Éppen elég baj, mondja a Hit Védelmezője. „Ki ölte meg a kisgyereket? A szülei. Senki nem kényszerített senkit arra, hogy a törökországi menekülttáborból, ahol az élet ugyan nem olyan, mint Németországban, de nem is fenyegeti semmi, az ember fölpakolja a gyerekeit, és a tengeren megpróbáljon egy lélekvesztő segítségével átjutni a jobb élet reményében valahova – kockáztatva ezzel saját maga meg a gyerekei életét.”
Mekkora felelőtlenség volt magyarként, családunkat kockáztatva föllépni a Kádár-rendszer ellen – senki nem fenyegette az életünket, és nem tengődtünk gyerekeinkkel egy négy négyzetméteres sátorban minden remény nélkül. Miféle kalandorság volt, hogy szabadságot és a jobb életet kerestünk a nyugati liberális demokráciákban, 1989-ben mi, kelet-európaiak.
Nem a Stasi tisztjének volt-e igaza, amikor azt kérdezte a kihallgatáskor: miért teszi kockára az életét a haldokló Nyugat szemfényvesztéséért? Nem a Securitate mondta ki: az a felelős saját szenvedéséért, aki átkúszik a román–magyar határon.
Merkel Németországa már megtanulta, hogy soha nem mondhatjuk ki azokat a mérgező szavakat, hogy egy közösségnek joga van dönteni arról, kivel él és kivel nem. A német „népközösség” meghozta azt a szörnyű döntést, hogy zsidók, cigányok, homoszexuálisok, elmebetegek nem lehetnek a német árja közösség tagjai, mindenükből kifosztotta és kiirtotta őket. Aztán megtapasztalhatta, amikor más nemzetek közösségei ítélkeztek: a németek nem lehetnek a lengyel, a cseh, a szlovák, a magyar közösség részei. Kirabolták, majd bevagonírozták őket Németország felé.
Orbán Viktor egy olyan országban akar többségi döntést „arányosítást” a kisebbségről, amely keresztény és nemzeti alapon már gettóba hajtotta, kifosztotta, majd a gázba küldte zsidó származású polgárait. Később vagonba rakta svábjait, hogy azután beüljön házaiba, befeküdjön ágyába.
„S mint ifjú gólyafióka / ősszel szállni tanulván meg-megbillen az égen, / forgok a bő heverőn. / S lassan tovaszállok a jajjal” – írta Radnóti az Október végi hexameterekben. Őt hajtották végig gyalogmenetben azon az úton, ahol most szír férfiak, nők és gyerekek mennek.
Merkel és Ferenc pápa föllépését az teszi kivételessé, hogy a sajátjaikkal szemben cselekszenek.
A német CDU–CSU-kultúra, akár a Ferencre hagyott konzervatív katolikus kultúra bizony a hároméves Ajlantól is védte és védené az Európaerődöt, a keresztény kultúrát. Merkelnek és Ferencnek az a föltevése, hogy az emberiség minden tagjának egyforma a természete, ezért köztük a párbeszéd nemcsak lehetséges, de erkölcsi kötelezettség, a nacionalizmusokkal és istenekkel fölparcellázott, szögesdrótokkal beszegett Európában megkérdőjeleződött. Egy evangélikus lelkész lánya, kereszténydemokrata politikus és egy latin-amerikai olasz jezsuita egyaránt úgy véli, hogy Európa kereszténysége és nemzetei elbírnak a beérkező muszlim vagy más hitű menekültekkel. Hisznek az európai civilizáció és a kereszténység nevelő erejében.
Ellenfeleik nem hisznek. A menekültek civilizációsan beilleszthetetlenek. Nemcsak a magyar Orbán és a bajor Horst Seehofer, a szlovák Robert Fico és a lengyel Jaroslaw Kaczynski, de választóik is úgy gondolják, hogy nemzetük és/vagy hitük eredendően felsőbbrendű, és ha konfliktus van nemzetem és más emberek között, akkor kötelességem nemzetemért harcolni, és lényegtelen, hogy mibe kerül ez másoknak. „Isteneim harcban állnak mások isteneivel, értékeim mások értékeivel…” – írta Isaiah Berlin.
