galéria megtekintése

Kuba kezd olyan lenni, amilyen Castro előtt volt

Az írás a Népszabadság
2015. 07. 04. számában
jelent meg.

Körösi Ivett
Népszabadság

A héten bejelentették, 54 év után újra megnyitják az amerikai nagykövetséget Havannában és a kubait Washingtonban. A hidegháborús politikának vége. Kuba történetében egy hosszú korszak véget ér.

A becsengetés előtt Lundy Aguilar még egyszer végigment a folyosón, hogy ellenőrizze, minden készen áll-e a tanítás megkezdéséhez a Doloresben. A kubai jezsuita elitgimnázium osztályfelelősének ekkor megakadt a szeme a faliújságon, amelyre az egyik diák levele volt kifüggesztve:

„Drága barátom, Roosvelt Elnök!

Nem beszélek túl jól angolul, de gyakran hallgatom a rádiót,

és örömmel értesültem, hogy ismét te leszel az elnök. 12 éves vagyok, már régóta készülök erre, de még most sem hiszem el, hogy az Egyesült Államok elnökének írok levelet. Ha szeretnél, küldj nekem egy zöldszínű tízdollárost, mert még sosem láttam olyat... Nagyon köszönöm, viszlát.

Barátod, Fidel Castro

Ui.: Amennyiben hajógyártáson gondolkodsz, meg tudom neked mutatni a sziget legnagyobb vasgyárait Mayaríban, Kelet-Kubában.”

 

A kézzel írott levelet (az elnök nevének hibás leírásával) az országos levéltárban őrzik. Ezek szerint Washingtonban már akkor felfigyeltek a kis Castróra...

A kubaiaknak az 1902-ben kivívott függetlenség nem hozott igazi szabadságot, hiszen az 50-es években is nagyban függtek az USA-tól. A fő bevételi forrást jelentő mezőgazdaságot és cukoripart amerikai cégóriások uralták. A legjobb földek negyede amerikai kézben volt. A parasztok egyre nehezebben éltek, s nem volt ritka, hogy földjeik egy amerikai vállalat tulajdonába kerültek.

A washingtoni Capitolium kicsinyített mása Havannában
A washingtoni Capitolium kicsinyített mása Havannában
Korponai Tamás / Népszabadság

„A szüleim nincstelen parasztok voltak Las Villasban. Hatan voltunk testvérek. Egy kis földet műveltünk, de a termény felét oda kellett adni a földesúrnak. Ha pedig a rossz idő tönkretette a dohánytermést, kaptunk némi kölcsönt, de szörnyű kamattal kellett visszafizetnünk” – mesélte Cipriano Chinea Palero, az egykori Hilton szálloda főpincére Lynn Geldofnak a 80-as években. A városokban kicsit jobban éltek, volt munka, de a középiskolai és egyetemi tandíjat csak a kiváltságos családok tudták kifizetni.

Kubának volt egy másik arca is, amely miatt az 50-es években a karibi térség Párizsának – vagy bordélyházának – is nevezték.

A PanAm légitársaság heti 60-80 járattal szállította Kubába a turistákat és a szerencsejátékosokat. Az amerikai maffia megvetette a lábát a szigeten. Mindehhez egy korrupt, Amerika-barát elit tartozott, amely keményen üldözte a rendszer kritikusait. Bár Fulgencio Batista nem fukarkodott a nacionalista szólamokkal, s némileg megerősítette a helyi cukorültetvényesek helyzetét, a puccsista ezredes egy sajátos diktatúra élén állt.

Ez 1958-ra komoly veszélybe került az emberek elégedetlensége és egy ifjú, karizmatikus férfi miatt. „Mindig volt a hóna alatt egy kék könyvecske, a borítón Lenin portréjával. Szürke öltönyt és viseltes inget hordott. Nagyon energikus, lelkesítő személyiség volt” – olvasható Carlos Franqui, Castro egyik legkorábbi szövetségesének visszaemlékezésében. Castro már 1953-as, A történelem majd feloldoz című beszédével – amit a Moncada laktanya elleni sikertelen támadás után, börtönbe vonulása előtt tartott – sokakat meggyőzött.

