A geológiát tanult Leporisz Viktor (akit mindenki csak Vikke néven ismer), több indiai és ázsiai út után döntött úgy: kipróbálja magát túravezetőként. Ehhez képest a fiatalember rögtön a sűrűjébe került: az április 25-i nagy nepáli földrengés közepén találták magukat. Na jó, a „közepén” szó itt nem annyira helyes. Amint magyarázza, szerencséjük az volt, hogy akkor már 4200 méteren jártak. Előkerül egy rajz is, a tektonikus lemezek mozgását illusztrálandó, mely bemutatja, miért éppen a kőzetrétegeket tekintve a középső, a Himalája alá bukó lemezen – amelyen Katmandu is elhelyezkedik – volt a legnagyobb a pusztítás.
A köztük levő nagy kőzettömeg sok mindent elnyelt. A hírekbe is bekerültek; ők voltak „az eltűnt magyar csoport”, akik csupán pár nappal a tragédia után léptek kapcsolatba szeretteikkel és a hivatalos szervekkel. Az én aggódó-érdeklődő e-mailemre is csak pár nap után válaszolt az Annapurna mögül, Jomsom városkából. Már akkor megbeszéltük az interjút. Ahogy Ferihegyre ér, felhív – tőlem tudja meg az aznap reggeli második földrengés hírét –, és le is fixáljuk másnapra a beszélgetést a Radi-Ozora szerkesztőségében. Ahogy betoppan a Múzeum körúti lakásba, konstatálom: Delhihez képest lefogyott.
– Hát, az Annapurna körbejárása úgy, hogy közben tízezer méternyi szintkülönbséget teszel meg, és szinte csak zöldségeken élsz, megtette a hatását. A nyolcfős csoporttal Katmanduban találkozott; volt benne némi vizsgadrukk. Másnap indultak. A csapat hamar összekovácsolódott. Már pár napja úton voltak, szépen lassan emelkedtek az Annapurna körül vezető túraútvonalon. Megálltak egy kétnapos akklimatizációra a 3500 méteren fekvő Manang faluban. Az akklimatizáció a magashegyi betegség megelőzése végett fontos; itt csillagtúrákat tettek, hogy a szervezetük hozzászokjon a kevesebb oxigénhez. A második napon egy ilyen alatt érte őket a földrengés.
– Ami előtte feltűnt: minden keselyű a levegőben volt. Addig láttunk egyet-kettőt az égen, de most mindannyian elkezdtünk kicsit szédülni, ám nem tulajdonítottunk neki jelentőséget – mondja –, a tudatállapot-módosulás, ami 5000 méter környékén, oxigénhiányban és egy kemény menetelés után bekövetkezik, cifrábbakra is képes. Aztán elkezdtek a bokrok táncolni.
Vikke rögtön tudta, miről lehet szó – Vanuatun már átélt egy földrengést –, de nem pánikolt. – Maximum olyan 5-ös erejű rengésnek tűnt az egész, nem többnek. Nem féltünk, hiszen szabad terepen ért minket: nem volt, ami összedőljön. A vicces az, hogy
élveztük az egészet. A földrengés olyan, mintha egy tutajon állnánk és hullámzana alattunk a tenger.
Aznap délután továbbindultak a túra legmagasabb pontja, az 5400 méteren fekvő Thorung-La-hágó felé. A hágó előtti utolsó faluban tudták meg: komoly a baj, 7,9-es földrengés pusztított az országban, Katmandu összedőlt. Eddigre az internet- és a telefonhálózat is összeomlott. Itt, Throung Phediben amerikai orvosok tartanak fent a túraszezon alatt klinikát a nemritkán halálos kimenetelű magashegyi betegség áldozatai számára. Az ő szatellittelefonjaikról kaptak híreket.
Nem láttak komolyabb pusztítást, csak egy összedőlt hidat és pár romosabb házat. Aznap este át kellett beszélniük, mi legyen. A visszafordulás lehetősége komolyan felmerült, főleg szeretteik miatt, akikhez semmilyen üzenetet nem tudtak eljuttatni. A csapat azonban addigra már annyira megszerette a helyet és a nepáliakat, hogy úgy döntöttek: csak azért is folytatják. Igen, az élet megy tovább, a nepáliaknak is kell a külföldi pénz. Segített, hogy Vikke este lerajzolta és elmagyarázta a földrengések kiváltó okait és mechanizmusát. – Talán volt olyan dolog is benne, ami nem volt teljesen igaz – mosolyodik el. Megszületett a döntés: nekivágnak a hágónak.
Mégis, mi az, amit ő a nepáliakban szeret? Ami miatt ott maradtak? Ő is a jókedvüket emeli ki és a hatalmas szívüket. Az egyik lány még a hágó előtt visszafordult. Ő pár nappal a földrengés előtt jelezte: retteg a hólavináktól, ami az utórezgések kísérte hetekben érthető is volt. Manang faluból egy a családjához, Katmanduba siető dzsiptulajdonos ingyen elvitte. A tragédia óta az ilyen önzetlen pillanatok nem ritkák: a Guardian újságírója döbbenten állt azelőtt, hogy az egyik földig rombolt faluban a helikopterről ledobott mangóitalporokból megkínálták őt mint díszvendéget. Másuk nem volt. Ott is hagyta gyorsan a falut, nehogy „a hátukról is odaadják az inget”.
