„Nem pénzért csináltam” – interjú a magánhadsereget vezető exkommandóssal

– A Blackwater tisztára mosása nem lehetetlen küldetés, még egy volt SEAL kommandós számára is?

– Nem értek egyet. Több emberrel beszéltem, aki korábban elhitte, amit a média tévesen terjesztett rólunk, de a könyv elolvasása után megfordult a véleményük.

– Tehetős családból származik, mi motiválta 1997-ben a cégalapításra?

– Azért építettem ki a céget, hogy kapcsolatban maradjak a haditengerészet SEAL kommandóival. Szerettem az ottani munkámat, az embereket, a bajtársiasságot, de apám halála után, amikor a feleségemnél rákot állapítottak meg, ott kellett hagynom a szolgálatot, hogy a család ügyeivel törődjek. A cégalapítás idején nem is volt háború a láthatáron, de tudtam, mire van szüksége a SEAL-nek, és eredetileg kiképzőközpontként és lőtérként működtünk. A SEAL és a különleges műveleti erők a 70-es évek óta használtak kereskedelmi gyakorlótereket, és mivel Amerikában erős a lőfegyverrel kapcsolatos kultúra, civil lőterekre is szükség van. Mi ezt ipari méretekre fejlesztettük föl. Erős infrastruktúrát építettünk ki, közel a fegyveres erők legnagyobb támaszpontjaihoz, és a cég növekedésnek indult. Aztán a kormány segítséget kért tőlünk, és mi gondolkozás nélkül igent mondtunk.

– Nem is sejthették, milyen piaci rés támad, amelyet végül a cégével sikerült kitölteni.

Fotó: Szabó Miklós / Népszabadság

– Azt tudtam, hogy nagy igény van az addigiaknál jobb kiképzési feltételekre. Akkoriban éppen leépítették a fegyveres erőket, az állam csökkentette az erre fordított pénzt, támaszpontokat zártak be. A 2001. szeptember 11-i terrortámadásokat persze nem láthattam előre. Azt is meg kell említenem, hogy a 90-es évek végén támogattam és segítettem egy nagy afgán békekezdeményezést, amelynek a korábban megdöntött király, Zahir sah visszatérése volt a célja.

– A könyvben szót ejt róla, hogy közel került Dosztum tábornokhoz, a tálibokkal szemben álló észak-afganisztáni üzbég hadúrhoz.

– Voltak olyan ismerőseim, akik sok embert ismertek.

– 2002-ben elkísérte az embereit az első afganisztáni bevetésükre. Miért ment elébe a veszélynek, újra a SEAL tagjának akarta érezni magát?

– Fontos bevetés volt, biztos akartam lenni benne, hogy minden rendben zajlik, a cégünk megfelelően kiszolgálja az ügyfelünket. Másrészt igen,

bárki, aki valaha ilyen szintű elit alakulat tagja volt, élvezi a bajtársiasságot, a közeget.

Az is szerencsésen alakult, hogy a cégünk menedzsmentje gyakorlatilag egy komplett SEAL alegységet tett ki. Nálunk a különleges katonai műveletek kultúrája a legjobb üzleti megoldások gyakorlatával keveredett.

Fotó: Szabó Miklós / Népszabadság

– Nem voltak kétségei, szabad-e magánvállalati alkalmazottakat olyan bevetésre küldeni, amelyeket általában az állam szokott elrendelni a saját, hivatalos fegyveres erőinek?

– Az első küldetéseink elég alapvetőek és jó szándékúak voltak, elsősorban őrzés-védelmi szerepet töltöttünk be, aminek nem volt része a komolyabb harcérintkezés. A könyvben igyekszem megcáfolni azt a tévképzetet, hogy a fegyveres feladatra szerződtetett civil vállalkozás valami új dolog lenne. Elsősorban az amerikai olvasóknak írtam, és hát az tény, hogy az Egyesült Államokat ilyen fegyveres magánvállalkozók alapították, ők harcolták ki a függetlenségünket. Persze a történelem során néha több ilyen vállalkozásra van piaci igény, néha kevesebbre. Az a véleményem, hogy a következő húsz évben Európában is több ilyen céget, több ilyen alapon szerződtetett fegyverest és aktívabban fognak alkalmazni a hadszíntereken, mint eddig bármikor az elmúlt négyszáz évben. Ugyanis az európai fegyveres erők nem túl hatékonyak, a politika korlátozza a felhasználhatóságukat, márpedig így nem tudják eloltani a határain átcsapó tüzeket. Líbiában vagy Szíriában olyan konfliktusok dúlnak, amelyeket nem lehet válasz nélkül hagyni.

