A kézzel írott levelet (az elnök nevének hibás leírásával) az országos levéltárban őrzik. Ezek szerint Washingtonban már akkor felfigyeltek a kis Castróra...
A kubaiaknak az 1902-ben kivívott függetlenség nem hozott igazi szabadságot, hiszen az 50-es években is nagyban függtek az USA-tól. A fő bevételi forrást jelentő mezőgazdaságot és cukoripart amerikai cégóriások uralták. A legjobb földek negyede amerikai kézben volt. A parasztok egyre nehezebben éltek, s nem volt ritka, hogy földjeik egy amerikai vállalat tulajdonába kerültek.
|
A washingtoni Capitolium kicsinyített mása Havannában
Korponai Tamás / Népszabadság |
„A szüleim nincstelen parasztok voltak Las Villasban. Hatan voltunk testvérek. Egy kis földet műveltünk, de a termény felét oda kellett adni a földesúrnak. Ha pedig a rossz idő tönkretette a dohánytermést, kaptunk némi kölcsönt, de szörnyű kamattal kellett visszafizetnünk” – mesélte Cipriano Chinea Palero, az egykori Hilton szálloda főpincére Lynn Geldofnak a 80-as években. A városokban kicsit jobban éltek, volt munka, de a középiskolai és egyetemi tandíjat csak a kiváltságos családok tudták kifizetni.
Kubának volt egy másik arca is, amely miatt az 50-es években a karibi térség Párizsának – vagy bordélyházának – is nevezték.
A PanAm légitársaság heti 60-80 járattal szállította Kubába a turistákat és a szerencsejátékosokat. Az amerikai maffia megvetette a lábát a szigeten. Mindehhez egy korrupt, Amerika-barát elit tartozott, amely keményen üldözte a rendszer kritikusait. Bár Fulgencio Batista nem fukarkodott a nacionalista szólamokkal, s némileg megerősítette a helyi cukorültetvényesek helyzetét, a puccsista ezredes egy sajátos diktatúra élén állt.
Ez 1958-ra komoly veszélybe került az emberek elégedetlensége és egy ifjú, karizmatikus férfi miatt. „Mindig volt a hóna alatt egy kék könyvecske, a borítón Lenin portréjával. Szürke öltönyt és viseltes inget hordott. Nagyon energikus, lelkesítő személyiség volt” – olvasható Carlos Franqui, Castro egyik legkorábbi szövetségesének visszaemlékezésében. Castro már 1953-as, A történelem majd feloldoz című beszédével – amit a Moncada laktanya elleni sikertelen támadás után, börtönbe vonulása előtt tartott – sokakat meggyőzött.
|
Castróék bevonulnak Havannába
Stringer / Reuters |
Azt mondta, ha ő lenne az ország vezetője, forradalmi törvényei visszaadnák a hatalmat a népnek, a földeket a parasztoknak, a nagyvállalatok profitjának 30 százalékát a dolgozók között osztanák szét, és elkoboznák a korrupcióval szerzett vagyonokat. Azonnal megkezdenék az egészségügy és az oktatás fejlesztését, és elérhetővé tennék ezeket mindenki számára. A tanároknak Castro fizetésemelést és ingyenes tömegközlekedést ígért. „A demokratikus Kubáért harcolunk s azért, hogy véget vessünk a diktatúrának” – nyilatkozta Castro a The New York Times riporterének a Sierra Maestrában, nem sokkal azelőtt, hogy 1959. január 1-jén átvette volna a hatalmat Batistától, aki szilveszter éjjel magángépén elmenekült.
„A Batista-diktatúra gyenge lábakon állt. Korrupt, inkompetens emberek vezették, és a hadsereg arra sem volt képes, hogy leverje Castro kis létszámú csapatát a hegyekben. Batista sosem volt igazi diktátor, próbált legitimnek mutatkozni, de következetlen volt. Cenzúrát vezetett be, majd eltörölte. Ellenzékieket zárt börtönbe, aztán amnesztiát hirdetett. Így szabadult ki Castro is” – magyarázta lapunknak Sebastian Arcos, a Floridai Nemzetközi Egyetem Kuba-kutató Központjának igazgatója, hogy miért sikerült viszonylag könnyen átvennie a hatalmat Castrónak.
