Évek óta nem láttunk ilyen jól futballozó, színes egyéniségekből álló válogatottat – lelkendeztek a német szurkolók, szó szerint értve a „színes” jelzőt. Löw játékoskeretének a fele ugyanis vagy nem Németországban látta meg a napvilágot, vagy a gyökerei vezettek külföldre. A védő Jerome Boateng ghánai apától és német anyától született, de afrikai „ősökkel” büszkélkedhetett a Hamburgban játszó Dennis Aogo is. Bejátszotta magát a kezdőcsapatba a tunéziai apa és német édesanya házasságából született Sami Khedira is, míg a gelsenkircheni születésű Mesut Özil nagyapja és édesanyja a törökországi Devrek városából vándorolt ki. Marko Marin boszniai szerb családban született, és a délszláv háború elől menekültek szülei Németországba, amikor ő még csak kétéves volt, az Esslingenben született Serdar Tasci szintén török felmenőkkel rendelkezett. S még nem értünk a sor végére. A brazil Cacau 18 évesen, amatőr játékosként érkezett Németországba, s felküzdötte magát a Bundesligába, a csatár, Mario Gómez édesapja pedig granadai spanyol volt, de ő édesanyja német állampolgárságát választotta. S már csak a három „lengyel”, Piotr Trochowski, Lukas Podolski és Miroslav Klose nevét kell említenünk, hogy teljes legyen az akkori német fociválogatott bevándorlóinak listája.
|
Pep Guardiola (balra) a nigériai apától és Fülöp-szigeteki anyától született David Alabával, aki osztrák
Michael Dalder / Reuters |
Hogy került a csapatnyi – szám szerint 11 – „külföldi” Löw keretébe? Úgy, hogy ha a németek valamit elhatároznak, azt véghez is viszik. Az 1994-es és 1998-as világbajnoki kudarc után a Német Labdarúgó Szövetség vezérkara meglepő következtetésre jutott. Úgy találták, hogy az ország labdarúgására nézve igen káros az a gyakorlat, amely szerint a bevándorlók gyermekei szívesebben játszanak az anya- (vagy helyesebben az apa-) ország válogatottjában, mint a németben. „Újra kell gondolnunk a stratégiánkat, és meg kell győznünk a bevándorló szülőket, hogy gyermekeiket inkább a német korosztályos csapatoknál játszassák.” Meg is lett az eredménye...
A 81 milliós Németországban közel 9 millió külföldi állampolgár él. E bevándorlók, vendégmunkások és családtagjaik közel egy évtizede tartózkodnak az országban, húsz százalékuk már ott is született. Ez a két feltétel külön-külön is állampolgárságot biztosít az érintetteknek. A hetvenes évek török és jugoszláv bevándorlási hullámát követően újabb és újabb jogszabályok foglalkoznak a határon túlról érkezők beilleszkedésével. A társadalmi kohézió, illetve asszimiláció talán legfontosabb csatornája a sport, s ezen belül a labdarúgás. Utóbbi már több mint fél évszázada, a magyar „Aranycsapat” 1954-es legyőzése óta a háború utáni német újjászületés metaforájává vált, s a „berni csoda” mintha máig hatna. Tény, hogy a német labdarúgó-válogatott a világbajnokságok történetében mindössze négyszer maradt le az érmekért folyó versengésben, s a legutóbbi világbajnoki cím elnyerésével beérte a Brazília után eddig második Olaszországot, négyszer állva a dobogó legfelső fokán.
Különös, hogy Európa legbefogadóbbnak tartott államában, Franciaországban a németországival éppen ellentétes folyamat figyelhető meg. Az 1998-ban rendezőként világbajnoki címet, két évvel később pedig Európa-bajnoki trófeát begyűjtő kékek távolról sem tudták megkedveltetni magukat a franciákkal. Pedig mindenki arra gondolt, hogy az algériai származású Zinedine Zidane, a guadeloupe-i születésű Lilian Thuram, a Szenegálban világra jött, s csak később honosított Patrick Vieira vagy a baszk Lizarazu neve végleg összeforr majd a francia futball sikersorozatával. A trófeák azt a – mint kiderült, hamis – benyomást keltették, hogy bőrszínétől és származásától függetlenül minden franciának azonos esélye van a felemelkedésre.
Ám a multikulturális futball fölött hamar elszállt az idő.