– Nem lehet, hogy azért tér el ennyire az amerikai és az európai hozzáállás a háborúhoz, mert az Egyesült Államok területén 1812 óta nem láttak ellenséget?

– Azért ne felejtsük el, hogy 2001-ben összehangolt támadást intéztek több amerikai célpont ellen, aminek a lélektani hatása a Pearl Harbor elleni japán légicsapással mérhető. Persze, ami az elhúzódó háborút illeti, a megállapítása helyes.

– Az amerikaiak általában elküldik a fiúkat távoli helyekre, ahonnan győztesen térnek vissza...

– Vagy koporsóban, vagy rokkantan...

– Ez igaz lehet az egyénre, de a hadsereg többnyire, persze kivételekkel, de győztesen tér haza. Európában viszont a háború német vagy orosz tankot jelent az udvarban, idegen katonákat, amint anyákat és feleségeket erőszakolnak meg. Ezért az európaiak háromszor is meggondolják, mielőtt fegyveres konfliktusba bocsátkoznak, az amerikaiak ezt könnyebben megteszik.

– Ezt nekem nehéz megítélni. De az biztos, hogy Európa közelében olyan tűzvészek dúlnak, amelyek egyre inkább érinteni fogják a kontinenst. Persze ezekre a problémákra Európának kell megoldást találnia, de ha csak a 19. századra gondolunk vissza, akkor is voltak szerződéses katonák minden nagyobb európai csatatéren.

– Mi a különbség a Blackwater-alkalmazottak és a közönséges zsoldosok között?

– A mi cégünk alkalmazottainak 97-98 százaléka amerikai állampolgár volt, mi pedig az amerikai kormánnyal voltunk szerződéses viszonyban. A zsoldos szerintem az a külföldi, aki fizetség fejében egy másik ország háborújában vesz részt.

Egy magán biztonsági cég embere Irakban Cezaro De Luca / Reuters

– A francia vagy spanyol idegenlégió vagy a brit zászló alatt szolgáló gurka ezredek külföldiekből állnak, mégsem tekintjük őket zsoldosoknak. Ellenben a Blackwater-alkalmazottakról ez a kép alakult ki.

– Ez csak szemantika. Mi profikat szerződtettünk, akik már bizonyítottak egy katonai vagy rendfenntartó testület, esetleg repülőalakulat tagjaként. Ahogyan egy olajcég is tapasztalt fúrómestereket vagy hegesztőket keres a piacon, akik rossz körülmények között is rövid idő alatt el tudják végezni a meglehetősen veszélyes munkákat.

– Azért az mégis egészen új szint, hogy Irakban az USA legmagasabb szintű képviselőjét, L. Paul Bremert is a Blackwater védte.

– Még az elnököt is!

– Ez nem tűnik furcsának?

– A diplomáciai védelmi szolgálat is profikkal dolgozik, de itt egészen más volt a mennyiségi követelmény. A szokásosnál sokkal több embert kellett védeni, sokkal hosszabb ideig, sokkal rosszabb biztonsági helyzetben. Ez valóban precedens nélküli helyzet volt. Amikor Sergio de Mello ENSZ-megbízottat 2003 augusztusában egy teherautóba rejtett pokolgéppel meggyilkolták, a Fehér Ház kiküldte az elnök biztonságáért felelős Secret Service embereit a bagdadi helyzet felmérésére. Azzal tértek haza, hogy semmiképpen sem tudják megoldani a feladatot, ők legfeljebb néhány utcát, egy-két háztömböt tudnak biztosítani, azt is csak viszonylag békés körülmények között. Irak vagy Afganisztán egészen más, nagyon veszélyes. Összesen negyvenegy kollégám vesztette életét a munkáját végezve. Százezer bevetésen voltunk Irakban és Afganisztánban, és az általunk védett személyek közül egyetlen egynek sem esett baja.

