A szakadárok most ennek az utolsó donyeci acélvárosnak a bevételével fenyegetőznek. A szakértők szerint technikailag nem lehetnek, lesznek problémáik. Mindenesetre fegyverszünet ide vagy oda, mindkét oldal most is hevesen lövi ott a másikat. A nemzetközi megfigyelők pedig megpróbálják jelenteni, hogy mi történik. De sokat nem mozoghatnak, a felek megpróbálják a frontvonaltól távolabb tartani őket. Ám ha a szakadárok mégis áttörik a frontot, az valószínűleg Sirokino alatt történik.
A vej enyhén szólva nincs biztonságban. De addig a fiatalasszony kapja a magas zsoldot. És a fronton harcolók családja nem fizet lakbért, villanyt, gázt, vizet. Nagy könnyebbség. A közüzemi díjakat épp a tavasszal emelték drámaian. Egyébként így sem kapnak elég embert a frontra. Több hullámban próbáltak sorköteleseket behívni. Furcsa módon elvben szinte a nyugdíjkorig behívhatók a férfiak, persze nincs teljes mozgósítás. De a toborzás nehezen megy. A listákon szereplők jó része egyszerűen ellóg.
Nem találják. Létezik valamilyen pacifista közbeszéd is. Mindenesetre tele az internet felhívásokkal, jelentsétek, aki a háború ellen beszél, ne higgyetek a defetistáknak. Aki a vereségről beszél, áruló. Az újságokban olvasom, hogy letartóztatják, aki a bevonulás megtagadására buzdít. Kijevben ilyet még nem láttam, de kaptam egy odesszai fotót. Nagy tábla, majdnem óriásposzter egy főút felett. Jelentsd a suttogó ellenséget, az ukrán szimbólumokról, a nyelvről kellő tisztelet nélkül beszélőket. Ingyenes telefonszám.
A lapokban apró betűs hírek, az államvédelem letartóztatott néhány száz embert. Azután, kis idő elteltével megint néhány százat. Az ország persze nagy, sokmilliós. A lapokban nevek nincsenek, a vádakról szó nem esik. Hallom, hogy valakiket azért elengednek. Jogilag értem, hogy a dolog kényes. Az ország formálisan nem áll hadban. De hiába ütközöl bele mindenütt a fegyveres konfliktusba, az oroszoknak az ukrán kormány nem üzent hadat. Egyszerű esetekben még vízum sem kell, járnak a vonatok Oroszország felé.
Zsuljaniban, ahonnan a Wizz Air Pestre repül, egyszer várakozás közben négy moszkvai gépet számoltam meg a hétfői menetrendben. Rokonok, vendégmunkások, szétvágott családok. Mindenki arról mesél, hogy az orosz és ukrán családrészek élénken kommunikálnak, de általában nincs szó politikáról. Tulajdonképpen a háborúról sokan a kijevi hétköznapokban is igyekeznek tudomást nem venni. Egyébként a nemzeti lapok sokat szidják is ezeket az álbékepártiakat. Akik persze láthatóan többségben vannak.
Tele vannak a kávézóteraszok, tömegek sétálnak a folyóparti parkokban. Pénz persze nincs: a nemzeti valuta összeomlott, a fél évvel előttihez képest egyharmadára zuhant az értéke. De az esti sört, kólát több órára széthúzva, az olcsóbb helyeken azért még ülnek emberek. A Dnyeper szigetein nagyszerű homokstrandok vannak. S negyedóra alatt ki lehet érni a belvárosból. Milliók fekszenek a parton, ugrálnak a folyóba, röplabdáznak. A színek, hangulatok, az alapzaj ilyen volt öt-tíz-harminc éve is.
|
Egy lebombázott ház
Alexander Ermochenko |
Itt a háború nem látható. De mintha mégis. A kertvendéglőben mindenki félmeztelen. Végül is miért kellene a sörhöz inget húzni? A szomszéd asztalnál először négy fiú. Azután egyre többen lesznek. Végül már majdnem húszan ülnek egymás hegyén-hátán. Alig isznak. Lányok nincsenek velük. Mind korai huszonéves lehet, ugyanaz a hajviselet – majdnem kopaszra nyírva, csak középen hagytak meg, de ott is rövidre vágva egy csíkot. Még nagyon fehérek, láthatóan idén még nem voltak ruha nélkül a napon.
S ott van mindegyikük nyakában a dögcédula. A seregbéli azonosító szám. Úgy tudom, a bizsuboltokban nemigen árulnak lajstromimitációkat. Civil srácok ilyesmit nem hordanak, hogy kemény legénynek látszanak. A fiúk leszerelt vagy szabadságon levő katonáknak tűnnek. Bajtársi összejövetel nők nélkül? A strand után kíváncsi lettem, milyen a városban, az utcán a nemzeti vagy háborús szimbólumfelhozatal. Nem találtam sokat – bádog dögcédulákat végképp nem.
