Az európai projekt e szövetségi állami, kemény federációs változatáról vagy legalább egy ilyen elnevezésről folytak korábban is viták. Az „egyesült államok” terminus már 1946-ban előbukkan egy Churchill-beszédben. 2000-ben, akkor még aktív német külügyminiszterként, Joschka Ficher ismét bevezeti. Egy fél könyvtárat megtöltenek az akkori ellenpamfletek, amelyek a gondolatkísérletet elutasítják. De Fischer szereti az ötletet, és az európai zöldek különböző rendezvényein azóta is életben tartja. 2006-ban Habermas is rokonszenvvel ír egyféle lehetséges „európai egyesült államokról” (EUS). Itt persze mindegyikük valamilyen hasonlóról, de másként elérhetőről beszél. Az EUS itt inkább metafora, összerakásának elképzelhető részletével e politikus-gondolkozók nem foglalkoznak.
|
| falseVasily Fedosenko / Reuters |
Mindennek ellenére a nem is a nagyon távoli jövőben, talán már 2030–2040 táján összeállhat az Európai Egyesült Államok. Vitatkozhatunk arról, hogy milyen szövetségi modellek képzelhetők el, miként kárpótoljuk majd a veszteseket és jutalmazzuk a győzteseket. Számtalan módon megtehetők ebbe az irányba az első lépések. Ez mind nagyon fontos, de másodlagos. Ami biztos, hogy az életben maradáshoz, a bomlás megakadályozásához erősebb szövetségi rendszer kell, hogy az erősek és a gyengék közötti különbség kezelése elképzelhetetlen a mostani EU-keretek további demokratizálása nélkül, és hogy a hatékonyabb szövetségi formákkal kapcsolatos kísérleteknél alaposan, bár kritikusan át kellene vizsgálnunk az egyébként létező formákat akkor is, ha azok a mostani EU-ra éppen nem hasonlítanak.
Az EUS sok szempontból tudatosan választ az USA-hoz közeli „márkanevet”. Miért ne tetszhetnének progresszíveknek is a bevált amerikai államszervezési formák? Már a projekt címkéjével is azt állítjuk, hogy az amerikaiak az európai szövetségi rendszernél sikeresebbek a helyi hagyományok, a sokféleség és a rugalmas szupranacionális integráció közötti egyensúlyok megtalálásában. Ugyanakkor olyan, ma szilárdnak tűnő, nagy tömbnyi, ott „nemzetinek” hitt azonosságokat is működtetnek, amelyek nem semmisítenek meg más identitásokat, ideológiákat, vallási vállalásokat. Amit látunk, az a megélt EU-szerkezetekhez képest kifejezetten hatékony. Úgy tűnik, hogy az ottani, a miénknél szorosabb, de igen kiterjedt autonómiá kat is működtetni tudó modell az EU jelenlegi működésmódjaihoz képest sokkal olcsóbb és jobban működő szövetség építési lehetőséget jelenít meg.
Az észak-amerikai szövetségi állam persze nem egyetlen lépésben született. A függetlenségi háborút követően, 1776 és 1787 között a kongresszusnak még nem volt komolyabb mandátuma. Ajánlásokat fogalmazhatott meg a szövetség tagállamainak, ezeket azok vagy elfogadták, vagy nem. Saját törvényei lényegében gazdasági területekre összpontosultak. A szövetségi intézmények adókat nem vethettek ki, bár értékjegyeket kibocsáthattak, és megpróbálták az egyes államokat rávenni, hogy szedjenek be adókat ahhoz, hogy az értékjegyeket végül is beválthassák. A különbségek a szövetségen belül az elitek összetételében, részben a politikai kultúrában és nem kis mértékben a gazdálkodás filozófiáiban megmaradtak, s igen gyorsan növekvő szociális feszültségekhez vezettek.
Ezek közül történetünk szempontjából talán legérdekesebbnek a Shays’s Rebellion, massachusettsi gazdák valamiféle lázadása tűnik. Az 1787-es philadelphiai alkotmány persze nemcsak ezekre reagált, de a korabeli posztforradalmi válság, ha nem is önmagában, de valamilyen hivatkozási alapnak tűnt akkor az új állammodell kialakításánál. Így azután létrejött egy központi kormányzat, a szövetségi állam törvényei már nem egyszerűen ajánlások, hanem kötelező érvényűek lettek, az új központ adót vethetett ki, pénzt bocsáthatott ki. A régihez képest az új centrum válságkezelő képessége igen gyorsan egy nagyságrenddel javult.