Sőt, már a győzelem pillanatában is akadtak olyanok – első helyen a szélsőjobboldali Nemzeti Front akkori vezére, Jean-Marie Le Pen –, akik szerint túl sok az „idegen” a francia futballválogatottban, s a csapat nem reprezentálja a francia társadalmat. Le Pennek a francia trikolórt kifigurázó kék, fehér, arab (bleu, blanc, beur) bonmot-ja mélyen beivódott a társadalom tagjainak gondolkodásába, és soha nem tudott azonosulni, felhőtlenül örülni Zidane-ék sikereinek.
|
Zinedine Zidane még a francia válogatott tagjaként
Charles Platiau / Reuters |
Az, hogy a politika ráépült a multikulturalizmus végét vizionáló politológusi jóslatokra, még hagyján. De hogy a francia aranycsapat egykori tagja, a válogatott volt szövetségi kapitánya, Laurent Blanc is a rasszizmus gyanújába keveredjen, az megütközést keltett. A párizsi sajtó hosszasan rugózott Blanc állítólagos, nem a nyilvánosságnak szánt kijelentésén, miszerint hallgatólagos kvótákkal kellene szabályozni az afrikai és arab származású játékosok számát a különböző korosztályos csapatokban.
A történteket számos elemző nyomban összekapcsolta a szélesebb társadalmi trendekkel: a növekvő idegen- és bevándorlás-ellenességgel, az erre építő szélsőjobboldal előretörésével és a multikulturális társadalmi modell kudarcáról szóló kijelentésekkel. Lehetett ugyan elmozdulni a radikalizmus, a rendpártiság és a bevándorlókkal szemben alkalmazott korlátozó politika irányába – a korábbi elnök, Nicolas Sarkozy ezt tette –, de tévedés volt a multikulturalizmust a vádlottak padjára ültetni.
Mint a témát régóta kutató Dirk Jacobs belga szociológusprofesszor a Figyelőnek akkoriban adott interjújában kifejtette: a kárhoztatott modell sem Franciaországban, sem Belgiumban soha nem működött. A multikulturalizmus intézményesített formája Európában eddig csak Nagy-Britanniában, Hollandiában és Svédországban létezett. Franciaországban a hivatalos államfilozófia az egyének (és nem etnikumok) köztársasághoz való személyes kötődését vallja, és Belgium francia ajkú részét, Vallóniát is a beolvasztás felé hajló francia modell hatja át. Daniel G. Ross kanadai történész szerint vagy olyan politikát alkalmaznak, amely képes a kulturális különbségek kezelésére, és az új bevándorlók demokratikus módon történő integrálására, vagy a korlátozáshoz és a kizáráshoz folyamodnak, ami súlyos következményekhez vezet.
Ezeket a következményeket a franciák a saját bőrükön tapasztalták. A 2010-es dél-afrikai világbajnokságra ugyanis Raymond Domenech szövetségi kapitány
olyan válogatottat állított össze, amely inkább a politikának vagy a szélsőjobboldali érzelmű közönségnek kedvezett, s a játéktudás másodlagos szerepet kapott.
Az „arabok” kiszorultak a csapatból, s szinte azonnal jöttek a kudarcok. A csapat nem jutott tovább csoportjából, s a fiaskót mindenki a másikra próbálta hárítani. A válogatott körül káosz uralkodott, Domenech hazaküldte a vele kis híján ölre menő Anelkát, erre a keret szabotálta az edzéseket. Nem csoda, hogy a győzelem nélkül hazakullogó válogatottat maga Sarkozy akkori elnök igyekezett elszámoltatni.
|
A guadeloupe-i születésű francia, Lilian Thuram
Desmond Boylen / Reuters |
Azóta persze a franciák is a fejükhöz kaptak, s más európai nemzetek is visszatértek a bevándorlók fiainak integrálására csapatukba. Sőt, már nem csupán az eddig megszokott válogatottakat – a franciát, az angolt, a belgát, a portugált – színesítik a jórészt fekete bőrű játékosok, hanem felzárkóztak melléjük a nemzetközi tornákon eddig nem különösebben vitézkedő svájciak és az osztrákok is. Ők jellemzően a török meg a délszláv bevándorlókra építenek. Noha tavaly februárban az alpesi ország lakossága népszavazáson döntött a bevándorlási politika szigorításáról, jó, hogy nem húsz évvel ezelőtt lépték meg ugyanezt. Válogatottjuk ugyanis ma nem tudna kiállni. Mármint olyan kvalitású sztárokkal, mint Xherdan Shaqiri, Grant Xhaka, Blerim Dzemaili, Admir Mehmedi, Hakan Yakin, Gökan Inler, Josip Drimic vagy Albert Banjaku. De az ausztriai csapatban is találni néhány nem éppen németes hangzású nevet, mint Arnautovic, Dragovic vagy a nigériai apától és Fülöp-szigeteki anyától született David Olatukumbo Alaba.
Már csak az egykori szocialisták, az oroszok, a csehek, a horvátok és mi maradtunk, akik a régi módon állítják össze a csapatukat. Aki nem énekli a nemzeti himnuszt, az nem is méltó a válogatottságra.
Még tán mi vagyunk a leginkább megengedők ezen a téren. Nálunk legalább játszik egy színes bőrű brazil, Leandro. Igaz, lapunk sportszerkesztőjének klasszikussá vált jellemzése szerint ő legjobb esetben is csak műbrazil.