Az egyik metróállomásnál másfél euróért az enyém lett a kezdeti Majdan harcos kemény jobboldalának zubbonyjelvénye: Akarat, vagy Halál. Máshol két euróért árulták a „Kapor vagyok” váll-lapot. Ez persze háborús humor. Az orosz szeparatisták hívják az ukránokat, „ukropnak”, vagyis kapornak. Egyedüli vásárló voltam, de azért vártam egy darabig, hátha feltűnik még valaki. Senki. Ugyanilyen a forgalom a harcok tavaly téli színhelyén, a Majdanon a belvárosban. Sokan árulnak ilyen-olyan vacakokat.
Közöttük, harcos terepruhában a szélső militáns Pravij Szektor egy aktivistája gubbaszt. Főleg a téli harcok képeit kínálja, műanyag tokban, hogy zsebben hordhassuk. A fotókat egyébként mindenki ismeri. Lángok, sok korom, közelharc kézitusával. Senki sem veszi. Kétszer jártam arra. Szegény fiú egyedül kókadozott a napon. Meglepődött, amikor mégis akartam tőle valamit. De azután odaadta Jarosnak, a mozgalom vezetőjének névkártyáját. Ha ez a heppem, e-mailen vagy telefonon elérhetem.Ő közvetíteni nem fog.
Az információs cirkusz közben mindkét oldalon folyik. Az ellenfelet minden elképzelhetővel és elképzelhetetlennel megvádolják, azután vagy kiderülnek a hamisítások, vagy nem. Nemrég e vonatkozásban még közröhej is akadt. Az ukrán televíziózás leghíresebb heti politikai show-ja Slavik Schuster élő műsora. Schusternek köze nincs Ukrajnához, sok évig ő volt a leghíresebb orosz szabad európás, a Radio Szvoboda moszkvai irodáját vezette. Azután még Juscsenko lehívta Kijevbe. Igazi profi, de ő is átverhető.
|
Ukrajna, késő tavasz: hosszú sorok állnak az élelmiszert osztó önkéntesek standjai előtt
Alexander Ermochenko / MTI/EPA |
A műsorába betelefonál valaki a Donyec környékéről, hiszen az ukrán mobilok a front túloldalán is működnek. És elkezdi mondani, amit egyébként az ukrán média folyamatosan nyom, hogy a túlsó oldalon ott az orosz sorkatonaság. Sorolja az egységek elnevezéseit, a páncélosok mozgását, s ez így megy húsz percig. Schuster helyesel, azután a stúdióban ülők előadják: hát nem megmondtuk, itt a bizonyíték. Pár perc múlva az előbbi informátor visszakéredzkedik a műsorba. Persze, bekapcsolják.
S elkezdi mondani, hogy amit előbb hallottak tőle, azt kitalálta, hogy leleplezze az ukrán kormánymédiát. Az egészből egy szó nem volt igaz. Zavar, botrány, lekeverik, Schuster motyog, hogy az élőműsorokban végül is számítani kell provokációra, nem lehet mindenkit előre ellenőrizni. Az egyetemmel szemben, a Sevcsenko-szobor mögött gyermekkönyveket árulnak. Mostanában a könyvek az ittenieknek általában drágák. Ritkán vásárolnak. Én kinézek egyet kevesebb, mint négy euróért. Háborús mesekönyv kicsinyeknek.
Lvivben, Lembergben adták ki a tavasszal. Négy év felettieknek kínálják. Igazi gyermekkönyv, nagy formátumú, kemény fedelű, tarka képekkel. Romana Romaniskin és Andrij Lesziv munkája, amely szitakötők helyett helikoptereket, teknősök helyett tankokat rajzol. Katonai terep-alapszürke minden oldalon, sok pipaccsal – utóbbiak hivatottak a nemzeti ideológiát közvetíteni. Egy fekete, öltönyös kéz bombákat ereget a városra. Hogy teljesen világos legyen, odarajzoltak lembergi épületeket, donyecki kerteket, kijevi parkokat.
Együtt ez Rondo, az elképzelt ország, vagyis Ukrajna, amit a háború most kifordít magából. A könyvnek vannak rendes gyermekszereplői is: Danko, Fabian és Zirka. Az egész nem vérszomjas, inkább a jó és a rossz küzd benne. Egyébként az élbolyba került az év legjobb gyermekkönyv dizájnjai között. Otthon gyorsan kiderítettem, hogy az ukránokat vállaltan az olasz filozófus grafikus, Eugenio Carmi munkái inspirálták. Carmi még 1966-ban Umberto Ecóval együtt jelentette meg a frissen beszerzetthez hasonló sikerkönyvét, a La Bomba e il Generale-t. Gondolom, a következő években a Rondo a pipacsokkal megér még néhány új kiadást. Aktuális marad.
