Az idei labdarúgó Eb házigazdája számára a terrorizmus sajnálatos módon több évtizede ismert jelenség, a 2015-ös év – a Charlie Hebdo szatirikus folyóirat szerkesztőségében végrehajtott januári vérfürdővel együtt – sok mindent megváltoztatott. – A fenyegetettség új minőségébe lépett, a terror beletaposott az intim szférába. Amit az emberek sérthetetlennek éreztek, bár tudjuk, hogy hamis illúziókba ringatták magukat – véli Pierre Vouche. A pszichológus a múlt novemberi terrortámadások több túlélőjének próbált segíteni a trauma feldolgozásában.
A megtépázott lelkületű nemzetnek égetően szüksége lenne valamilyen közösnek érzett sikerélményre. Olyasmire, mint az 1998-as franciaországi labdarúgó-világbajnokságon elért diadal. Miután a kékeknek hívott válogatott Zinedine Zidane vezérletével a döntőben 3-0-ra legyőzte Brazíliát, a Champs-Élysées – a diadalív és Concorde tér között – trikolóros népünnepéllyé változott. Rögtönzött kék-fehér-piros dekoráció közepette százezrek énekelték teli torokból a Marseillaise-t.
|
| Fotó: Gonzalo Fuentes / Reuters |
A Stade de France-ban – a tavaly novemberi célpontok egyikében – kivívott világbajnoki cím 1998-ban mindent elsöpört. A franciák elfelejtették a közbeszédet akkor hónapokon át uraló terrorakciót, a korzikai prefektus, a köztiszteletben álló és párbeszéd hívének tekintett Claude Erignac elleni gyilkos merényletet is. Erignacot Ajaccióban február elején a nyílt utcán lőtték le szeparatista szélsőségesek.
Bár Párizsban, az Eiffel-torony lábánál 100 ezer drukker fogadására alkalmas gigantikus szurkolói zónát alakítanak ki,
kérdéses, hogy lehet-e rendkívüli állapot közepette, géppisztolyos katonai és rohamrendőrségi járőrök felügyelete alatt felszabadultan ünnepelni.
Míg május elején még a közvélemény-kutatások szerint a franciák 61 százaléka hitt az 1998-as világ- és 2000-es Európa-bajnok Didier Deschamps által irányított válogatott sikerében, a szám mostanra 48 százalék alá esett. – Ezek a fiúk mind individualisták, saját maguk érdekli őket. Amit az edző mond nekik, az számukra már nem parancs – fakadt ki a Saint-Étienne egykori kiváló hátvédje, a két világbajnokságon (1978, 1982) is pályára lépett Gérard Janvion.
A Martinique-on született Janvier megjegyzése azért is érdekes, mert az 1998-as világbajnok Marcel Désailly is pont azon morfondírozik, hogy régi cimborájának számító Deschamps képes-e közösséget, csapatot formálni a rengeteg individualistából. Tizennyolc évvel ezelőtt Franciaország egyfajta kegyelmi állapotban ringatózott: Aimé Jacquet szövetségi kapitány képes volt összehozni a társaságot, ráérzett az egységet generáló „kémiára”. Szociológiai értelemben a nemzeti színek kék-fehér-pirosról fekete-fehér-barnára (black-blanc-beur-re) változtak. A Grande Nation válogatottja hűen tükrözte a francia társadalom sokszínűségét.
Franciaország 2016-ban messze nincs a legjobb állapotban. A terrorfenyegetettség mellett ott van a közlekedést sztrájkokkal, blokádokkal megbénító szociális elégedetlenség.
A tízszázalékos munkanélküliség, az Európát komoly szakítópróba elé állító menekültválság, a baloldali kormány melléfogásai, beváltatlan kampányígéretei a szélsőjobboldalnak kedveztek. A legnépszerűbb párt a Marine Le Pen vezette Nemzeti Front. A 2017-es szuperválasztási év – amikor államfőt, majd törvényhozást is választanak – olyan fordulatot is hozhat, hogy ami nem sikerült a pártalapítónak 2002-ben, az összejöhet a kisebbik lányának jövőre. Köztársasági elnökként beköltözhet az Élysée-palotába.
Az alig húszszázalékos népszerűséggel bíró jelenlegi elnöknek, Francois Hollande-nak nagyon jól jönne egy szép nyári futballsiker.