Mikor azt kérdezem, mégis, ilyenkor mi zajlik le egy túravezetőben, milyen trükköket kell bevetnie, Vikke csak annyit mond: mindig előre érdeklődött az út minőségéről, ennyit tehetett. Talán még azt, hogy megőrizte nyugalmát. A csoport végül két napra rá, az 5400 méteres hágón túl, Jomsomból tudott először bejelentkezni. Addigra már több száz üzenet várta őket, mégis éppen Vikke édesanyja volt a legnyugodtabb mindenki közül. Tudta, hogy fiáék 4000 méter felett vannak, ezért viszonylagos biztonságban lehetnek. Kivárt.
Itt a csoport megtudta, hogy a szlovák és a cseh kormány különgépet indított a Nepálban ragadt honfitársaik megmentésére. Bár Jomsomból már kis légcsavaros repülőgépekkel Katmanduba és onnan hazarepülhettek volna, a csapat több mint felét kitevő szlovákiai magyarok is a maradás mellett döntöttek. Váltunk pár szót az innen a világ legnagyobb völgyében végigvivő útról is. Marphánál felcsillan a szeme – A világ egyik legszebb helye, ahol valaha jártam! – írja le a folyóvölgyet és a fölé emelkedő hét- és nyolcezres csúcsokat. – Ha egyszer könyvet írok, azt ott fogom megírni.
Katmanduba érve a csoport visszarepült, ő eredeti terve szerint maradt még pár napot. Ott ő is – mint én – „örökbe fogadott” egy családot... vagy fordítva. Nepálban ez könnyen megy. Nyíltszívűek és igen, örülnek a nyugati nagy testvérnek, mert az afféle életbiztosítás. Egy indiai építészlánnyal közösen építettek bambuszházat egy Katmandu-völgybéli faluban, mert a helyiek nem mertek még visszatérni a házakba aludni. Munkájukat állandó bámészkodó tömeg kísérte figyelemmel.
– A nepáliak... lusták. Vagy inkább csak nyugodtak. Ott álltak az emberek és nézték, ahogy dolgozunk. Amikor mondtuk, hogy másnap indulnunk kell haza, kérleltek, hogy ne menjünk, mert nélkülünk nem tudják összerakni a bambuszházat.
Mondtuk: megmutatjuk, hogyan kell csinálni. Erre ők odatoltak egy sánta férfit és a kisfiát, arcukon lágy mosoly, és elmondták, hogy most halt meg a családjuk másik fele. „Majd ők dolgoznak!” – jelentették ki. Döbbenet volt ez a két ember. Nem úgy néztek ki, mint akik éjszakákat zokogtak volna át. Ott álltak, szelíden... Valahogy másként viszonyulnak a nepáliak a dolgokhoz.
Egyvalami roppant módon meglepte az otthoniak üzeneteiben. Senki nem kérdezte azt, hogy mit tehet. Mindenki, minden egyes üzenet arról szólt: „gyertek haza!”. Meneküljetek. Ezt nem tudta és tudja elfogadni. – Ott is emberek élnek, és az itthoniaknak eszükbe sem jutott, hogy esetleg nekik is szükségük van valamire. Ráadásul egy ilyen tragédia messziről durvábbnak fest, mint amilyen valójában.
Ők is romba dőlt várost, zokogó tömegeket vártak Katmanduban a beszámolók alapján, ehelyett egy viszonylag épségben maradt városba értek vissza. A boltok azonban zárva, kiürült az egész hely, az emberek a szabad ég alatt aludtak, de az arcokon nem látott semmit, pedig külön figyelte. Nem hiszi azt, hogy Nepálnak tíz-tizenöt év kell az újra talpra álláshoz. A nepáliak erősek. Akárki, aki járt ott – és neki is ez a tapasztalata – hasonlóan a szívébe zárta az országot, és rengetegen fognak segíteni.
Ez valamelyest gond is, hiszen a helyiek várják-elvárják a segítséget, maguktól nem sokat tesznek. Nem önállóak. Ezért is gondolja azt, hogy a szakértelemre van most a legnagyobb szükség ott. Említi, hogy kisebb verseny is indulhat az ország kegyeiért. Ahogy Katmanduban hallotta: kínaiaik fogják újjáépíteni a középkori várost, Bhakatpurt. „Megindult az indiaiak és a kínaiak között a harc Nepál kegyeiért” – ezt hallani. Kettős érzéssel tekint minderre. Ami furcsa volt, az a mentőegységek shoppingtúrái a főváros turistanegyedében.
– Ott flangáltak egyenruhában, persze, hogy lássuk, kik ők, és vásárolgattak. Én képtelen lettem volna erre, amíg véget nem ér a munka.
Beszélgetésünk alatt kapja a hírt főnökétől: a visszajelzések elragadtatottak voltak a túrarésztvevők részéről, mindenki teljesen beleszeretett az országba. Van, aki a visszatérést tervezgeti már. Vikke most éppen építészt keres: egy 500 éves templomot is „örökbe fogadott”. A Katmandu-völgyi Mahaboudha-templomot, amelynek az immáron baráti család, a Shakya (igen, Buddha Shakyamuni kasztjának tagjai) a gondozója.
Az eset üdítő kivétel: a családnak nem pénzre, hanem csupán tudásra van szüksége, hiszen komolyan megrongálódott az épület oldalfala. Ezt is üzeni másoknak:
utazzunk Nepálba.
A turizmus az ország második legfontosabb bevételi forrása. Derítsük ki, esetleg szaktudásunk hol kamatoztatható, és maradjunk ott egy-két hetet, mélyüljünk el. Az ország úgyis sokkal többet ad az odalátogatónak, mint az valaha viszonozhat.
