Sztálin nem annyira régi, de ő is ott van a grúz folklórban. Furcsa ez a jelenlét, hiszen a diktátor nem sok jót hozott saját népének. Az utazó mégis érzékeli a jelenlétét, ami annál is különösebb, hiszen mégiscsak a XX. század egyik legelvetemültebb diktátoráról van szó, akinek nevéhez milliók halála, népek otthonaikból való kiűzése és más megbocsáthatatlan borzalmak kapcsolódnak.
 |
Válogatott hűtőmágnesek
A szerző felvétele |
Sztálin ennek ellenére ott van ebben a mai világban, bonyolítva a grúzok és oroszok 250 éve tartó amúgy sem egyszerű együttélését. Az utcákon Tbilisziben mindenütt árusokba botlik az ember. A grúz emléktárgyak – tőrök, sapkák, ivótülkök – között ott vannak a generalisszimusz kis szobrocskái. A legkevésbé sem antik tárgyak, egykori sablonok nyomán készíthetik a mai szuvenírmanufaktúrák, a kevés megmaradt virágzó grúziai ipar. Mert a gyárak, textilüzemek, a szocialista iparosítás egyéb vívmányai szinte teljesen megszűntek a kaukázusi országban – legalábbis ezt mondják a helyiek.
A grúzok szívesen barátkoznak, és szeretnek mesélni a helyzetükről. Nem félnek véleményt nyilvánítani politikáról sem. Akár Sztálinról is. Van tehát Sztálin porcelánból és fémből is. Nem túl nagy, belefér akár a hátizsákos turista pakkjába is. Még népszerűbbek a kitűzők és a hűtőmágnes-képecskék. „Sztálin mint mágnes frizsiderem ajtaján...” próbálkozom a híres Majakovszkij-verssor átrendezésével.
Vajon mi lehet az oka annak, hogy egy nép képtelen megszabadulni az őt rabságba döntő bálvány árnyától? Erre aligha lehet magyarázat a néhány évtizedes személyi kultusz.
Ahogy múlnak az évtizedek, a bankrabló-terrorista grúz fiatalemberből, félbemaradt papból, irodalmárból, konspirációs zseniből lett diktátorról alkotott kép is változik
A grúzok emlékezetpolitikájában Sztálin elég fontos helyet foglal el. Mindenki hozzá viszonyul, nem tudnak szabadulni tőle. Hiába szeretnék, hogy másként legyen, ő a legnevesebb grúz. Goriban született. Ez közepes méretű város, egyórányi autóútra Tbiliszitől. Vasút is vezet oda, most meg kiváló autópálya. Gori fő látványossága a középkori vár mellett a Sztálin Múzeum.
Ott áll meg az iránytaxi, amely alig ötszáz forintért visz a célba. Az épület a Sztálin úton van. Igazán széles utca, a házak is a máig szocreálnak nevezett stílusban. Maga a múzeum is valódi „leningrádi Sztálin-barokk”. 1950-ben alapították, hogy megőrizzék az akkor hetvenéves Sztálin szülőházát. Felépítettek egy terjedelmes múzeumot, ahol bemutatják – elég szűkszavúan – Joszif Dzsugasvili ifjúságát és korai munkásságát, majd életútját, mint Lenin harcostársát és a Szovjetunió vezérét. Sztálin mint apa és férj, Sztálin mint hadvezér, Sztálin mint a népek atyja, Sztálin mint gondolkodó.
A múzeum maga a sztálinizmus ideológiájának és önképének kijegecesedése. Fiatal nő az idegenvezető, folyékony iskolás angol nyelven, faarccal vezet végig a termeken. A csoportban, amelyhez csatlakozunk, idősebb nyugat-európai turisták, néhány hátizsákos amerikai diák, egy arab család. A vezető a falakra írt szöveget mondja el újra a vezér vezetésével megvalósult sikerekről. A kiállítás és a tájékoztatás is csupán a sikerekről, eredményekről szól. Egy hetven körüli holland asszony végül közbevág.