– Miért nem vette vissza az amerikai állam a korábbi alkalmazottjait, hogy ebben a minőségben küldje őket bevetésekre?

– A törvényi szabályozás értelmében ez azt jelentette volna, hogy tíz-húsz évre felelősséggel tartoznak az illetőért, fizetéssel, egészségügyi ellátással, nyugdíjjal. Ráadásul vonatkoztak volna rájuk a háborús övezetbe való kihelyezés időbeli korlátai. A kormánynak nem Washingtonban kellettek emberek, hanem Bagdadban. A mi esetünkben az emberek hatvan-kilencven napot töltöttek távol az otthonuktól, aztán egy harmincnapos szabadság után visszamentek a világ legveszélyesebb helyeire. Mi rugalmasságot, magas szintű professzionalizmust és logisztikai hátteret tudtunk biztosítani. Hetvenhárom saját repülőgépünk és helikopterünk volt. Utánpótlást szállítottunk, sebesülteket evakuáltunk, felderítő repüléseket végeztünk.

– Ezek, ha nem is közvetlen harcfeladatok, a háború szempontjából nélkülözhetetlen szerepek, amelyekben az Egyesült Államok magánvállalatokra támaszkodik.

– Igen, az Egyesült Államok annyit költ védelmi célokra, mint a listán utána következő több mint egy tucatnyi másik ország együttvéve. Ez túl sok, szerintem lehetne csökkenteni és hatékonyabb hadsereget kialakítani, de ez más kérdés. A fegyveres erőinket azonban a szovjet gépesített lövészezredek elleni harcra alakították ki. El is masíroztak Kuvaitból Bagdadig, de ott meg kell állni, és ennek a hatalmas, hagyományos erőnek át kellett volna alakulnia kiképzőkké, rendőrökké, testőrökké. Még a hadseregtől sem lehet elvárni, hogy mindig minden feladatra egyformán alkalmas legyen.

– Mennyi volt a legtöbb Blackwater-alkalmazott, aki egyszerre háborús övezetben látta el feladatát?

– Azt hiszem talán 2500-3000.

– Ez már egy dandár-szintű erő, bár nem egy helyen voltak.

– Ráadásul ebben benne van egy zászlóalj nagyságú erő, amelyre olyan helyen volt szükség, amiről soha nem feltételeztük volna: Louisianában. A 2005-ös Katrina hurrikán nyomán előbb csak egy helikoptert küldtünk jótékonysági alapon, hogy segítsen a háztetőkön rekedt emberek mentésében, de aztán kiderült, hogy sürgős szükség van objektumvédelemre is. Két héttel később, a rendőrszakszervezet még mindig nem engedte odavezényelni máshonnan a rendfenntartókat, mert úgy ítélte meg, hogy a biztonsági helyzet túlságosan is veszélyes. A mi embereink viszont ellátták a feladatot – kereskedelmi alapon.

– A Blackwater, későbbi nevén a Xe eladása után Abu Dhabiba költözött. Sikerült felállítania azt a 800 fős erőt, amelyről a hírek szóltak?

– Sok projekt szempontjából ideális partnernek számítok. Vannak javaslataim, hogyan lehet kielégíteni a hirtelen felmerülő szükségleteket. Másrészt viszont azért költöztem Abu Dhabiba, mert az közel van Szomáliához, ahol évente 50-60 hajót raboltak el a kalózok. Mi az ENSZ megbízásából és a szomáliai kormánnyal együttműködve felállítottunk egy olyan erőt, amely úttalan utakon, a legtávolabbi településekre is eljutva sikeresen elvágta a kalózok utánpótlási vonalait. 2012 nyara, a bevetés kezdete óta nem volt sikeres kalóztámadás a szomáliai partok mentén.

