Aki, márpedig mint ismert, Hitler szövetségese volt a második világháborúban, és a japán császári hadsereg korabeli bűntettei máig tartó vitákat, nézeteltéréseket és feszültséget idéztek elő a Távol-Keleten. „A japánok a 162 országból érkezett magas rangú vezetők, köztük Straub látogatását mérföldkőnek, annak jeleként értékelték, hogy nem neheztelnek többet a világháborús múlt miatt”, mondja Trom a nemrégiben megrendezett, Rendszerváltoztató éveink Japánból nézve címet viselő kiállításának apropóján. A tárlat a Magyar Újságírók Országos Szövetsége budapesti székházában volt látható.
Lehetetlenség persze ma már utánajárni, hogy minek, a pillanatnak vagy a negyedszázaddal ezelőtt felértékelt magyar–japán kapcsolatoknak volt-e köszönhető Micsiko császárné váratlan gesztusa. Annyi azonban bizonyos, derül ki a korabeli sajtótudósításokból, ennek következtében Trom András 46 kiállított tablójának több mint kétszáz írásából is: Tokió aktívan kereste a lehetőséget, hogy megvesse a lábát az átalakuló Kelet-Közép-Európában. Az első számú reformországnak pedig hazánkat tekintette akkoriban.
Mégpedig már jóval az 1990 tavaszi első szabad választások előtt, már a Kádár-rendszer legutolsó éveiben. Japán a korabeli magyar adósság egyharmada felett rendelkezett, s nagy összegű, 60 millió dolláros szabad felhasználású hitelt is hazánk rendelkezésére bocsátott. Most, 2015 elején számos olyan fordulóponthoz érkezünk el, amelynek a huszonötödik évfordulójára emlékezhetünk, mégpedig a rendszerváltás történetének egy szokatlan aspektusából nézve.
Akármilyen különösen hangzik is most, amikor a német kancellár éppen az orosz elnöknek adja Budapesten a kilincset: Kaifu Tosiki személyében negyedszázada járt először és utoljára nálunk japán miniszterelnök (noha a császári pár Budapest vendége volt 2002-ben). Ennél még hivatalban lévő amerikai elnök is gyakrabban tette azóta a tiszteletét az Országház előtti vörös szőnyegen...
Szintén negyedszázada született döntés és megállapodás a magyarországi Suzuki-beruházásról és annak esztergomi helyszínéről. Ez a hazai járműparkot és utakat a mai napig meghatározó „A mi autónk” tömeges elterjedéséhez vezetett. „Eltekintve a hivatalos segélyprogramok megvalósításában közreműködő japán cégek tevékenységétől, a japán diplomácia – szinte egyedüliként a fejlett országok közül – egészen a közelmúltig gondosan kerülte, hogy a japán cégek üzleti érdekeit közvetlenül támogassa.
Ennek előrebocsátásával is bizonyosnak tartom, hogy összefüggés mutatható ki a Suzuki magyarországi beruházásáról 1985 eleje óta folytatott tárgyalások felgyorsulása és a rendszerváltozáshoz nyújtott japán kormányzati támogatás között”, fogalmazott a sajtókiállítás apropóján Südy Zoltán, korábbi tokiói magyar nagykövet.
„Amikor 1986-ban megkezdtem a munkámat Tokióban, azzal a szemlélettel vértezett fel a távirati iroda, hogy Japán ugyan gazdaságilag jelentős, ám politikai törpe. Én azonban a későbbi években azt igyekeztem érzékeltetni: egy megerősödött gazdasági nagyhatalomról, egyben az ENSZ legnagyobb befizetőjéről és a világ első számú segélyezőjéről van szó. Tokió akkori pezsgése elképesztő élmény volt számomra, s nyári hazautazásomkor, Bécsben átszállva az osztrák főváros is porfészeknek tűnt hozzá képest”, emlékszik vissza Trom, aki, mint mondja, a XXI. század előképét látta a korabeli japán infrastruktúrában vagy a társadalom szervezettségében.