A kékek újabb Eb-címe valamelyest elvonná a figyelmet az új munka törvénykönyve körüli heves vitákról, a szakszervezetek, főleg a radikális CGT által kezdeményezett munkabeszüntetésekről. Franciaországban a sztrájkok igen gyakoriak, ahogy a megmozdulások is sűrűn torkollnak erőszakba.
Sokak szerint a tettlegesség gyökerei a középkori parasztfelkelésekig, a jacquerie-kig nyúlnak vissza. Mások inkább azzal magyarázzák az erő politikáját, hogy Franciaországban nem alakult ki olyan társadalmi párbeszéd, egyeztetés a szociális partnerek között, mint a Rajnától keletre, Németországban. S a jelenleg a munkavállalók alig tíz százalékát képviselő francia szakszervezetek is rengeteg tagot veszítettek. A CGT fél évszázada még ötmilliós tábor nevében lépett fel, tagsága mára 700 ezerre csökkent. Vagyis ha rögtön odacsap, blokád alá vonja az üzemanyagdepókat, az atomerőműveket, megbénítja a metrót, kígyózó sorokat provokál ki a „kiszáradó” benzinkutaknál, a valóságosnál sokkal nagyobbnak látszik.
Érdekes egybeesés, hogy a francia munkaerőpiacot alaposan megbolygató, komoly szociális vívmánynak tekintett 35 órás munkahetet bevezető törvényt a szocialista Lionel Jospin vezette baloldali kormány 1998 tavaszán, pár hónappal a labdarúgó-vb előtt fogadta el.
A 35 órát azóta persze sokszor toldozták-foldozták, különböző változtatásokkal jócskán „felvizezték”. A munka törvénykönyve reformja sem akarja a „szent tehenet” kiiktatni, csak éppen jóval rugalmasabbá tenné a munkaerőpiacot. Könnyebben lehetne elbocsátani azokat, akiknek határozatlan időre szóló munkaszerződésük van. A valóságban igen elterjedtek a határozott időre szóló szerződések, illetve a munkaerő-kölcsönzés, ami sokkal nagyobb mozgásteret ad a munkáltatóknak.
Alig egy évvel a következő elnökválasztás előtt a francia baloldal abban reménykedik, hogy a munkaerőpiac reformjával beindíthatja a gazdasági növekedést, és ezzel kifoghatja a szelet a Nemzeti Front vitorlájából. Hollande lépése valahol az egykori német szociáldemokrata kancellár, Gerhard Schröder Agenda 2010 programját idézi. Ahogy a francia társadalmat mélységesen megosztja az átalakítás, úgy Schröder 2003-ban elindított intézkedéscsomagja is komoly indulatokat kavart a szövetségi köztársaságban. A szociális vívmányok és juttatások tudatos leépítése ugyan segített megőrizni Németország nemzetközi versenyképességét, de a szociáldemokratákban csalódott választók tömeges elvándorlása súlyos válságba taszította a néppártiságából azóta is veszítő SPD-t. Ráadásul Schröder szétnyitotta a társadalmi ollót, a középosztályból nem kevesen csúsztak lefelé – a többi között a vesztesek frusztrációjából is profitál a populista-jobboldali Alternatíva Németországnak (AfD).
Franciaországban viszont egy népszerűtlen elnök és a 2012-es választási győzelmi reménybónuszt eljátszó szocialisták próbálnak keresztülvinni nagy változtatásokat. A reformok – amelyek igazából már 2013-ban elkezdődtek és főleg a kis- és középvállalkozásoknak igyekeznek kedvezni – sokak privilégiumait, szerzett előjogait sértik.
A rengeteg sebből vérző Franciaországot a sajtóban előszeretettel nevezik Európa beteg emberének. Mégis ez a sokat szidott, gúnyolt, csodált és irigyelt ország mindig képes volt összerántani magát. S ugyan az erősen individualista társadalomban mindenki a maga marhapecsenyéjét süti, a néhai Charles de Gaulle bonmot-ja óta pedig tudjuk, hogy
lehetetlen egy olyan országot kormányozni, ahol háromszázfajta sajtot készítenek, mégis létezik egy mágikus erejű mondat,
amely mindenkit mozgósít. Sztrájkolót és cégvezetőt. Allez, les Bleus! Hajrá, kékek! Ami akkor is összeköt, ha a szín sokszor feketébe hajlik.