– Ezt nem lehetett volna hivatásos katonákkal megoldani?

– Valószínűleg meg lehetett volna, de egy ország sem akart katonákat küldeni Szomáliába. Továbbá a kereskedelmi megoldás sokkal olcsóbb is volt.

– Milyen volt a helyi lakosság reakciója?

– Minket legalább nem tekintettek külföldi megszálló hatalomnak. Helyieket is felvettünk, de előbb egy darabig etetni kellett őket, mert olyan soványak voltak, hogy a bakancs feltörte a bokájukat.

– Irakban és Afganisztánban a Blackwater alkalmazottjai a hivatásos katonáknál gyakrabban vagy ritkábban használták a fegyverüket?

– Szigorú fegyverhasználati szabályokat követtünk. Minden emberünk komoly katonai múlttal rendelkezett, a legtöbb harctéren is megfordult. Voltak persze gondok. Ha mi terveztünk egy biztonsági műveletet, használt, vagy annak tűnő autókat használtunk, igyekeztük kerülni a feltűnést. A külügyminisztérium viszont ragaszkodott az új, felségjellel ellátott, pláne amerikai gyártmányú kocsikhoz, a konvojok pedig minden nap ugyanazt az útvonalat használták. Így persze sokkal veszélyesebb volt a feladat. Ez is az oka volt annak, hogy olyan sokszor támadtak meg minket.

– A Niszur téren történt 2007-es véres lövöldözés nyomán sem merültek fel kétségei a követett szabályokat vagy egyes embereik professzionalizmusát illetően? Aznap tizenhét ártatlan iraki halt meg.

Nicholas Slatten (középen), a Blackwater egykori embere, aki életfogytiglant kapott a Niszur téri mészárlásért Jonathan Ernst / Reuters

– De igen, azt például sajnáltuk, hogy a kocsikon nem voltak kamerák, amit pedig már egy évvel korábban kértünk. Nagyon megkönnyítette volna a történtek utólagos rekonstrukcióját. A saját műveletek során mindig használtunk kamerákat, a külügy viszont ezt megtiltotta. Ha a Niszur térről lettek volna felvételeink, sosem lett volna az esetből ekkora botrány. Akkor sem, ha a hivatásos katonák lőttek volna. Bagdad nagyon veszélyes hely volt. Minden civil áldozat borzasztó. De csak a tragédiát megelőző héten lelőtték egy helikopterünket, és háromszor támadtak lesből, útszéli pokolgépekkel a konvojainkra. Sebesültjeink voltak. A Niszur téren pedig minden azzal kezdődött, hogy felrobbantottak egy nagy, autóba rejtett pokolgépet. Amikor az emberektől állandóan helyes döntéseken várunk a legnagyobb veszély közepette, előfordulhat, hogy olykor rosszul reagálnak. A rendőrök egyébként Amerikában is hoznak fegyverhasználattal járó rossz döntéseket, de ezekért általában nem vonják őket felelősségre, mert amúgy elvárják tőlük, hogy szükség esetén merjenek lőni. Ez bizony kettős mérce.

A hírhedt incidens helyszíne, a bagdadi Niszur tér egy 2010-es pokolgépes merénylet után Mohammed Ameen / Reuters

– Ezzel együtt négy emberüket elítélték. Hol tart az ügyük? Börtönben vannak?

– Az ügy fellebbezési stádiumban van. A cég fedezi ügyvédi költségeiket.

– 2009-ben kiszivárogtatták, hogy együttműködött a CIA-vel. Nem a világszerte Amerika-ellenes érzelmeket táplálók legrosszabb rémálma, hogy egy irigylésre méltóan gazdag, konzervatív meggyőződésű volt kommandós a CIA szolgálatában hajt végre titkos külföldi műveleteket?

– Minden képességemet és vagyonomat az amerikai kormány szolgálatába állítottam. Egyszerűen nem helyes, hogy a nevemet politikai okokból kiadták, és nem fogja arra ösztönözni a következő hozzám hasonlót, hogy feltételek nélkül szolgálja a hazáját.

