Egy éve, a Pegida alakulásakor körülbelül ötszázan vonultak utcára, hogy felemeljék hangjukat és lobogóikat a német kormány menekültpolitikája ellen. Mert – érvelnek tíz pontba szedett követeléseikben – a vonatkozó törvény idejétmúlt. Akinek nem ment el a józan esze, tudja, hogy képtelenség integrálni a határokat átlépő afrikai férfiak tömegét. A politikai vezetők pedig ahelyett, hogy az ország érdekeit néznék, és népszavazást kezdeményeznének az évente felvehető menekültek számáról, és haladéktalanul kitoloncolnák az illegális bevándorlókat, kétes üzleteket kötnek a nemzet rovására – vélik. Mielőtt azonban bárki rasszizmussal vagy menekültellenességgel vádolná őket, leszögezik: a német embernek természete a segítőkészség, így ők is szívesen látják és örömmel támogatják szállással és étellel mindazokat a keresztény jövevényeket, akiket vallásuk miatt üldöznek.
|
| Fotó: Fabrizio Bensch / Reuters |
A Drezda szőnyegbombázásában megsemmisült, majd az újraegyesítés után visszaépített Frauenkirche előtti tér fél hétre megtelik tüntetőkkel.
Már nem ötszázan, hanem közel tízezren vannak. De voltak hétfők, amelyeken kétszer ennyien vonultak utcára.
A tömeg élő bizonyítéka annak, hogy az „európai hazafiságnak" nincs se kora, se egységes társadalmi háttere. Egy nyolcéves forma kislány lelkesebben állja a hideget égszínkék műpehely kabátjában, mint épp cigiző édesanyja, aki fázósan toporog mellette. A néhány lépéssel előrébb álldogáló, jámbor tekintetű, harmincas szalmaszőke férfi minden eshetőségre felkészült: élénkzöld, polár sportpulóvere és vastag talpú túrabakancsa akkor is megvédené az elemektől, ha ítéletnapig állna egymaga az iszlamizálódás útjában Drezda közepén.
Mögötte a micisapkás urak olyan kedélyesen paroláznak, ahogyan csak azok tudnak, akik koruknál fogva derűsen, mégis rettenthetetlenül várják, hogy mit próbál lenyomni a torkukon a mindenkori politika. Mellettük ősz bajszú férfi tör utat magának a tömegben. Vállán kalitka lóg, ölnyi széles testét fekete-vörös-arany lobogóba csavarta. Ráérősen lépked, s úgy nézelődik, mintha a piacon járna. Egyszer csak megáll. Elismerő ámulattal veszi szemügyre az előtte álló ötvenes férfi által magasba tartott táblát, és ízes szász dialektusban gurgulázza bajsza alól a szociáldemokrata Heiko Maas igazságügyi miniszter képére írt versikét: „Ma engedek, / holnap csak lesek, / holnapután meg lecsuklak titeket. / Ó, ti mind, ha tudnátok, / hogy leszarom a jogállamot."
„Radikális változásra van szükség, mert nekünk annyi”
– Nézd, ezt le kell fényképeznem – bök a háromméteres magasságban olvasható gúnyversre egy apró termetű nő. Kathrin fekete gombszemei dacosan villannak ki sapkája alól. Harmincas évei végén járhat. Krepp-papírból ragasztott nemzetiszín füzért akasztott a nyakába. Jó kedve van, anyáskodó kedvességgel magyarázza el, miért jár már egy éve minden hétfőn tüntetni.
– Félelmetesen alakulnak a dolgok. Nem nézhetjük tétlenül, ami itt történik. Naponta több tízezren érkeznek ellenőrizetlenül az országba. Lassan többen lesznek, mint mi – jósolja Kathrin. – Nincs más hátra, mint lezárni a határokat, a dublini egyezményt pedig következetesen be kell tartani – fogalmazza megoldási javaslatát. – Ha ez így megy tovább, itt rövidesen polgárháború lesz. Elkerülhetetlen. Nem miattunk, hanem mert a szélsőbalos huligánok egyre erőszakosabbak. Mi itt békésen gyülekezünk, ők pedig idejönnek verekedni meg dobálózni. Persze őket is lefizetik – avat be. Sápatag barátnője egyetértően bólogat. – Radikális változásra van szükség, mert másképpen nekünk annyi. Merkelnek csak a szája jár, de nem csinál semmit. De hát őt zsarolják a muzulmán-fanatikus szalafisták.
|
| Fotó: Fabrizio Bensch / Reuters |
– Na, majd pont Merkel – horkan fel egy hatvanöt körüli gyapjúsapkás nő. Puha arcát fakóbarna fodros sál tartja. Kesztyűs kezét kecskeszakállas férje karján nyugtatja. Hosszú percek óta hallgatják Kathrin mondókáját, s alig tudják kivárni, hogy magukhoz ragadhassák a szót.
