Az utaslista alapján becsült 769 menekült, köztük 101 gyermek a hajó belsejében egymás hegyén-hátán szorongott, és a hajó egykori utasától, David Stoliartól tudjuk, hogy a bolgár kapitány tízfős nemzetközi legénységével azt is szigorúan megszabta, ki mikor mehet fel a fedélzetre, mert ha egyszerre túl sokan, felborul a rozoga alkalmatosság. Ráadásul mindössze egy vízcsap, nyolc illemhely volt, konyha sehol, a mentőfelszerelést két kis csónak képezte, az egész út alatt – jegyezte meg Stoliar – szörnyű bűz terjengett.
A magukat szerencsésnek érző utasoknak előzetesen fogalmuk sem volt a rájuk váró utazási gyötrelmekről – nem is beszélve arról, hogy valósággal egy vagyont, mai áron 300 ezer forint körüli összeget kellett fizetniük a hajójegyért. Mindennek tetejébe az utolsó pillanatban, mielőtt a fedélzetre léptek volna, a román vámosok megfosztották őket maradék vagyonuktól, elszedték élelmük jó részét.
A Strumára mindezek ellenére felkapaszkodók között volt az 1922-ben Kisinyovban született David Stoliar is, aki akkor töltötte be a 18. életévét. Szülei még a háború előtt elváltak, Párizsba emigrált anyját később onnan hurcolta el a Gestapo, az auschwitzi gázkamrákban végezte. Stoliar Bukarestben maradt textilmunkás apjával, aki jegyet szerzett fia megmentése érdekében, s feltuszkolta őt a végzetes hajóra.
|
| David Stoliar hajóutazásra jogosító beszállókártyája |
A Struma 1941. december 12-én futott ki a fekete-tengeri Constanta kikötőjéből, de motorja már az út elején felmondta a szolgálatot. A segítségül hívott szerelőhajó kapitánya azonban csak fizetség ellenében volt hajlandó a javításra, de pénz akkor már sehol: az utasok jegygyűrűiket és más, megmaradt ékszereiket adták oda. Ám néhány mérföld után a Struma hajtóműve megint lefulladt, mígnem egy török hajó kötélre vette, és a Boszporuszon át bevontatta Isztambul kikötőjébe. Ott a hatóságok rögtön karanténba fogták, néhány kivételtől eltekintve senkit sem engedtek partra szállni, miközben a törökök tárgyalásokba kezdtek a britekkel az utasok sorsáról.
Mindhiába. A Hitler ellen küzdő London – tartva a náciszimpatizáns, zsidógyűlölő palesztin arabok lázadozásától – ezúttal is ragaszkodott abszurd menekültpolitikájához: most sem volt hajlandó palesztinai vízumot kiállítani. Egy ellenséges ország állampolgárainak – hangoztatták – nem adhatnak beutazási engedélyt. A magát semlegesnek deklaráló Ankara szintén elzárkózott a befogadástól. Féltek Hitler bosszújától, elvégre már a szomszédos Bulgáriában is állomásoztak német csapatok. Mindehhez némi adalék, hogy 1938-ban Chaim Weizmann, a Cionista Világszövetség elnöke hasztalan próbálta rávenni a török kormányt: fogadjon be a nácik elől menekülő 200 ezer európai zsidót évi félmillió font értékű arany ellenében, ajánlatát elutasították. Mint mondták, ennyi zsidó migráns szétzilálná a török társadalom szerkezetét, csak tovább gerjesztené az antiszemitizmust.
Több mint két hónapon át folyt az áldatlan alkudozás, s ez idő alatt a helyi zsidó közösség élelmezte a Struma amúgy is meggyötört utasait. Végük a törökök – megunva a huzavonát – egy huszárvágással megoldani vélték a problémát. Ismét vontatókötélre vették a hajtás nélkül maradt hajót, és a nyílt tengeren, a török partoktól úgy 15 kilométerre magára hagyták tehetetlenül hánykolódva. A vég másnap, 1942. február 24-én délelőtt fél tíz tájban következett el, amikor a Scsuka– (lándzsa) 231 jelű szovjet tengeralattjáró egy jól irányzott torpedólövéssel kettészelte a Strumát.