Szeretnél, tudnál Orbán Magyarországába beilleszkedni? Én nem.
A késlekedő világ és Európa föléledt. A válságok először eltávolították egymástól a világ vezető hatalmait, konfliktusokat és pánikot okoztak. Az első menetben, 2014 nyara és 2015 ősze között borzasztók voltak a kilátások. A sötét nyert. A most meginduló második menetben felcsillan a remény. Az amerikai–kínai tárgyalások komoly sikerrel zárultak. A világ két legnagyobb hatalma nemcsak a környezeti kérdésben jutott megállapodásra, hanem a pénzügyi rendszerek összehangolásában is. Obama és Xi nem a konfrontáció, hanem a kölcsönös megbékítés politikáját választotta – nincs ennél fontosabb hír.
A nemzetközi közösség minden szempontból támogatta Merkel politikáját: igazolódott Németország és Európa vezető szerepe a környezeti kérdésben, menekült- és szegénypolitikája. A szíriai kérdés megoldása fő kérdéssé vált, és Amerika európai szövetségeseivel egyeztetve úgy oldotta meg az ukrán és a szír válságok orosz összekapcsolásának kérdését, hogy jottányit se engedett a jogos ukrán követelésekből. Ferenc pápa nagy hatású amerikai látogatása és szereplése az ENSZ-ben megmutatta, hogy lehetséges spirituális és erkölcsi hatás a környezeti, a menekült-, a szegényügyekben és a vallások közötti megbékélésben. A kubai és a kolumbiai megbékélések világos példáit adták, hogyan lehet és kell tartós betegségekre gyógyírt találni.
|
„Merkel anya”
Michael Dalder / Reuters |
Európa a nem döntés, a határozatlanság, a mindenki harca mindenki ellen után a közös döntések felé tapogatózik. Már mindenki tudja, hogy a nemzeti egyéni döntés ideje elmúlt, még ha a közösben bizonytalan is. Az élet utolérte az Európai Bizottság májusi javaslatát: lesznek nemzetközi ellenőrző pontok, lesz segítség a menekülttáboroknak, lesz szabályozott befogadás/elutasítás. Másrészt a hitelező, erős Északnyugat-Európa kezdi fölismerni, hogy az adós és gyenge Délkelet-Európával szolidaritást kell vállalnia gazdasági átalakításuk ügyében, hogy szolidaritást kapjon cserébe menekültügyben. Európa szegényebb népeinek száján a szó a gazdagabbakhoz: ne (csak) a távoli menekültekkel, hanem velem, közeli szegénnyel foglalkozz! Most kell megtalálni a pontos mértéket.
Magyarország haldoklik.
Nincs fájdalmasabb, mint amikor egy országba nem vágyik senki. Amikor a benne élők is elvágyódnak. Amikor egy ország kormánya ellenségévé teszi nemcsak a körülötte lévő öszszes többit, de több mint egymilliárd muzulmánt. Amikor a magyarok istene a szívtelenség és a gyűlölség istenének látszik. Amikor a hatalmasok a nyomorultak és kisemmizettek nevében védik a hatalmukat és a gazdagságukat. Amikor az erdélyi költő, Markó Béla, fájdalmában és elkeseredettségében ezt üzeni: „Kicsi országban kicsi falu, / kicsi ház, kicsi asztal, kicsi kenyér? / Nekünk sem elegendő? / Akkor hát mi legyen? / Égigérő kerítés legyen? / Valahol a felhők között, / kerítés tetején üldögél a mindenható, / elgondolkozva lógatja a lábát, / nem látszik innen lentről / se bőre színe, se szeme vágása. / Ugye nem lövitek le az Istent?”