– Nyilván nem volt rászorulva a pénzre.

– Nem, azt a bizonyos feladatot kizárólag a meggyőződésem, a hazám miatt végeztem.

– Ha még meglenne a cége, küldene embereket Líbiába és Szíriába?

– A líbiai helyzet megoldható, le kell zárni a déli határt az illegális migráció előtt. Mi állítottuk fel az afgán határőrséget, tudjuk, hogyan kell csinálni. Igaz, hogy Líbia déli része óriási sivatag, de csak éppen ezért csak autóval, konvojokban lehet rajta átvágni, az pedig könnyen szemmel tartható. Szíria vagy Irak esetében azt mondom, hogy nincs vákuum. Vagy biztonsággal töltjük fel a térséget, vagy jön a barbarizmus. Fel lehetne állítani olyan magán biztonsági erőt, amely úgy végezne az Iszlám Állammal, hogy közben nem volna szükség amerikai vagy más katonákra. Néhány ezer felkészült emberre lenne hozzá szükség.

– De hát pont itt kezdődik a politika, amely megakadályozza, hogy az egyes országok a saját, szintén felkészült embereiket vessék be erre a célra.

– Igen, de az is a probléma része, hogy kormányok nem akarják vállalni a felelősséget az elkerülhetetlen emberveszteségért. Három fajta fegyveres erő van. A sorozott, amelyet az országok nagyon nem szeretnek csatába küldeni, mert az politikailag kockázatos. A hivatásos katonákból álló hadsereg, amelynek veszteségeire kevésbé érzékeny a közvélemény, hiszen maguk választották ezt a az életpályát. A magáncéggel szerződő személy pedig megint más, mert ő még a konkrét bevetésre is külön vállalkozik. A mi embereink Irakban minden egyes nap a saját elhatározásukból ültek be az autókba vagy mentek ki az utcára.

– De többet kerestek, mintha ugyanezt katonaként tették volna.

– Nem, ha összevetjük a teljes jövedelmet, akkor nem. Igaz, magasabb volt a napidíjuk, de a hivatásos katonák jogosultak egy sor ellátásra, közte nyugdíjra is és a háborús övezetben adót sem fizetnek.

– Általában véve beavatkozás-párti?

– Nem, azt hiszem a legtöbb helyi bozóttüzet ki lehet oltani megfelelő hírszerzéssel és kis, különleges bevetési csoportokkal. A hagyományos katonai erő bevetése ezekben az esetekben túl nagy ellenreakciót vált ki.

– Helyes, ha egy külső hatalom nemzetépítésre vállalkozik?

– Az nem. De mi van a népirtás megakadályozásával? Amikor Ruandában négy hónap alatt több mint egymillió embert mészároltak le, jórészt földműves szerszámokkal? A nemzetközi közössé ezt megállíthatta volna, akár az ENSZ égisze alatt, akár egy magáncég embereivel, akárhogy. Meg kellett volna hallani a riasztócsengőt, de nemcsak ott, hanem akkor is, amikor az Iszlám Állam a keresztényeket – és a muszlimokat – mészárolja. Nehéz mindezt tétlenül nézni. Azon persze el kell gondolkodni, hogy a nemzetállamok avatkozzanak közbe vagy egy magáncég szervezésében küldjenek-e fegyveres erőt. Európában sokan azt gondolják, hogy nincs olyan nagy szükség katonai erőre. Kérdezzék meg az ukránokat, nem olyan régen még ők is azt hitték!

– Fiatal korában Dana Rohrabacher képviselő mellett volt gyakornok. Ő most Putyin legjobb amerikai barátja. Mi vihet erre egy republikánus politikust?

– Dana híres arról, hogy néha furcsa nézeteket vall. Nem mindenben értek vele egyet, Putyin esetében sem lépünk egyszerre. Ezzel együtt a nyugat sokkal szorosabban is együttműködhetne az oroszokkal, hiszen rájuk is veszélyt jelent a radikális iszlám, például Csecsenföldön és Dagesztánban. De Obama elnök külpolitikája inkább csak sodródás, ez már a következő elnök feladata lesz.