A forradalom első hónapjai olyanok voltak, mint a mézeshetek. Castro 1959-es amerikai körútja során is tagadta, hogy kommunista volna, s folyvást demokráciáról, választásokról, piacgazdaságról és szólásszabadságról beszélt. Odahaza ingyenessé tette az egészségügyi ellátást, a gyógyszereket és az oktatást. „Azonnal érzékelni lehetett a változást. Utakat, házakat építettek, a vezetők ellátogattak hozzánk vidékre. Úgy éreztük, hogy a városi emberek törődnek velünk” – nyilatkozta a nyugat-kubai Zapata mocsár egyik lakója a hatvanas években.
Olcsóbb lett az áram, a gáz és a tömegközlekedés. A lakbérek nem haladhatták meg a fizetések tíz százalékát. A kormány jelentős összeget fordított a szegények felemelésére, munkát biztosított nekik, megemelte a béreket, levitte az árakat, ám a kereslet növekedésével hiány keletkezett a mezőgazdaságban, és egyes élelmiszerek kezdtek eltűnni a piacról. Az USA által 1962-ben bevezetett embargó nehezítette a helyzetet, hiszen a kubai mezőgazdaság addig nagyban függött az USA-tól. A forradalom harmadik évére (amikor már Castro kommunistának vallotta magát) komoly gondba került a gazdaság.
A sziget kitűnő adottságai ellenére importálni kellett alapvető élelmiszereket. Jegyrendszert vezettek be, amelyet hamarosan a ruházati cikkekre is kiterjesztettek. Castro az évtized végére befejezte a nagyvállalatok, földek és üzletek államosítását.
„Emlékszem, gyerekkoromban már nem lehetett ünnepelni a karácsonyt, de anyám mégis szeretett volna nekem ajándékot venni. Mivel azt is csak jegyre lehetett kapni, három napig kellett sorban állnia három játékért. Ennyire volt jogosult”
– idézi fel Sebastian Arcos, aki hálás, amiért volt lehetősége tanulni, ám emlékei szerint az iskolában nem csak a tananyagot kérdezték ki a diákoktól. „Rákérdeztek, van-e hívő a családban, a nagymama szokott-e imádkozni, élnek-e külföldön rokonok és szoktak-e levelet küldeni vagy telefonálni.”
A gazdasági helyzet azután javult látványosan, hogy Castro hivatalosan is a Szovjetunió felé fordult. Kuba ezzel újabb országgal került függőségi viszonyba, ám ez mindkét fél számára előnyösnek tűnt: a Szovjetunió megmentette a csődtől Kubát, a keleti blokk stabil piacot jelentett a szigetországnak, Moszkva pedig szövetségesre lelt a hidegháborúban a fő ellenség tőszomszédságában.
|
„Üzleti élet” Kubában
Stringer / Reuters |
Washington már 1958 óta aggodalommal szemlélte az eseményeket. A Castro hatalmának megdöntésére küldött, a CIA által kiképzett Amerikában élő kubai ellenzékiek 1961-ben sikertelen akciót hajtottak végre a Disznó-öbölben. A két ország közti feszültség egy évvel később csúcsosodott ki, amikor a Szovjetunió ballisztikus rakétákat telepített Kubába. Kevésen múlt, hogy a konfliktus nem fajult atomháborúvá. A hetvenes években még sokan hittek a kubai kormánynak, amely az amerikai „agressziót” okolta a gazdasági problémákért. A rendszer kritikusait kezdettől üldözték, ők könnyen munkatáborokban végezhették – a melegekkel, papokkal együtt –, ahol hajnaltól éjszakáig arathatták a cukornádat.
„Mivel nem volt szabad sajtó, csak kevesen tudták, hogy pontosan milyen jogsértések zajlanak.
De a szóbeszédből tudni lehetett, hogy a kormány keményen elbánik az ellenzékiekkel. Fidel Castro is szerette volna, ha mindenki számára világos lesz: nagy árat kell annak fizetnie, aki szembemegy a kormánnyal.