Mikor érkezünk el az EU „philadelphiai fordulatához”? Jelentené ez egy laza konföderációszerű alakulat határozottabbá, szigorúbbá válását? Ez a mostani még nem valódi szövetség, de az új már inkább olyasvalaminek minősülhet? Elég mindehhez a 2000–2010-es évek válsága? Vagy csak a válság egy következő fordulója a 2020-as években kényszerít ki fordulatot? Az EU jelenlegi működésmódjai összefüggenek különböző identitásválságokkal: nemzetiekkel, regionálisakkal, a kapitalizmus újabb átrendeződéseiből következőkkel. Ráadásul a mostani európai projekt eredetileg kétségtelen a hidegháború idején született, s így pusztán politikatörténetileg is van mit lehántani róla. De hogy lehetne ezt a lehetőségekhez képest egyszerre és a legjobb érzéstelenítéssel megtenni?
Az új európai válságkezelés, jól látjuk, legyengíti a nemzetállamot, ami önmagában azért nem lenne rossz, de a hatalmat még véletlenül sem társadalmi részvételi formákba, hanem az európai bürokráciához nyomja ki. Ez demokratikusnak nem legitim, és képtelen biztosítani az európai szolidaritás nem is feltétlenül hatékony, de egyszerűen szavahihető megjelenítését. Valamekkora valószínűséggel minderre válaszul ismét tömegek kezdenek hinni abban az európai nemzetállamban, amely az új gazdasági világrendben amúgy egyébként is egyre rosszabbul működik.
A magyar történet szép példa minderre. Ha a nemzetállam visszaerősítését el szeretnénk kerülni, bár ott a nemzeti keretekben rekedő demokratizálódásra elvben (ha egyelőre nem is nálunk) lenne lehetőség, akkor marad a másféle demokratizálás. Jön az Európai Egyesült Államok. Ez azonban csak úgy képzelhető el, hogy megjelenik az európai egységes politikai akarat, a szuverén, valódi felelősséget vállaló, döntő kérdésekben kormányzó közép, amelyet demokratikusan választottak, áttekinthetően működik, és teljesen legitim. Kiindulópontnak mindehhez már most alkalmasnak látszik az Európai Parlament. Végül is demokratikusan választjuk, vannak jogai, mechanizmusai, elfogadott működési módjai.
Ezeket ki lehetne első lépésben terjeszteni újraelosztási mechanizmusok működtetésével, társadalompolitikai következmények ellenőrzésével. És akkor legalább simán el lehetne indulni. A mostani tanács (az Európai Unió Tanácsa) európai kvázi gazdasági kormányzatként, végrehajtó hatalomként semmiféle demokratikus követelménynek nem felel meg. Intézkedései csomagban nem visszavonhatók, tagjai nem leválthatók, a bennük megjelenített nemzeti víziókon egységes jövőképek számon nem kérhetők. Munkájában a szolidaritás és az ad hoc nemzeti igények és hangulatok valamilyen egyensúlyának kellene érvényesülnie. Ami viszont az egészből ma kijön, az a helyzetek valamilyen alapvető kiszámíthatatlansága, bizonytalansága.
Ugyanakkor tudjuk, hogy egységesülő európai jóléti állam – vagy legalább egy ehhez közel álló jóléti modell – önmagában kis darabok ragasztgatásából nem fog összejönni. De az europarlamenti szabályozás végül is létrehozhatná ezt az európai jóléti minimálállamot, és valamilyen egységesített hitelpolitikával összerendezhetné a széttartó európai költségvetéseket. Ilyen feltételek között bizonyos értelemben zavartalan lenne a deregulált gazdaság működése is, de a szociális szférában azt összefogott, egységesülő elvek alapján kigondolt jóléti integrációval végül is ki lehetne egyenlíteni.
Ha elérkezünk a mi „philadelphiai fordulatunkhoz”, akkor létrejöhet egy politikai központ, amelynek jogalkotó, végrehajtó és jogi elemei is lesznek. Kérdés azonban, hogy mekkora európai körben lesz ez érvényes. Csak az euróövezet tagállamaira, vagy ereje kiterjed a többiekre is? Úgy tűnik, hogy a projekt az euróövezeten belül kezdődik, a többiek először kimaradhatnak, mi bizonynyal ki is akarunk majd maradni. A duma persze az lesz, hogy mindez „túl kockázatos”. Az euró is milyen rosszul sikerült, és mindenfelé újabb kísérleteket indítanak, hogy az euró „ősbűnét” kezelni lehessen. Ami érdekes, mit csinál majd ennél a lépésnél az EU még nem eurós peremvidékein. Lehet, hogy 2020-ra ilyenekből már nem lesz túl sok. S azok majd úgy tesznek, mintha semmi sem történne.