– Ha most lennének a választások, esélye sem volna Merkelnek. Hiába mondja, nem tud megoldani semmit.
Le kéne már szakadni Amerikáról, mert így nem jutunk sehová. Közben meg csak jönnek az úgynevezett menekültek – az utolsó szavakat sokatmondóan megnyomja, hogy mindenki értse az iróniát. – 4000 euróért megcsináltatja a fogait. Arra bezzeg telik. Meg a méregdrága mobilra. Érdekes: az útlevelét elhagyta, de a telefonja még megvan.
– Ne gondolja senki, hogy szívtelenek vagyunk – veszi vissza a szót Kathrin. – Ha a pegidások közül bárkihez bekopogna egy menekült anya a gyermekével, mindenki kérdés nélkül segítene neki. Csak hát nem ez a helyzet. Ezért kell mielőbb lezárni a határokat, és Európán kívül megoldani a dolgot. Nem jobb nekik is, ha például Törökországban, a saját kultúrkörükben találnak oltalmat? – kérdezi.
Bambi a rémségek erdejében
A tömeg elcsendesül. A rögtönzött színpad felől zene hangzik. Patetikusan hullámzó dallam, szövege nincs. – A Pegida-himnusz – sikkant lelkesen Kathrin. – Oh, Gott! Minden egyes alkalommal kiráz a hideg, amikor hallom!
– Akkor most egy kérdezz-felelek játékra hívlak benneteket! – harsogja a mikrofonba a tarfejű, terebélyes szakállú mázsás szónok. Művésznevén: Bambi. Ezennel bebizonyítja, hogy Németországnak – a szemfényvesztő politikai halandzsával ellentétben – nincsen kapacitása a menekültek ellátására. – Mit gondoltok, mennyi az ország magánvagyona? – A szerepléstől vissza nem riadók bekurjantják a tippjeiket. Nem is járnak messze a megfejtéstől.
– 7,2 ezer milliárd euró. Tehát elvileg minden felnőtt ember bankszámláján százezer eurónak kell lennie. Tegye fel a kezét, akinek százezer euró van a számláján!
– kiált, és egyre jobban belemelegszik: az ország leggazdagabb tíz százaléka az összvagyon 65 százalékát birtokolja. – Most jöttök ti, szegény párák! Az ország felének mindössze a magánvagyon 1,6 százaléka jut!
– Szégyen, adót bezzeg mi fizetünk! – dörren fel a tömegben egy svájcisapkás, barna posztókabátos középkorú férfi. Majdnem húsz éve él az egykori keletnémet Drezdában, mégis a Franciaországgal határos nyugati tartomány, a Saar-vidék zászlaját hozta magával. – 1998-ban eljöttem onnan, de meggyőződésem, hogy arrafelé is legalább olyan súlyos a helyzet, mint itt. Csak ott senki nem tesz semmit.
|
| Fotó: Jens Meyer / MTI/EPA |
Bambi közben a színpadon levonja a számadatok tanulságát. – A minap azt hallottam, hogy Merkel örömmel kormányozna még egy cikluson keresztül – meséli olyan hangsúllyal, mint aki viccet mond.
Négyezer
Szászország lakosságának mindössze 0,1 százaléka muzulmán vallású a legutóbbi elérhető adatok szerint. Ez az arány mindössze 4000 embert jelent az egykori keletnémet tartományban.
A Spiegel megjegyzése szerint a tízezres szélsőjobboldali tüntetésekből kiindulva minden egyes szászországi muzulmánnak 2,5 demonstrálót kell rettegésben tartania.
