a városi népesség létszáma elérte a 691 milliót, az összlakosság 51 százalékát.
Ami az Egyesült Államoknak jó 130 évébe tellett, ahhoz Kínának 30 évre volt csupán szüksége. Még hajmeresztőbb a szakértők becslése, amit érzékelhetően alátámaszt a minapi pekingi döntés is, miszerint 2030-ra egymilliárd kínai él majd városokban.
Senzen – amúgy a történelmi kínai átalakulás kezdetének színhelye – az 1980-as évek elején álmos kis halászfalu volt csupán Hongkong tőszomszédságában. Napjainkban már tízmillió főt meghaladó, csillogó, vibráló nagyváros. Kínának 200, egymillió lakót meghaladó városa van immár, köztük tucatnyi öt- és tízmilliós megalopolisszal.
Kifelé haladva a városmagokból olyan, mintha egy sajátos időutazás részesei lennénk, mintha a győzedelmeskedni látszó kapitalizmusból araszolgatnánk visszafelé, a letűnt szocialista rend irányába. Szinte minden városközpont Manhattan-szerű, anyag- és formagazdag, egymással eszelős magassági versenyt vívó felhőkarcoló-seregből áll, ahol az életviszonyok is a nyugati kultúrkörre emlékeztetnek. Sanghaj elegáns főutcája, a Nancsing road kevéssé különbözik a New York-i Fifth Avenue-tól.
E példátlan, robbanásszerű városiasodás legfőbb hajtóereje a gazdasági-társadalmi felemelkedés tömegigénye, ahogy az ország jelenlegi legfőbb vezetője, Hszi Csin-ping államelnök plasztikusan megfogalmazta: a „kínai álom” valóra váltása. Profán hasonlattal élve: Kínában a városiasodás olyan módon alkotja a társadalmi-gazdasági átalakulás keretét, miként az emberi szervezetben a fehérje, amelyben az élet alapvető eseményei zajlanak.
Nem szorul magyarázatra, hogy a város összehasonlíthatatlanul kedvezőbb feltételrendszert kínál az oktatás, az egészségügy, a munkavállalás, általában a boldogulás terén, mint a falvak. Kínában is ez a tömeges migráció csillapíthatatlan hajtóereje. Emellett a városépítés szinte belső kényszerét magában hordozza Kína sajátos fiskális politikája is. Következményeként a helyi önkormányzatok krónikus pénzhiányban szenvednek, s ebből a természetes kiút a köztulajdonban álló földek ingatlanfejlesztőknek történő értékesítése.
Így tehát párban jár a helyi vezetés bevételi forrásainak növelése és a várostervezés, de nemritkán ez a korrupció melegágya is.
Időnként és helyenként az építkezési láz elszakad a piaci realitásoktól, s így nőhetnek ki a földből városok teljes infrastruktúrával, olykor még metróval is felruházva – csak épp azok hiányoznak, akik élettel tölthetnék meg: a városlakók. Külső szakértők emiatt riogatnak az „ingatlanbuborék” veszélyével, hisz adódtak pillanatok, amikor
65 millió üres lakást tartottak nyilván.
Ám ami nyugati optikán át valóságos veszélynek tűnik, azaz a kínai modell természetéből fakadó, időnként öncélú, túlhajtott építkezés, a nagy társadalmi átrendeződés évtizedeit élő óriási országban biztosan nem vezet ingatlanpiaci robbanáshoz. Összességében a kereslet szinte kiapadhatatlan, évente húszmilliónyi ember tódul a városokba a magasabb életszínvonal, a jobb élet reményében. Előbb-utóbb valamennyi urbánus település, a „szellemvárosok” is benépesülnek.
Emiatt aztán a városfejlesztés önmagán túlmutató makro- és világgazdasági súlyú folyamat, amelyen belül az elmúlt évtizedben dominált a semmiből teremtett új város, szemben a meglévők bővítésével. Nyilvánvaló, hogy a városépítés kedvező szociális-gazdasági eszköz a növekedési ütem országon belül és kívül aggodalommal kísért csökkenésének mérséklésére. Joseph Stieglitz, az ismert Nobel-díjas amerikai közgazdász szerint eredendően két tényező adhat reményt egy világméretű pangás megakadályozására: az Egyesült Államok lüktető, technológiai megújulása és az urbanizáció forradalma Kínában.
Ennek ellenére az áldás mellett ma még bőséggel tartalmazza az átok elemeit is az urbanizációs forradalom. Tom Miller, a kérdés ismert szakértője, a Kína urbánus milliárdja című könyv írója legkevesebb 250 millió főre becsüli azok számát, akik városokban élnek ugyan, de a szó klasszikus értelmében nem tekinthetők urbánus polgárnak. Azok a migránsok, akik a születési helyet rögzítő családi lakhelynyilvántartás, a hukou szerint jogilag falusi lakosok, a városba költözvén
elemi jogaiktól megfosztott, kiszolgáltatott futószalagtömeggé válnak.