És az emberek ezt tudták is, hiszen sokan eltűntek, és csak évekkel később, emberi roncsként tértek vissza. 1967 után Kubában megszűnt a komoly ellenzék, az emberek rettegtek” – idézi fel a múltat Arcos, aki egy évvel azután hagyta el Kubát, hogy a szigetországban beköszöntöttek a legnehezebb évek.
A gazdaság a hatvanas évek mélyrepüléséhez képest egész jól elevickélt a nyolcvanas években, ám a Szovjetunió összeomlása újabb mélypontot eredményezett. Úgy tűnt, Kuba nem tud megállni a saját lábán. Kihirdették a „speciális időszakot békeidőben”. A jegyrendszer által biztosított fejadagok csökkentek, a szegénység hatalmas méreteket öltött, a többség a legalapvetőbb dolgokat sem tudta beszerezni – a napi átlagos kalóriabevitel az öt évvel korábbihoz képest ezer kalóriával csökkent.
|
A hétköznapi Havanna
Korponai Tamás / Népszabadság |
Egy évtizeddel az 1980-as marieli exodus után (amelynek során több mint százezer ember hagyta el a szigetet) elérkezett az újabb hatalmas kivándorlási hullám. 50 000 ember menekült el jelentős részben maguk eszkábálta lélekvesztőkön. A Florida állambeli Orlandóban élő Alexis Oliva sem látott más lehetőséget, mint a szökést. Hónapokon át készült a tengeri útra anélkül, hogy bárkinek is szólt volna. Az akkor kamionosként dolgozó férfi apránként csente el munkahelyéről, amire szüksége volt: fát, ponyvát, gumibelsőt.
Miután megépítette a tutajt, az indulás napján útitársakat szerzett magának, majd este megvárták, hogy elkezdődjön a kubaiak többségét – még a parti őrség tagjait is – a tévéképernyők elé szegező telenovella. Augusztus 9-én lesz huszonegy éve, hogy útra kelt. Négy éjszakán át sodródtak a nyílt vízen, mígnem egy panamai hajó a segítségükre sietett. „Banálisnak tűnhet, de az adott erőt, hogy egy tál meleg ételre gondoltam a tengeren. Tudtam, hogy sok tutajos odaveszett már menekülés közben, de Kubában maradni legalább ennyire veszélyes lett volna” – meséli a Népszabadságnak Oliva, aki minden évben megünnepli második „születésnapját”.
Szakállirtás és szivarmérgezés
A CIA foglalkozott a gondolattal, hogy az LSD-hez hasonló kémiai anyaggal permetezzék be a kubai rádióstúdiót, ahonnan Castro legendás beszédeit közvetítették. Hátha kiábrándul a nép az összevissza beszélő elnökből. A vegyi anyag nem volt elég biztonságos, így elvetették az ötletet. A gerillák fő védjegye hosszú szakálluk volt. A CIA-nál úgy vélték, ha „megkopasztják” a forradalom atyját, csökkenthetik vonzerejét.
Abban bíztak, hogy Castro következő külföldi látogatása alkalmával szokásához híven fényesítés céljából a szállodai szoba előtt a folyosón hagyja cipőjét, és ekkor beszórhatják az erős szőrtelenítő hatásáról ismert talliumsóval. A kubai elnök lemondta az utat, a terv meghiúsult. Amikor nem az amerikai alvilágból igyekeztek valakit több tízezer dollárért rábírni a gyilkosságra, akkor mérgezett szivarral próbálkoztak.
A botulinum toxin állítólag olyan veszélyes volt, hogy – a majmokon végzett kísérletek szerint – a méreggel bevont szivar szájba vétele azonnali halált okozott volna. Ugyanezt a mérget gyógyszer formájában is megpróbálták belekeverni az italába, ám lehetetlen volt a kubai vezető közelébe férkőzni. A CIA részvételével legalább nyolcszor próbálták megölni Castrót 1960 és 1965 között.