Castróék bevonulnak Havannába
Castróék bevonulnak Havannába
Stringer / Reuters

Azt mondta, ha ő lenne az ország vezetője, forradalmi törvényei visszaadnák a hatalmat a népnek, a földeket a parasztoknak, a nagyvállalatok profitjának 30 százalékát a dolgozók között osztanák szét, és elkoboznák a korrupcióval szerzett vagyonokat. Azonnal megkezdenék az egészségügy és az oktatás fejlesztését, és elérhetővé tennék ezeket mindenki számára. A tanároknak Castro fizetésemelést és ingyenes tömegközlekedést ígért. „A demokratikus Kubáért harcolunk s azért, hogy véget vessünk a diktatúrának” – nyilatkozta Castro a The New York Times riporterének a Sierra Maestrában, nem sokkal azelőtt, hogy 1959. január 1-jén átvette volna a hatalmat Batistától, aki szilveszter éjjel magángépén elmenekült.

„A Batista-diktatúra gyenge lábakon állt. Korrupt, inkompetens emberek vezették, és a hadsereg arra sem volt képes, hogy leverje Castro kis létszámú csapatát a hegyekben. Batista sosem volt igazi diktátor, próbált legitimnek mutatkozni, de következetlen volt. Cenzúrát vezetett be, majd eltörölte. Ellenzékieket zárt börtönbe, aztán amnesztiát hirdetett. Így szabadult ki Castro is” – magyarázta lapunknak Sebastian Arcos, a Floridai Nemzetközi Egyetem Kuba-kutató Központjának igazgatója, hogy miért sikerült viszonylag könnyen átvennie a hatalmat Castrónak.

A forradalom első hónapjai olyanok voltak, mint a mézeshetek. Castro 1959-es amerikai körútja során is tagadta, hogy kommunista volna, s folyvást demokráciáról, választásokról, piacgazdaságról és szólásszabadságról beszélt. Odahaza ingyenessé tette az egészségügyi ellátást, a gyógyszereket és az oktatást. „Azonnal érzékelni lehetett a változást. Utakat, házakat építettek, a vezetők ellátogattak hozzánk vidékre. Úgy éreztük, hogy a városi emberek törődnek velünk” – nyilatkozta a nyugat-kubai Zapata mocsár egyik lakója a hatvanas években.

Olcsóbb lett az áram, a gáz és a tömegközlekedés. A lakbérek nem haladhatták meg a fizetések tíz százalékát. A kormány jelentős összeget fordított a szegények felemelésére, munkát biztosított nekik, megemelte a béreket, levitte az árakat, ám a kereslet növekedésével hiány keletkezett a mezőgazdaságban, és egyes élelmiszerek kezdtek eltűnni a piacról. Az USA által 1962-ben bevezetett embargó nehezítette a helyzetet, hiszen a kubai mezőgazdaság addig nagyban függött az USA-tól. A forradalom harmadik évére (amikor már Castro kommunistának vallotta magát) komoly gondba került a gazdaság.

A sziget kitűnő adottságai ellenére importálni kellett alapvető élelmiszereket. Jegyrendszert vezettek be, amelyet hamarosan a ruházati cikkekre is kiterjesztettek. Castro az évtized végére befejezte a nagyvállalatok, földek és üzletek államosítását.

„Emlékszem, gyerekkoromban már nem lehetett ünnepelni a karácsonyt, de anyám mégis szeretett volna nekem ajándékot venni. Mivel azt is csak jegyre lehetett kapni, három napig kellett sorban állnia három játékért. Ennyire volt jogosult”

– idézi fel Sebastian Arcos, aki hálás, amiért volt lehetősége tanulni, ám emlékei szerint az iskolában nem csak a tananyagot kérdezték ki a diákoktól. „Rákérdeztek, van-e hívő a családban, a nagymama szokott-e imádkozni, élnek-e külföldön rokonok és szoktak-e levelet küldeni vagy telefonálni.”

A gazdasági helyzet azután javult látványosan, hogy Castro hivatalosan is a Szovjetunió felé fordult. Kuba ezzel újabb országgal került függőségi viszonyba, ám ez mindkét fél számára előnyösnek tűnt: a Szovjetunió megmentette a csődtől Kubát, a keleti blokk stabil piacot jelentett a szigetországnak, Moszkva pedig szövetségesre lelt a hidegháborúban a fő ellenség tőszomszédságában.

„Üzleti élet” Kubában
„Üzleti élet” Kubában
Stringer / Reuters

Washington már 1958 óta aggodalommal szemlélte az eseményeket. A Castro hatalmának megdöntésére küldött, a CIA által kiképzett Amerikában élő kubai ellenzékiek 1961-ben sikertelen akciót hajtottak végre a Disznó-öbölben. A két ország közti feszültség egy évvel később csúcsosodott ki, amikor a Szovjetunió ballisztikus rakétákat telepített Kubába. Kevésen múlt, hogy a konfliktus nem fajult atomháborúvá. A hetvenes években még sokan hittek a kubai kormánynak, amely az amerikai „agressziót” okolta a gazdasági problémákért. A rendszer kritikusait kezdettől üldözték, ők könnyen munkatáborokban végezhették – a melegekkel, papokkal együtt –, ahol hajnaltól éjszakáig arathatták a cukornádat.

