– Tényleg az érdekli, miért lettem külföldi munkavállaló? Már nem tudtam eltartani magamat és a családomat. Négy gyerekem van, egy ideje egyedül nevelem őket, az ikrek középiskolába jártak, az önkormányzat kiutalt egy lakást, amiben se csatorna, se gáz...
Idősgondozóként a munkabérem itt, Dél-Angliában – a levonások után – havi nettó 1300-1600 font. Mivel a szállásom és az étkezésem biztosított, szinte a teljes fizetésemet haza tudom küldeni. Nettó 500-600 ezer forintot...
– Jane-hez 2013 decemberében kerültem. Ötvenhat éves voltam. Vagyis majdnem ötvenhét. Házi gondozókra kint óriási az igény, az angol szociális egészségügy a kelet-európai munkaerő nélkül szinte azonnal összedőlne: lengyel, magyar, litván gondozók... Jane férje három évvel ezelőtt halt meg, a bátyja tavaly tavasszal, és a báty halála után Jane depresszióba esett. Azt akarta, öljem meg.
– Hogyan? Mivel?
– Nem, ilyet én nem teszek, feleltem Jane-nek. Ekkor a barátnőjét kérlelte: „Ölj meg!", ám a barátnő is azt válaszolta, ilyesmiért senki nem akar börtönbe kerülni...
– Miért éppen idősgondozást vállalt?
– Vagy negyven évvel ezelőtt egy magyar, vidéki ortopédiai klinikán ápolónő voltam. Egy évig. Eredetileg pszichológus akartam lenni, de a papám azt mondta, válasszak komolyabbat, legyek pszichiáter, és felvételizzek az orvosira. Nem vettek fel. A Helping Handshez mindenképpen szükséges egy ajánlólevél. Megkerestem a valamikori osztályos orvost, leírtam a helyzetemet, és ő megértő volt. Az egyik legnagyobb angol gondozóközvetítő cégnél jelentkeztem, a tréningcsapatuk többszörösen díjnyertes. A képzés egyhetes, ingyenes, az útiköltséget azonban odafelé a jelentkezőnek kell fizetnie. A szállást is, ami napi nyolc font. Reggeltől késő estig tanultunk, mindennap vizsgáztunk elméletből és gyakorlatból. Megtanították, a házigondozás során hogyan használjuk a gépeket, a cég ugyanis védi a dolgozókat. Nem szabad túlzottan erőlködnünk, súlyos testeket emelnünk, hiszen ha valaki lebetegszik, akkor nem tudja végezni a munkáját.
Efféle segítőgépeket Magyarországon én csak rehabilitációs központokban láttam, Angliában meg, a társadalombiztosításnak köszönhetően, a gondozottak ezeket vagy megkapják, vagy kikölcsönözhetik... Jane állapota a bátyja halála után rosszabbodott. Egy éjjel olyan tüneteket produkált, mintha meg akarná ütni a guta. Kihívtam a mentőket, és a közeli nagyvárosba szállították, egy állami kórház hatágyas kórtermébe, ahol Jane egyáltalán nem volt együttműködő. Meg se akart ismerni, az ételt is a földre dobta... Bekattant.
A barátnője szerint Jane-nel, ahányszor csak kórházba került, mindig valami ilyesmi történt. Szerintem meg egyfajta lázadás volt ez. Amikor a dolgokra még emlékezett, azt mesélte, a férjével megígértette, mindig gondoskodni fog róla.
Nem, Jane sosem dolgozott, a férje tartotta el, aki második világháborús veterán volt, azután a postához került munkaügyi ellenőrnek, és onnan ment nyugdíjba. Igen, volt megtakarításuk. Nem, visszahúzódó életet éltek. Időnként azért rendeztek egy-egy gardenpartit. Szép ház, nagy kerttel, tetszett... Tudom, nehéz időszak az, amikor valaki a korosztályából, a családjából utolsónak marad. Azt hiszem, ezért is akarta, hogy valaki ölje már meg.
– Nem tudta volna ezt Jane saját maga megtenni?
– Fizikailag képes lett volna rá... Angliában a házigondozást az állam támogatja. Talán azért is, mert évekkel ezelőtt túl sok volt a botrányos történet arról, hogyan bánnak az idősotthonok lakóival: nem kapnak vizet, az ápolók durvák... Nem, a házigondozás Angliában egyáltalán nem olcsó. Jane-éknek ez heti ezer, vagyis havi négyezer fontjába került.
– Havi másfél millió forintba?
– Az állam kezdetben alacsonyabb összeggel támogatta ezt, majd megkapták a magasabb szintű támogatást is... Jane kilencvenegy éves volt, amikor a gondozását elkezdtem. A házban csak ketten laktunk. A kertész hetente egyszer jött. A takarítónő is. Igen, én főztem, én fürdettem, ott aludtam. Éjjel is készenlétben kellett állni, megnyugtatni, ha hangokat hallott és félt, vagy fölébredve nem tudta, ki ő...
A munkaszerződésem szerint napi két óra szabadidőm volt, a házat csak ekkor hagyhattam el. Nem, egy idősgondozónak nincs se szombatja, se vasárnapja.
