év, és felborulhat az európai gázpiac. Megfájdulhat az eddigi beszállítók, az oroszok, a norvégok, az algériaiak feje, ha az amerikai cseppfolyós gázt (LNG) szállító speciális tankerek tömegesen futnak majd be az öreg kontinens kikötőibe.
Magyarországon a zöldgondolkodás, az energiatudatosság ugyan sokkal szélesebb körben elterjedt, mint 10-15 évvel ezelőtt, a fogyasztásban a meghatározó jelző azonban változatlanul az „olcsó”. A gazdasági viszonyok mellett erre még rátesz egy nagy lapáttal a kormányzati propaganda által szajkózott „rezsicsökkentés” is. Míg három évtizeddel ezelőtt egy rezsimet roppantott meg a Dunára tervezett vízi erőmű elleni tiltakozás, ugyanezt az országot elkerülni látszik a Csernobil–Fukusima paradigmaváltás.
Paksot persze nehéz lenne egyik napról a másikra kiváltani, de a hazai politikacsinálók láthatóan nem is akarnak alternatívát keresni, inkább az eddigi függőségi viszonyok fenntartását próbálják azzal magyarázni, hogy nekünk nincs tengerpartunk. Anélkül pedig, ugye, nehéz beszállni az LNG-bizniszbe. Mintha Horvátországból, Lengyelországból, Romániából nem kaphatnánk cseppfolyós földgázt.
Idehaza a zöldgazdaság kiépítése helyett lényegében minden marad a régiben. Most viszonylag olcsón tankolunk, de az elmulasztott váltásért, az elszalasztott lehetőségért
drágán fogunk megfizetni.
Nem is feltétlenül mi, hanem inkább az unokáink. Nekik bőven jut majd a sokkból.