De hát Sztálin nevében milliókat börtönöztek be, öltek meg – erről miért nincs szó itt?
Az idegenvezetőnőnek erre is van felelete. Azt mondja, hogy ez már benne van a történelemkönyvekben, jól ismert dolog, ez a kiállítás nem erről szól. A turisták tudomásul veszik a helyretételt, és engedelmes megnézik, mi mindent kapott Sztálin 70. szülinapjára a hálás népektől. A magyarok a Szabadság-szobor kis mását küldték a népek nagy barátjának. Ez még viszonylag ízléses, összevetve az ott felhalmozott egyéb meglepetésekkel, amelyekből a legtöbb magát az ünnepeltet ábrázolja.
 |
Tbiliszi borkereskedés
A szerző felvétele |
Nyilván úgy képzelték az ajándékozók, hogy a generalisszimusz annak örül legjobban, ha saját magában gyönyörködhet a legváltozatosabb formákban. A szülőház a múzeum udvarán van. A felirat szerint élete első hat évét töltötte itt a kis Szoszó. Egy dolog azonban nem stimmel – a születési dátum. A kutatók azóta kimutatták, hogy a diktátor a saját életrajzát, sőt a születési dátumát is meghamisította. Nem 1879. december 21-én (az év legsötétebb napja!), hanem egy évvel korábban és december 17-én született.
Az ifjú Sztálin című könyvében Simon Sebag Montefiore brit szerző részletesen leírja a hamisítás történetét. Szerinte ez csak egy Sztálin értelmetlen misztifikációi közül. A ház valóban kicsiny, a berendezés szegényes. De a cári birodalomban Grúzia szegény tartomány volt. És Visszarion (Beszo) Dzsugasvili, a majdani Sztálin apja mindent elivott, a család nem jutott ötről hatra.
A múzeum udvarán még megtekinthető Sztálin vasúti kocsija, amivel utazgatott, és néhány szobra is. Pár éve még szobra állt Gori egyik terén is.
Nagy előszeretettel fotózgatták a turisták és tudósítók, aztán az akkor elnökösködő Miheil Szaakasvili lebontatta. Most a szobrok, a régi köztéri is, a múzeumban és az épületet övező parkban tekinthetők meg. Az egész igen bizarr. Mert igaza volt a holland turistanőnek: vérlázító, hogy a tömeggyilkosnak csak a dicsőségét zengik. Ugyanakkor az épület, a kiállítás, a tárgyak – különösen a lelkesült szövegek, ajándékok, levelek a „népek nagy tanítójának” – tökéletes múzeuma a zsarnokot istenítő világnak, amit annak idején „személyi kultusznak” neveztek el.
És látjuk, hogyan szolgált ez például a később pályára lépő kisebb-nagyobb despotáknak, tömeggyilkosoknak szerte a világban. Most olvasom, hogy a néhai Hugo Chávez venezuelai elnök nevére átírták lelkes hívei a Miatyánkot. A Sztálin Múzeumban tett vizit történetéhez még csak annyi, hogy az útikönyv (Lonely planet) szerint van benne valahol két terem, ahol bűntettekről is szólnak. Nekünk nem szóltak róla.
A grúz terror háza
Szaakasvili elnöksége alatt megnyitották a Grúz Nemzeti Múzeumban a szovjet megszállás hetven évét bemutató kiállítást – egyfajta grúz terror házát. Ha valaki nem tudná a történelmet, úgy ebből a kiállításból sok mindent megtanulhat. Például azt, hogy Sztálin egyáltalában nem kímélte saját népét. Korai fegyvertársai és későbbi csatlósai a húszas évek elejétől gyilkolták, üldözték a grúz elitet, majd az értelmiséget, majd a pártbeli vetélytársakat, majd végül már csaknem mindenkit.