Mindent dokumentálni kell, gyógyszernaplót vezettem, külön betegnaplót óránkénti lebontásban: mikor, mit csinált a gondozott, ugyanis ha valamiből jogi eset lesz, akkor ez jogi dokumentumnak számít. Jane Alzheimer-kóros volt, a rövid távú memóriája sérült, és közeledve élete vége felé, jobbára már csak a hangjukról vagy a ruházatukról ismerte fel az embereket. Rólam is sokszor azt hitte, hogy kettő vagyok. A házban ugyanis mindig sötét nadrágot és világos pólót vagy pulóvert viseltem, ám amikor kimenőre mentem, színesebb felsőt húztam. Volt, hogy Jane megkérdezte, az vagyok-e, aki vele szokott lenni: a fehér ruhás hölgy. Eredetileg éles elméjű volt, éles nyelvű, mondogatta is magáról, hogy „az ő korbácsoló ajkai", és tényleg... Néha úgy beszélt velem, hogy szinte a földbe döngölt. A szomszédaival, a legjobb barátnőjével, de még az unokaöccseivel is ezt tette.
Én már a negyedik gondozója voltam, a többiek általában egy-két hónapig tudták elviselni, hogy nyakas, rosszmájú kis öregasszony.
Egyszer – a szabadságom után, ami huszonnyolc nap – vissza se akartam menni. Azzal vádolt, azért hívtam hozzá orvost, hogy neki rossz legyen. Pedig a tüdeje tele volt vízzel, szörcsögött. Az orvos vízhajtót írt fel, ami miatt aztán sokszor nem ért ki időben a vécére. Igen, Jane már egész nap pelenkát viselt... Olyan rondán és ellenségesen tudott beszélni. Kiabált is, én meg úgy döntöttem, nem akarom tovább tűrni, és másik klienst kérek. Erre van lehetőségünk. Rólunk, gondozókról is részletes portfólió készül. A cég mindenre kíváncsi. Arra is, hogy pár évvel ezelőtt rákos voltam, a szememen kezdődő szürkehályog van...
– Azért az nagyszerű, hogy Angliában adnak önnek esélyt.
– A gondozók egy jelentős része nem igazán szeret mentálisan beteg emberekkel foglalkozni. Vannak, akik kimondottan fiatal, huszonöt-harminc év körüli gondozót keresnek például olyan mozgássérült mellé, aki egyetemre jár, ezért a gondozónak is a campus területén belül kell laknia, ott kell segítenie, ellátnia őt. Mások rákos beteghez keresnek gondozót... Az én kérésem a cég felé csak annyi volt, hogy a kliensem nő legyen, városban lakjon, a tengerparton...
|
| Fotó: uan Medina / Reuters |
– Tengerparton?
– Mindig erre vágytam, ez lett az én boldogságom: napi egy-másfél óra séta a tengerparton. Visszafelé aztán bevásároltam, és kezdődhetett minden elölről. Igen, felfogható úgy is, hogy nincs is saját életem. A munkaszerződésem szerint két-két és fél hónapnyi mindennapi munkavégzés után jött egy helyettesítő, én pedig egy időre hazautazhattam. Ott, Dél-Angliában magyarokkal legfeljebb csak az Aldiban futottam össze, de a barátkozáshoz ez kevés, én pedig sajnáltam volna elvenni az időt a tengertől, ami a megnyugvást jelentette.
– Hogy halt meg Jane?
– Én tényleg ott akartam őt hagyni, aztán az egyik unokaöcs fölhívta a főnöknőmet, kérlelte, maradjak, legyek megértő, hiszen Jane beteg...
Ahányszor csak visszamentem, mindig újra a bizalmába kellett férkőznöm, mert már nem emlékezett rám. Érdekes, azt mindig tudni akarta, hogy melyik országból jöttem, ám csak Olaszországot ismerte, ahová egyszer a férjével eljutott.
Magyarországot ehhez kötöttem, de sosem jegyezte meg. Így aztán olyan lettem, mint egy ország nélküli valaki, akinek nincs saját élete. Hogy mit csináltunk egész nap? Szeretett olvasni. Angliában a könyvtár ingyenes, és a helyi könyvtár szép gyűjteményt tart a gyengébben látók számára. Gyakran vettem ki állatokról szóló könyvet, Jane ezt szerette. Amikor kifogyott, és én kénytelen-kelletlen ugyanazt hoztam, akkor is boldogan olvasta, mert... nem emlékezett rá. A dolgok folyton kiestek a fejéből, ám
érdekes módon az utolsó négy hónapban kedves, kellemes emberré vált. Szerethetővé. A halált fölkészülten várta. Igen, készen állt rá, várta... és megtörtént. Magától...
Igen, a cégtől már kaptam új klienst. Ő is kilencvenegy éves. Egy semmi közepén él, két kilométerre egy falutól, közel az erdő. A cég egy huszonnégy oldalas gondozási tervet küldött a szokásairól, a napirendjéről, az egészségi állapotáról. Valamikor tanárnő volt, azután erdészettel foglalkozott, van egy személyi titkára, és egy kicsit iszik. Erre majd ügyelnem kell. Ő is Alzheimer-kórban szenved, ezért hajlamos arra, hogy az egyes testrészeit egymás után akár ötször is megmossa, ugyanis mire végez, elfelejti. A házban bottal közlekedik, sokszor elesik, de ezekre nem emlékszik...
– Nincs önben lázadás, hogy volt egyetemi tanár létére, távol a hazájától és a gyerekeitől miért kell ezt csinálnia?
– Az ikrek már egyetemisták. Kell a pénz. A saját öregségemre is. Tudja, hogy én már nem is emlékeztem arra, milyen érzés az anyagi biztonság?
