A beszélgetésben óhatatlanul szóba került a honvédség küszöbön álló újabb nemzetközi missziója, a kurdisztáni kiképzőtábor őrzése. A két főtiszt hangsúlyozta, a kurdisztáni viszonyokat pontosan nem ismerik, de általánosságban elmondható, hogy egy tábor biztosítása komplex, komoly felkészítést igénylő feladat. Vagyis nem úgy kell elképzelni, hogy a katonák csőre töltött fegyverekkel a bejárati sorompóknál ellenőrzik a belépni akarókat. Az utóbbiak felismerése, azonosítása Kabulban már jóval a bejárat előtt megtörtént, az illetőknek – attól függően, hogy az ISAF kötelékéhez tartoztak vagy afgán polgári alkalmazottak, illetve eseti látogatók voltak – különböző átvizsgálási szakaszokon kellett átesniük. A járműveknél is szkennert alkalmaztak, igaz, ennek mérete sokkal nagyobb volt, mint a személyek átvilágítására használt berendezés. A személyek azonosítására íriszszkenner szolgált, a több tízezer információt tartalmazó adatbázist naponta frissítették.
A tábor három kapuját a magyar kontingens egy éve alatt nem érte külső támadás. Két-három rakétát megpróbáltak belőni ismeretlenek, de ezek célt tévesztve, a táboron túl landoltak. Egyszer valaki lőfegyverből sorozatot adott le, de az elkövető valószínűleg egy házasság feletti örömének adott így hangot. A reptér közelében számos olyan üvegpalota található, amelyekben több ezer fős lakodalmakat rendeznek, s a násznép között óhatatlanul vannak fegyveresek – a lőfegyver Afganisztánban a mindennapok része.
A kapuknál viszont fogtak meg feltehetően rossz szándékkal érkezőket, volt, hogy fizikai kényszert is kellett egyesekkel szemben alkalmazni. A veszélyes személyeket hat kategóriába sorolták, a magyarok megcsíptek egy „ötöst". Hogy pontosan miért keresték az illetőt, az nem derült ki. Viszont előfordult, hogy valakinél a külsőre egy nagy fényképezőgépre hasonlító adatbázis az íriszszkenneres vizsgálat után három különböző (ál)nevet és személyazonosságot dobott ki.
|
Apáti Zoltán ezredes
Fotó: Rácz Tünde |
Apáti és Benda ezredes egyaránt felhívta a figyelmet a kulturális tudatosságra. Arra, hogy egy muzulmán országban figyelni kell az idősek és a nők megszólítására, a velük való tiszteletteljes bánásmódra. S arra is, hogy a kapuknál mindig legyenek szolgálatban katonanők, akik a belépni akaró afgán nők átvilágítását vagy ha azt elutasították, akkor motozását elvégezték. A kulturális tudatosság részeként a magyar katonák dari nyelven megtanultak üdvözölni, elbúcsúzni, megköszönni, s ennek jó visszhangja volt az afgánok körében. Többen megjegyezték: a magyarok sokkal barátságosabbak és udvariasabbak voltak, mint az előttük szolgáló belgák.
Horgászhorog. Afganisztánban ugyanis nem sok víz van, ahol halat lehetne fogni – mondta Apáti ezredes arra, hogy mi volt a legkülönösebb tárgy, amit megpróbáltak becsempészni a táborba.
Benda ezredes pedig azt mesélte: egy afgán hölgy melltartójában csokoládé volt eldugva. Mint kiderült, az asszony a férje elől rejtegette az édességet. A kilépő forgalomnál a magyar katonák néha „elnéztek". Elvben semmilyen eldobott, kiselejtezett civil tárgyat, de még ételmaradékot sem lehetett kivinni a táborból. Egy pár használt edzőcipőnek vagy egy törött támlájú gurulós széknek azonban óriási értéke van a közép-ázsiai országban, ahol a lakosság meghatározó része mélyszegénységben él. Az ásványvíz is különlegesség, az afgán polgári alkalmazottak naponta két palackkal vihettek haza, de a háromért nem szóltak a magyarok.
– Afganisztánban csak a halál választható el egyenes vonallal. Minden egyes helyzethez a legjobb megoldást kell megkeresni – hangoztatta Benda ezredes. Bár a kabuli reptér Afganisztán kapuja, a légi szállítás gyakran problémákba ütközik. A magyar parancsnok egy magas rangú delegációt úgy tudott csak elreptetni, hogy nyomatékkal megkérte a C130-as szállítógép norvég kapitányát, ugyan, várja már meg a küldöttséget. A nyomaték igazi hungarikum volt. Egy üveg vilmoskörte-pálinka.