A közönség válaszul felháborodottan pfujol, mintha nem tudna mit kezdeni egy ilyen ízléstelen ötlettel. Bambi átérzi a mérgüket: – Frau Merkel! Csak nem képzeli, hogy egyáltalán a következő választásokig kihúzza kancellárként? Már nem tehet semmit. Az egyetlen tisztességes húzás, ha most lemond. Annyival is kevesebb kárt kellene helyrehoznunk. Így is, úgy is: 2017 előtt leváltjuk! A tömeg dühödt skandálásba kezd: Merkel muss weg! Merkelnek mennie kell!
Három szónok váltja egymást a színpadon. Hangjukat visszaverik a Neumarkt hatemeletes barokk palotái. Minden gyújtó beszédre készülő forradalmár megirigyelné az akusztikát.
Árpádsávos szolidaritás
– Ideje, hogy a német kormány kivegye a nyelvét Amerika hátsójából, és békét kössön az oroszokkal – figyelmeztetnek az este fellépői. Putyin felé kell nyitni, amíg még nem késő. Érződik, itt az nyer, aki otrombábbat mond a másiknál. A verseny szoros, ám végül Lutz Bachmann, a Pegida alapítója győz. Ő is az igazságügyi minisztert veszi elő. – Heiko Maas az egyik legalávalóbb szellemi gyújtogató a náci Goebbels és az NDK-s Karl-Eduard von Schnitzler óta! – harsogja. Hasonlatáért másnap a Merkel pártjával koalíciót alkotó szociáldemokrata SPD azt követeli: indítsanak eljárást ellene.
A drezdai közönség azonban hálás: a tüntetők gyermeki lelkesedéssel veszik a poénokat, függetlenül attól, hogy milyen a minőségük, és mennyi vállalhatatlan elem van bennük. Aztán lassan hömpölyögve elindulnak heti sétájukra. Mint rendesen, most is tesznek egy kört a belvárosban. Amikor visszaérnek, szokás szerint eléneklik a német himnuszt.
|
| Fotó: Fabrizio Bensch / Reuters |
A menetszélben hajladozó zászlóerdő jóval tarkább annál, mint ahogyan egy szélsőjobbos felvonuláson elvárná az ember. A tartományi lobogók mellett megfér az izraeli zászló és a náciellenes mozgalmár, Josef Wirmer skandináv keresztre emlékeztető vörös-fekete-arany jelképe, amely azóta az „ellenállás zászlajaként" vonult be a német köztudatba.
A zömök, fehér arcú, vörhenyes körszakállú Knut vállán piros-fehér-zöld trikolór rúdja pihen. Fején fekete orkánkabátjához illő baseballsapka, rajta hímzett Hungaria felirat, mellette bélyeg méretű árpádsávos Nagy-Magyarország díszeleg.
A német férfi eltökéltsége nem ismer kétséget. – Egy időben minden évben a Balatonnál nyaraltam. Mindig is különlegesen kötődtem Magyarországhoz. Most pedig a magyarok az egyetlenek, akik tudják, mit kell csinálni, és van merszük lépni. Ezért van nálam az ő zászlajuk. Mert példaértékűnek tartom, ahogyan az ottani kormány intézi a dolgokat – mondja. Rövid történelemórát tart a mellette baktató, őszintén érdeklődő nyugdíjas úrnak.
– A magyaroknak egyszer már meggyűlt a bajuk a muszlimokkal. Jó, hogy nem kérnek belőlük újra.
De nem kell őket félteni: képzelje, hogy az egyik nagyvárosban álló egykori mecsetben most keresztény istentiszteleteket tartanak. Ugye, milyen jó? – szórakoztatja hallgatóságát a pécsi dzsámi példájával. Aztán eszébe jut a saját gondja. Hangosan töpreng tovább: – Nem jó ez a helyzet a valódi háborús menekülteknek sem. Mert én elhiszem, hogy vannak olyanok is. Nem is velük van a baj. De most őszintén: ki tudja már megkülönböztetni őket?
Schwarz-Rot-Gold
Németországban komoly vita alakult ki azon, hogy a Pegida-tüntetéseken a fekete-vörös-arany zászlókat lengeti a szélsőjobboldal. Ezek a színek alkotják immár kétszáz éve a szabadságért elkötelezett németek trikolórját. A nacionalista zászlók alapszíne a fekete, a fehér és a vörös – ezek alkották a császárság és a harmadik birodalom lobogóit. El a kezekkel a zászlónktól! – üzenik Drezdába baloldalról.