„Mivel nem volt szabad sajtó, csak kevesen tudták, hogy pontosan milyen jogsértések zajlanak.

De a szóbeszédből tudni lehetett, hogy a kormány keményen elbánik az ellenzékiekkel. Fidel Castro is szerette volna, ha mindenki számára világos lesz: nagy árat kell annak fizetnie, aki szembemegy a kormánnyal.

És az emberek ezt tudták is, hiszen sokan eltűntek, és csak évekkel később, emberi roncsként tértek vissza. 1967 után Kubában megszűnt a komoly ellenzék, az emberek rettegtek” – idézi fel a múltat Arcos, aki egy évvel azután hagyta el Kubát, hogy a szigetországban beköszöntöttek a legnehezebb évek.

A gazdaság a hatvanas évek mélyrepüléséhez képest egész jól elevickélt a nyolcvanas években, ám a Szovjetunió összeomlása újabb mélypontot eredményezett. Úgy tűnt, Kuba nem tud megállni a saját lábán. Kihirdették a „speciális időszakot békeidőben”. A jegyrendszer által biztosított fejadagok csökkentek, a szegénység hatalmas méreteket öltött, a többség a legalapvetőbb dolgokat sem tudta beszerezni – a napi átlagos kalóriabevitel az öt évvel korábbihoz képest ezer kalóriával csökkent.

A hétköznapi Havanna
A hétköznapi Havanna
Korponai Tamás / Népszabadság

Egy évtizeddel az 1980-as marieli exodus után (amelynek során több mint százezer ember hagyta el a szigetet) elérkezett az újabb hatalmas kivándorlási hullám. 50 000 ember menekült el jelentős részben maguk eszkábálta lélekvesztőkön. A Florida állambeli Orlandóban élő Alexis Oliva sem látott más lehetőséget, mint a szökést. Hónapokon át készült a tengeri útra anélkül, hogy bárkinek is szólt volna. Az akkor kamionosként dolgozó férfi apránként csente el munkahelyéről, amire szüksége volt: fát, ponyvát, gumibelsőt.

Miután megépítette a tutajt, az indulás napján útitársakat szerzett magának, majd este megvárták, hogy elkezdődjön a kubaiak többségét – még a parti őrség tagjait is – a tévéképernyők elé szegező telenovella. Augusztus 9-én lesz huszonegy éve, hogy útra kelt. Négy éjszakán át sodródtak a nyílt vízen, mígnem egy panamai hajó a segítségükre sietett. „Banálisnak tűnhet, de az adott erőt, hogy egy tál meleg ételre gondoltam a tengeren. Tudtam, hogy sok tutajos odaveszett már menekülés közben, de Kubában maradni legalább ennyire veszélyes lett volna” – meséli a Népszabadságnak Oliva, aki minden évben megünnepli második „születésnapját”.

Szakállirtás és szivarmérgezés

A CIA foglalkozott a gondolattal, hogy az LSD-hez hasonló kémiai anyaggal permetezzék be a kubai rádióstúdiót, ahonnan Castro legendás beszédeit közvetítették. Hátha kiábrándul a nép az összevissza beszélő elnökből. A vegyi anyag nem volt elég biztonságos, így elvetették az ötletet. A gerillák fő védjegye hosszú szakálluk volt. A CIA-nál úgy vélték, ha „megkopasztják” a forradalom atyját, csökkenthetik vonzerejét.

Abban bíztak, hogy Castro következő külföldi látogatása alkalmával szokásához híven fényesítés céljából a szállodai szoba előtt a folyosón hagyja cipőjét, és ekkor beszórhatják az erős szőrtelenítő hatásáról ismert talliumsóval. A kubai elnök lemondta az utat, a terv meghiúsult. Amikor nem az amerikai alvilágból igyekeztek valakit több tízezer dollárért rábírni a gyilkosságra, akkor mérgezett szivarral próbálkoztak.

A botulinum toxin állítólag olyan veszélyes volt, hogy – a majmokon végzett kísérletek szerint – a méreggel bevont szivar szájba vétele azonnali halált okozott volna. Ugyanezt a mérget gyógyszer formájában is megpróbálták belekeverni az italába, ám lehetetlen volt a kubai vezető közelébe férkőzni. A CIA részvételével legalább nyolcszor próbálták megölni Castrót 1960 és 1965 között.