Négy év alatt összesen 4600 „anyagot” küldött haza minderről a tudósító. Jobban ismert több más ország kelet-közép-európai befolyásszerzése. Például az, milyen szerepet játszott a korabeli magyar vezetés a keleti határnyitásban, így a német egység elősegítésében, és hogyan hatott ez később vissza az Antallkormány bonni támogatottságára, illetve a német–magyar kapcsolatok egészére. Azt is jól dokumentálták már, milyen támogatást jelentett a késő Kádár-rendszer ellenzékének idősebb George Bush amerikai elnök 1989-es budapesti látogatása, illetve Mark Palmer, a korabeli amerikai nagykövet tevékenysége.
Bizonyára lehet rajta vitatkozni, illúzió volt-e azt gondolni akár Tokióban, akár Budapesten: a világ második legnagyobb gazdaságát a háta mögött tudó felkelő nap országa érdemben labdába rúghat Bonn (később Berlin), illetve Washington mellett. De a sajtótudósítások azt igazolják, a gyors egymásutánban Grósz Károllyal, Németh Miklóssal, Nyers Rezsővel közölt japán interjúkban (amelyek, tegyük hozzá, a világ legnagyobb, akár tízmilliós példányszámú napilapjaiban jelentek meg) a távol-keleti ország riporterei rendkívüli részletességgel érdeklődtek a magyarországi folyamatok iránt.
Értesüléseikre pedig fogékony volt a hazai sajtó. A tévés Kertész Zsuzsa és Mohai Gábor, akik élővé tették a sajtótörténeti kiállítás megnyitóját, Ázsia egyik legnépszerűbb sportágának hasonlatával éltek: „információs pingpongmeccsekre” is sor került ekkoriban. Németh Miklós miniszterelnök 1988 utolsó előtti napján erősítette meg a Kyodo japán hírügynökségnek a magyar közvélemény előtt akkoriban még ismeretlen szöuli értesüléseket, amelyek szerint hamarosan sor kerül a diplomáciai kapcsolatok felvételére a Távol-Kelet egyik vezető gazdaságát képviselő Dél-Koreával.
Azaz Budapest a Magyar Népköztársaság hivatalos barátja, a KNDK ellenségével, azzal a Szöullal veszi fel a kapcsolatokat, amelytől Észak-Koreát a mai napig lezáratlan 1950–53-as háború, valamint demarkációs vonal választotta és választja el. Németh nyilatkozata az MTI tudósítói irodája segítségével pattant vissza az információs „háló” felett, hogy az újév első hazai lapszámainak címoldalán érjen célba.Ugyanilyen „labdamenet” volt, amikor Grósz Károly, az MSZMP főtitkára a több milliós példányszámú üzleti lapnak, a Nihon Keizai Simbunnak nyilatkozva jelentette be 1989 elején: heteken belül megkezdik a szovjet csapatok részleges kivonását Magyarországról.
Pár hétre rá pedig, 1989 márciusában Berend T. Ivánt, az MTA akkori (és nem mellesleg: történész) elnökét arról faggatta a világ legnagyobb lapja, a Jomiuri Simbun, hogy a történelmi bizottság Nagy Imrével foglalkozó beszámolója vajon az 1956-os mártír rehabilitálását jelenti-e. Berend azt válaszolta, „lényegében” igen. Májusban már a Jomiuri tudósítója Moszkvában (!) nem mással foglalkozott, minthogy Leonyid Jagodovszkij történésznél, a Kreml egy tanácsadó intézménye igazgatóhelyettesénél érdeklődjék, s mint ahogy az a magyar lapokban Tokión keresztül visszaforgott, a tudós beszámoljon róla, „A szovjet hadsereg beavatkozása az 1956-os magyarországi eseményekbe történelmi hiba volt. Nagy Imre a szocializmus újjászületésének látnoka volt, és semmiféle alapot nem szolgáltatott arra, hogy annak idején árulóként bélyegezzék meg.”
Mint emlékezetes, a fenti nyilatkozatok után, június 16-án rendezték Budapesten Nagy Imre újratemetését, amelyen Orbán Viktor a szovjet csapatok kivonását követelte. Egyben biztosította saját maga a mai napig is tartó jelenlétét a magyar közéletben. De ez már nem a magyar–japán kapcsolatok történetét gazdagítja.