De ha létrejön egy összébb rendezett kemény európai mag, akkor abba, ha nem kerülnek be a következő években, s legkésőbb a philadelphiai fordulat idején államok a peremekről, akkor oda már csak nehézségekkel lehet később, legfeljebb valamilyen európai vigaszágon euró- és EU-politikailag bejutni. Sőt, gyakorlatilag az átrendezésből tartósan vagy véglegesen kimaradni az EU kontinentális peremén nem is lehet. Ha ragaszkodunk a külső körhöz, akkor is bent maradunk, csak kiszolgáltatottabbként, romló feltételekkel.
Egy ilyen európai politikai sűrűsödéssel (teljes államnak egyelőre, az első időkben, azért még ezt nem nevezném) az európai jognak is megszületne valamilyen olyan platformja, ahol az emberi jogok is egyszerű európai polgárjogokká alakulhatnának. Itt nem tűnnének el az egyes eddigi különbségek értékekben, hagyományokban, jogi kultúrákban. De az erősebb európai politikai formák kínálnának olyan keretet, ahova az egyes, magunkkal hozott „nemzetállami” formák vagy azok maradványai fokozatosan besimulhatnak. Miután mindehhez szembetűnő többségek kellenének, az alapszerződések módosításával és radikális reformokkal az európai szociális jogok és garanciarendszerek egységesebb teréhez vezethetnének. Ezt valamilyen szociális uniónak nevezhetnénk.
E szociális, szolidáris és demokratikus unióval szemben – vagy programja mellett – lesznek olyan politikai magépítő euró pai próbálkozások is, amelyek másként, mindenekelőtt közös ellenségképekből szeretnék összerakni az új európai profilokat. A legvalószínűbb ilyen könnyen felvázolható ellenségképnek e pillanatban az iszlám tűnik, de lesznek olyanok is, akik a hagyományos, a XIX–XX. században több változatban is használt „Fogjunk össze a »barbár Oroszország« ellen!” platformmal szeretnének próbálkozni. Sőt létrejöhetnek Amerika-ellenes platformok is, hangsúlyozva, hogy velük szemben mi társadalmilag érzékenyek és helyi értékekhez kikötöttek vagyunk. Szeretném hinni, hogy komolyabb közönséget tartósan egyik ilyen programkísérlet sem gyűjt magának.
Lehet, hogy részben ez is utópia, de jó lenne, ha a szociális uniónak hosszabb távon nem is lenne alternatívája. A konkrét lépések e vonatkozásban igen különbözők lehetnének. Elég, ha rövidebb- hosszabb átmenet után a demokratikus és szolidáris európai szuverén modellhez vezetnek. Itt két változat is elképzelhető. Ha a kemény mag az eurózóna egésze vagy nagy többsége lehetne, és a többiek többfajta módon is elhatárolódnak. Lehet nem részt venni, mert adott ország és jóléti rendszere még nincs kész erre, de a modellel azért megpróbálni nem szembeszegülni. És persze a peremeken többen is eljátszanak majd a gondolattal, hogy aktívan szembefordulva az új struktúrával periferikus mellékszereplők is felértékelődhetnek. Mármint ha bent maradnak, és indulataikból vagy ügyetlenségükből következően nem vezetik ki országaikat a rendszerből.
De azt hiszem, azok a politikai elitek, amelyek már évtizedeket eltöltenek addig az EU-ban, nem lesznek annyira ostobák, hogy – hacsak nem komolyan attól félnek, hogy a rendszer rájuk dől – kiszabályozzák innen véletlenül magukat. Velük szemben egyébként bizonyára a kemény mag külön új államközi szerződésrendszerrel jöhet létre. Amelybe valakiket bevesznek, meghívnak, másokat meg nem, de azért utóbbiakat sem zárják ki perspektivikusan az egészből. Mi az első időkben biztos, hogy nem leszünk a kemény mag részei. Ezzel megoldódik a 80-90-es évek európai politikájának alapdilemmája, a mélyítés vagy bővítés. Belátható időn belül a kisebb balkániakkal a bővülés elképzelhető, persze inkább tíz-tizenöt-húsz év múlva. A török és ukrán bővítés ezekbe a dinamikájukban integrációmélyítő forgatókönyvekbe a nemzetközi rendszer jelen állapotában, úgy tűnik, egyszerűen nem fér bele.