Sokakat meglepett, hogy Kuba túlélte a speciális időszakot, és újabb patrónusra lelt Venezuelában (bár mostanság úgy tűnik, az összeomlás szélén álló dél-amerikai országtól sokat már nem remélhetnek). A napi 100 ezer hordó olaj, a Kubának igencsak kedvező együttműködések ismét életet leheltek a gazdaságba. A beteg Fidel Castro 2006-ban öccsének, Raúlnak adta át a hatalmat, aki reformintézkedésekbe kezdett. Ma már bizonyos szektorokban vállalkozhatnak az emberek, adhatnak és vehetnek ingatlanokat, autókat, a kubai állam engedélye nélkül elhagyhatják az országot (egyes ellenzékiek kivételével), és lehet mobiltelefonjuk.

Dinamikus fejlődésről azért nem lehet beszélni, hiszen az állam továbbra is erős kontrollt gyakorol. A havi átlagfizetés 20 dollár (kb. 5620 Ft) körül van, vállalkozni többnyire azoknak van esélyük, akiknek pénzt küldenek külföldről, és az alapvető élelmiszereket manapság is csak a jegyrendszeren belül lehet elérhető áron beszerezni. A „szabad” piacon egy liter tej ára 1100 forintnak felel meg.

Mindennek eredményeképp kezd kialakulni egy olyan egyenlőtlen társadalom, amelynek felszámolásáért Castróék hat évtizede harcba szálltak. A különvéleményt továbbra sem tűrik. Az ellenzékiek bántalmazása és üldözése mindennapos, a „veszélyes” információt hordozó, cenzúrázatlan internet továbbra is ritkaságnak számít.

Az amerikai közeledéstől a nemzetközi közösség talán többet vár, mint a kissé szkeptikus kubaiak. A decemberi bejelentés után a helyiek azt mondták, örülnek – hiszen szinte mindenkinek élnek rokonai az Egyesült Államokban –, de egyelőre nem tudják, hogy a diplomáciai kapcsolatok helyreállítása milyen pozitív fejleményeket hoz a mindennapjaikban.

A kubai kormánynak ez biztos nem hátrányos. „Szerintem Kubában valami olyasmi fog történni, ami a Szovjetunióban végbement: a korábbi pártfunkcionáriusokból kapitalista vezetők lesznek, akik továbbra is kemény kézzel kontrollálják a politikai életet. Talán az életszínvonal is nőni fog, de nem hiszem, hogy akkora növekedésnek lehetünk szemtanúi, mint Vietnamban vagy Kínában. Ahhoz a kubai vezetők túl óvatosak” – véli Sebastian Arcos.

Szkepszis van, különvélemány nincs
Szkepszis van, különvélemény nincs
Korponai Tamás / Népszabadság

Castrót kifejezetten vakmerőnek tartották a Doloresben, főleg, miután 12 évesen levelet küldött Roosevelt elnöknek. Ezt Lundy Aguilar is elismerte, aki az esetre évtizedekkel később visszaemlékezve sem tudta volna megmondani, hogy a levélváltásnak volt-e köze ahhoz, hogy az USA és Kuba között több mint fél évszázadon át fagyos volt a viszony. Roosevelt ugyanis nem küldte el a tízdollárost a válaszlevélben.

Ha Amerikába jössz, szívesen látunk

Az elmúlt hat évtizedben Kuba jelenleg 11 milliós lakosságának legalább tíz százaléka vándorolt ki az USA-ba, ahol a kubaiak speciális elbírálás alá esnek. A tengeren hánykolódó menekülteket sokáig befogadták az Egyesült Államokban, de az 1996-os „nedves láb–száraz láb” törvény óta csak azok telepedhetnek le, akik elérik az Egyesült Államok területét. Minden kubai, aki egy év és egy napot tölt az USA-ban – bárhogy érkezett oda –, megkapja a letelepedési engedélyt.

Ezen túl a 90-es évek közepe óta évente 20 ezer letelepedést biztosító vízumot sorsolnak ki a Kubában élők között. Így próbálták eltántorítani az életveszélyes tengeri úttól az elkeseredett kubaiakat. A két ország tavaly decemberi közeledése óta megugrott az Amerikába utazó kubaiak száma, mivel tartanak attól, hogy a diplomáciai kapcsolat helyreállítása a hidegháborús időkben hozott – a kivándorolni vágyó kubaiak számára kedvező – amerikai migrációs törvények módosításával jár.

Bejelentkezés
Bejelentkezés Bejelentkezés Facebook azonosítóval

Regisztrálok E-mail aktiválás Jelszóemlékeztető

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.