Még a tömeges városba özönlés kezdetén, 1989-ben fogadták el azt a törvényt, amely a legszigorúbb fékrendszerrel próbálta lassítani a városok ellenőrizhetetlen bővülését. Ez azonban a jelek szerint túl jól sikerült, s ha Kínát valami tényleg fenyegeti belülről, az azoknak az embermillióknak a tűrési határa, akiknek – s itt százmilliókról van szó – nemritkán a puszta fekvőhely életük egyetlen biztos pontja a hőn áhított városban.
Urbanisztikai szempontból az a legsúlyosabb kifogás az építkezési lázzal szemben, hogy a semmiből teremtett, új városok, de még a reflektorfényben álló történelmi metropolisok – Peking, Sanghaj, Kvangzsu, Kunming stb. – milliós peremkerületei is sivárak, híján vannak a zöld területnek, a kikapcsolódásra, rekreációra alkalmas elemi infrastruktúrának. Jószerével kisöprik a hagyományos kínai építészet maradványait.
Épp csak a lélek hiányzik ezekből a gigantikus városnegyedekből, s végső soron inkább éjjeli menedékhelyként szolgálnak a beáramló vidéki tömegeknek, mintsem valóságos otthonként.
Ha visszagondolunk az 1980-as évek elejére, a pekingi gazdaságpolitika szinte minden csomóponti kérdésben letért vagy egyenesen szembefordult a szovjet–kelet-európai gyakorlattal. Fura módon a tömeges városépítésben – egyedüliként – még mindig visszaköszönni látszik a szovjet modell.
Kína felemelkedésének egyik legsebezhetőbb pontja az életszínvonal-különbségek gyors növekedése, a „kínai álom” valóra váltásának igencsak eltérő esélye, olykor csupán a születési helytől függően. A társadalmi szakadék távolról sem csak a falu és a város között jelentkezik, szembeötlő a városokon belül is. Peking színes, lüktető bevásárló főutcája a Vangfujing: mára a felismerhetetlenségig átalakult a hajdani kézműves-szatócs utca, a látogató elfogódottan szédülhet bele a luxusvilágmárkák, a Prada, Hugo Boss, Omega, Armani, Louis Vuitton stb. fényűző üzleteinek kihívó sokaságába. Egészen addig, amíg az úttesten fel nem tűnik egy ráncos arcú, szerencsétlen öregasszony, aki szánkóra emlékeztető alkalmatosságon átkötözött papundeklihegyet vonszol, s közben folyvást az eget kémleli, hogy a gomolyfelhők nem hozzák-e rá az esőt, s foszlik semmivé szerzeménye.
A tömegeket átfogó, belső migráció a londoni The Economist szerint a sorrendben harmadik súlyos csapás a hagyományos kínai családmodellre. Az első a kötelező egy-gyermek-politika volt, a második a születendő gyermekek fiú-leány arányának vészes felborulása, s végül negyedmilliárd ember útra kelése. A lap adatai szerint 106 millió (17 év alatti) gyermek életét zúzta szét a szülők lankadatlan munkakeresése. Több mint 60 millió kiskorú él egy szülővel, s ami még nyomasztóbb:
csaknem 30 millió gyerek él mások gondjaira bízva. E hátrahagyottak fogalommá lettek Kínában.
Manapság Európát is elborítja a migrációs hullám, uralja sajtóját, megbénítja politikáját. Kínában a tömeges belső migráció nem milliókat, hanem százmilliókat érint, s nem néhány hónapja, hanem több évtizede kezdődött, s tart mind a mai napig. Amott azonban idegenek özönlenek idegen földre ilyen vagy olyan okból, emitt egyazon nép és ősi kultúra részesei fognak vándorbotot a reménytelenség leküzdésére – saját honukon belül.
Az út itt is, ott is igencsak göröngyös, Kína esélyei a sikeres végkifejletre azonban sokkal, de sokkal jobbak. Li Kecsiang miniszterelnök nemrégiben meghirdette az urbanizáció új társadalmi modelljét, a városi életminőség radikális javítását, s mindenekelőtt a bűvös fogalom, a hukou megreformálását. Azt ígérik, hogy a városokba tódult paraszti százmilliók ugyanúgy hozzájuthatnak majd a szociális és egészségügyi alapellátáshoz, az oktatáshoz, mint az odaszületettek. Pusztán a nagyságrend alapján méretes történelmi küldetés a terv valóra váltása.