Sokakat meglepett, hogy Kuba túlélte a speciális időszakot, és újabb patrónusra lelt Venezuelában (bár mostanság úgy tűnik, az összeomlás szélén álló dél-amerikai országtól sokat már nem remélhetnek). A napi 100 ezer hordó olaj, a Kubának igencsak kedvező együttműködések ismét életet leheltek a gazdaságba. A beteg Fidel Castro 2006-ban öccsének, Raúlnak adta át a hatalmat, aki reformintézkedésekbe kezdett. Ma már bizonyos szektorokban vállalkozhatnak az emberek, adhatnak és vehetnek ingatlanokat, autókat, a kubai állam engedélye nélkül elhagyhatják az országot (egyes ellenzékiek kivételével), és lehet mobiltelefonjuk.
Dinamikus fejlődésről azért nem lehet beszélni, hiszen az állam továbbra is erős kontrollt gyakorol. A havi átlagfizetés 20 dollár (kb. 5620 Ft) körül van, vállalkozni többnyire azoknak van esélyük, akiknek pénzt küldenek külföldről, és az alapvető élelmiszereket manapság is csak a jegyrendszeren belül lehet elérhető áron beszerezni. A „szabad” piacon egy liter tej ára 1100 forintnak felel meg.
Mindennek eredményeképp kezd kialakulni egy olyan egyenlőtlen társadalom, amelynek felszámolásáért Castróék hat évtizede harcba szálltak. A különvéleményt továbbra sem tűrik. Az ellenzékiek bántalmazása és üldözése mindennapos, a „veszélyes” információt hordozó, cenzúrázatlan internet továbbra is ritkaságnak számít.
Az amerikai közeledéstől a nemzetközi közösség talán többet vár, mint a kissé szkeptikus kubaiak. A decemberi bejelentés után a helyiek azt mondták, örülnek – hiszen szinte mindenkinek élnek rokonai az Egyesült Államokban –, de egyelőre nem tudják, hogy a diplomáciai kapcsolatok helyreállítása milyen pozitív fejleményeket hoz a mindennapjaikban.
A kubai kormánynak ez biztos nem hátrányos. „Szerintem Kubában valami olyasmi fog történni, ami a Szovjetunióban végbement: a korábbi pártfunkcionáriusokból kapitalista vezetők lesznek, akik továbbra is kemény kézzel kontrollálják a politikai életet. Talán az életszínvonal is nőni fog, de nem hiszem, hogy akkora növekedésnek lehetünk szemtanúi, mint Vietnamban vagy Kínában. Ahhoz a kubai vezetők túl óvatosak” – véli Sebastian Arcos.
|
Szkepszis van, különvélemény nincs
Korponai Tamás / Népszabadság |
Castrót kifejezetten vakmerőnek tartották a Doloresben, főleg, miután 12 évesen levelet küldött Roosevelt elnöknek. Ezt Lundy Aguilar is elismerte, aki az esetre évtizedekkel később visszaemlékezve sem tudta volna megmondani, hogy a levélváltásnak volt-e köze ahhoz, hogy az USA és Kuba között több mint fél évszázadon át fagyos volt a viszony. Roosevelt ugyanis nem küldte el a tízdollárost a válaszlevélben.
Ha Amerikába jössz, szívesen látunk
Az elmúlt hat évtizedben Kuba jelenleg 11 milliós lakosságának legalább tíz százaléka vándorolt ki az USA-ba, ahol a kubaiak speciális elbírálás alá esnek. A tengeren hánykolódó menekülteket sokáig befogadták az Egyesült Államokban, de az 1996-os „nedves láb–száraz láb” törvény óta csak azok telepedhetnek le, akik elérik az Egyesült Államok területét. Minden kubai, aki egy év és egy napot tölt az USA-ban – bárhogy érkezett oda –, megkapja a letelepedési engedélyt.
Ezen túl a 90-es évek közepe óta évente 20 ezer letelepedést biztosító vízumot sorsolnak ki a Kubában élők között. Így próbálták eltántorítani az életveszélyes tengeri úttól az elkeseredett kubaiakat. A két ország tavaly decemberi közeledése óta megugrott az Amerikába utazó kubaiak száma, mivel tartanak attól, hogy a diplomáciai kapcsolat helyreállítása a hidegháborús időkben hozott – a kivándorolni vágyó kubaiak számára kedvező – amerikai migrációs törvények módosításával jár.