A robbanás valósággal felrepítette Stoliart a fedélzet alatti alvóhelyéről, majd utána visszazuhant a vízbe. Körötte rengeteg szétszóródott roncsdarab, amelybe kétségbeesetten próbáltak belekapaszkodni azok a sorstársai, akik nem szorultak a hajó belsejébe. Rémült sikolyaik azonban gyorsan elhalkultak, nem sokáig bírták a jéghideg februári tengervízben. Stoliarnak sikerült felkapaszkodnia egy nagy darab, kiszakadt kabinajtóra, így félig kint volt a vízből, bőrkabátja valamelyest védte a dermesztő hidegtől. Nem sokkal később odaevickélt hozzá a személyzet első tisztje, a bolgár Lazar Ivanof Dikof, ő is felkuporodott mellé, majd elmondta Stoliarnak, pontosan látta a Struma felé közeledő torpedót.
Telt-múlt az idő, éjszaka lett, s a két túlélő hasztalan kiáltozott, nem jött senki. Pedig az éjszakai sötétségben jól látták a parti fényeket, még a partközeli üzemek zaját is tisztán hallották. Reggelre a tagbaszakadt Dikof sem bírta tovább, Stoliar egyedül maradt, s ekkor neki is elszállt minden reménye. Elhatározta, véget vet kínszenvedéseinek, felvágja ereit. Elővette a zsebkését, de megfagyott ujjai nem engedelmeskedtek, a bicska pengéjét már nem tudta kihajtani.
Ahogy félholtan várta a halált, arra eszmélt fel, hogy odasiklott mellé egy török evezős csónak. Nála csak a törökök lehettek jobban meglepődve, ők sem gondolták volna, hogy bárkit élve találnak. Stoliart beemelték a csónakba, kórházba vitték, majd a hatóságok gyorsan börtönbe dugták, nehogy a média megtalálja őt, bárkinek is beszélni tudjon a törökök cserbenhagyásáról. A britek viszont kihallgathatták Stoliart, akinek aztán kegyesen megengedték, hogy bejusson Palesztinába.
A Struma katasztrófája akkor a nemzetközi sajtó címoldalára került, 1942 nyarán még a brit parlament vitanapján is szerepelt, de a nagy háborús ütközetek mínuszos hírré szorították a tragédiát, s a végén már nem is beszéltek róla. Mint ahogy Stoliar sem. Amint megérkezett Palesztinába, beállt a németek ellen küzdő zsidó brigádba a britek oldalán, majd a világháború után, 1948-ban megint katonának állt, harcolt az arabok ellen az akkor születő Izrael államért. Később sikeres üzletember lett belőle, családot alapított, fia született, de soha egy árva szót nem szólt megpróbáltatásairól. Sőt első, egyiptomi származású felesége 16 évi házasság után úgy halt meg, hogy semmit sem tudott arról, milyen poklot járt meg sármos, jó kedélyű férje.
|
| Az utasokkal zsúfolt Struma |
Stoliar másodszor is megházasodott, az amerikai Oregon államban telepedett le, majd 2000-ben felfigyelt arra, hogy egy brit számítógép-programozó a Strumán elpusztult nagyapja emléke előtt tisztelegve búvárexpedíciót indít a hajó roncsainak felkutatására. A túlélő ekkor elszánta magát, 58 évvel a tragédia után a nyilvánosság előtt is felfedte titkát. A vezető médiumok a New York Timestól a Spiegelig egymásnak adták a kilincset, sőt Stoliar elbeszélései alapján könyv és dokumentumfilm is készült a Struma szerencsétlenségéről. Ekkor mesélte el, hogy egyszer és mindenkorra el akarta felejteni a szörnyű élményt, de hiába, nem tudta. Rémálmai voltak, és állandóan mardosta az önvád, miért csak ő maradt életben. Utolsó interjújában már nem is a koporsóhajóról beszélt, hanem arról elmélkedett, hogy az emberiség mindig képes erőszakra, de annyi szépség van a világon, „inkább élvezni kell az életet”. 2014-ben halt meg, 91 éves korában.
Ma a történészek hosszú, tárgyszerű elemzésekben magyarázzák, hogy a Hitler-ellenes szövetségesek közül ki, miért nem fogadta be a nácik elől menekülő zsidókat. A szovjet katonai archívumokból azt is kiderítették, hogy a Struma elleni torpedótámadást Sztálin titkos parancsa alapján hajtották végre, amely szerint a semleges zászló alatt közlekedő, fegyvertelen szállítóhajókat is el kell süllyeszteni, nehogy az ellenség kezére kerülhessen rakományuk. A washingtoni Center for Advanced Holocaust Studies kimutatása szerint 51 hajónak, fedélzetükön közel 27 ezer embernek sikerült elérnie Palesztinát – a 6 millió zsidó áldozat mellett. Mindezzel együtt ma már a világon több helyütt nem feledik a Struma tragédiáját, kegyelettel emlékeznek ártatlan áldozataira.