Érdekes, hogy Sztálin szerepe mindebben valahogy nem kap kiemelt ismertetést, ahogy más honfitársaié sem, például Lavrentyij Berijáé, aki uralmának utolsó 15 évében volt a rettegett politikai rendőrség mindenható ura. Vajon miért? Azt viszont bemutatták, hogy milyen volt a grúz 1956. Annak az évnek a márciusában diákok ezrei tüntettek grúz városokban Sztálin védelmében. A diktátor bűneiről nem sokkal korábban utódja, Nyikita Hruscsov szólt titkos beszédben az SZKP XX. kongresszusán.
 |
A diktátor szülőháza
A szerző felvétele |
Ez történelmi beszéd volt, az egész világ megrendült tőle. A grúzok is, csak ők épp másként. A sztálini rendszer azonban működött a sztálinizmus, illetve Sztálin személye ifjú védelmezői ellenében is. A halottak száma nem ismert, a becslések szerint pár tucat és pár száz között volt a sortüzek áldozatainak száma. (Volt egy a mának szóló érdekes elem a kiállításon. Arról szólt, miként számolta fel 1921-ben Moszkva a rövid életű Grúz Demokratikus Köztársaságot. Felkelést provokáltak, majd bevonultak békefenntartóként, végül eltüntették a szociáldemokrata [mensevik] kormányt. Akárcsak Ukrajnában kilencven évvel később.)
A grúzok jó kedélyű nép, ám a turista is érzékeli, hogy sokan nagyon nehezen élnek. Sok a koldus. A vallás visszakapta régi helyét, azt, amit a tifliszi papi szeminárium egykori lakója el akart törölni. Új templomok épülnek sok helyen, a zarándokhelyeken sok a látogató. A szovjetrendszer itt sem kímélte a templomokban lévő szépséget: egy majd ezerötszáz éves épületben eltávolították az ősi falfestményeket. Közelében patetikus emlékmű, amelyet Ilija Csavcsavadze hercegnek szenteltek. A nemzeti függetlenségre törekvő 69 éves író-költő politikust a templom közelében ölték meg a bolsevikok 1907-ben.
– Köztük volt-e Sztálin? – kérdeztem az önkéntes idegenvezető sofőrtől. – Ő nem, de talán tudott az ügyről. Amikor meghallotta, hogy Csavcsavadzét és a feleségét megölték az elvtársai, egy hétig zokogott – biztosít a későbbi diktátor érző szívéről. Sírhatott is, hiszen a herceg közölte folyóiratában a papnövendék hat versét. Sőt, a romantikus költemények szerzőjét „lángoló szemű ifjúnak” nevezte. Ez azonban nem mentette meg. Sztálin ugyan nagy olvasó volt, és irodalom-szakértőnek tartotta magát, de idős korában leállította zsengéinek újrakiadását.
Berija meg akarta lepni: az orosz költészet legjavát, például Borisz Paszternákot vette rá a romantikus versek lefordítására. A diktátor ezt megtudta és megtiltotta. Nem akarta, hogy érző szívű biedermeier poétának véljék. Az ő uralma ugyanis a félelemre alapozódott, akár az összes despotáé. Ahogy múlnak az évtizedek, a bankrabló-terrorista grúz fiatalemberből, félbemaradt papból, irodalmárból, konspirációs zseniből lett diktátorról alkotott kép is változik.
Az aktuális rendszerek emlékezetpolitikája keveredik a népi történelemszemlélettel. Vastag könyvek foglalkoznak vele, alig kevesebb, mint Hitlerrel. Azt azonban nehéz elképzelni, hogy Németországban Hitler-kitűzőket, porcelánfigurákat árulnának, és múzeuma lenne. Habár most olvastam, hogy Braunauban, ahol Hitler született, a felelősség múzeumát hozza létre az osztrák állam. Hogy ne legyen a város neonácik búcsújáróhelye, az épületben a holokauszttal foglalkoznak majd. Ez is egy lehetőség.
