Tényleg ott van, és – bármiféle irónia nélkül – tényleg csodálatos dolog, ám ideje lenne végre belenyugodni, hogy egy integrációs szervezetben is a tagországok iszapbirkózásán múlik minden. És ezzel mindjárt megállapíthatjuk az EP kampányszlogenjéről is, hogy becsapás: „Ez most más lesz”.
Dehogy lesz más! Az uniós intézmények útvesztője olyannyira útvesztő, hogy az átlagpolgárnak esze ágában sincs elindulni benne. Tudják ezt jól Európa kormányfői és EP-képviselői is, akik így azt hordanak össze az unióról, amit csak akarnak.
Annyit adjunk meg az Európai Parlamentnek, hogy ez az unió egyetlen közvetlenül – értsd: demokratikusan – választott intézménye. Remek. Az is igaz, hogy az EU-alapszerződés legújabb változata (a lisszaboni szerződés) kiterjeszti a hatáskörét, azaz a képviselők az eddiginél is több területen törhetnek borsot a tagállami politikusok orra alá. Bocsánat, ezt szebben úgy is lehet mondani, hogy megnőtt a parlament társjogalkotói szerepe. Részben erre vonatkozik az „Ez most más lesz” szlogen.
Elsősorban azonban azzal áltatja a választókat – és saját magát is – a strasbourgi–brüsszeli törvényhozás (miért is ingázik sok száz politikus és több ezer szakértő két város között?), hogy az EP-választások határozzák meg, ki lesz az Európai Bizottság elnöke. Ettől lesz olyan más minden, hogy még Tom és Magdaléna is rohan szavazni.
Csakhogy a valóságban a huszonnyolcakat – Orbán Viktortól Angela Merkelen és David Cameronon át Donald Tuskig – nem különösebben izgatja a lisszaboni szerződés újítása, miszerint a tagországoknak figyelembe kell venniük az EP-választási eredményeket, amikor kiválasztják az Európai Bizottság új elnökét (José Manuel Barroso utódját).
Nem érdemes ábrándozni: a bizottsági elnök nevét zárt ajtók mögött, bonyolult politikai alkusorozatok után a kormányfők húzzák majd elő a kalapból, ugyanúgy, mint az elmúlt évtizedekben. Aztán az illetőt lehet szeretni vagy utálni, mindegy, őt kapjuk.
Szóval, nem lesz itt más semmi, a gazdák vagy a gyári munkások tömött sorokban mehetnek szavazni, akkor sem ők döntik el, ki legyen az Európai Bizottság elnöke. Különben is, vágynak ők erre? Aligha.
S akkor nézzük ilyen szemszögből az EP-választásokat! Hogy a belpolitikáról szólnak, és kísértetiesen hasonlítanak a hazai parlamenti voksolásra? Sebaj, ezzel nem is tévesztik meg a szavazókat: Európa valódi döntéshozóit – a kormányok tagjait – a nemzeti választásokon ikszelik be és küldik Brüsszelbe.
Na, erre most hörögni fog minden volt és leendő EP-képviselő, hogy ők az uniós döntéshozatal megkerülhetetlen szereplői, de hát nézzünk szembe a brüsszeli realitásokkal!
Az unióban a tagállamok az urak, amit ők akarnak, az van, amit nem akarnak, az nincs. (Ezt Orbán esete is bizonyítja, de erről majd később.) Ha például a banán görbületét szeretnék szabályozni – hogy az euroszkeptikusoknak is adjunk némi csemegét –, kizárólag akkor tehetik meg, ha erre az Európai Bizottság javaslatot tesz. Így aztán az Európai Bizottság is elég nagy úr, ám ne tévedjünk: mielőtt javasolna valamit, megszondázza a tagországokat, hogy a többségük egyetért-e az elképzeléssel. Na és ki delegálja az EU-biztosokat? Bingó! A tagállamok kormányai.
Egyébként feltűnt már, hogy a legbefolyásosabb uniós intézményről, a fő döntéshozó szervről alig hallani? Apropó, hogy is hívják? Segítünk: tanácsnak. (Ha maguk a miniszterelnökök dugják össze a fejüket, akkor Európai Tanácsnak.) A kormányfők, miniszterek, államtitkárok nem is szeretnék, ha a tanácsról túl sokat tudna a közvélemény, hiszen akkor nem lehetne – sűrű vállvonogatás közepette – előjönni a „nem tehetünk róla, Brüsszelben így határoztak” hazugsággal.
És oké, sok EU-jogszabály elfogadásához az Európai Parlament jóváhagyása is kell, ez sem változtat ugyanakkor a lényegen: az eredeti ötlet sosem a képviselőktől származik, és a tagországokból legfeljebb néhány módosítást sikerül a végén kicsikarniuk. Térjünk is vissza egy pillanatra a „mi mondjuk meg, ki legyen az Európai Bizottság következő elnöke” melldöngetéshez. Már miért az Európai Parlament határozná meg, hogy ki elnököljön egy olyan intézményben, ahová a tagállamok küldik a biztosokat, és amelynek a tagállamokkal kell együttműködnie? Ennek nincs sok értelme.
A brüsszeli erőviszonyok megértéséhez a legjobb módszer amúgy végiggondolni, hogyan reagált – vagy nem reagált – az Európai Unió az Orbán-kormány eddigi ámokfutására. Az Európai Bizottság (amelynek két alapfeladata: 1. javaslatokat tenni a tagországoknak, ezt hívják kezdeményezési jognak; 2. őrködni az uniós jogszabályok betartása felett) tette a dolgát, és technikai jellegű, jogi eljárásokat indított Magyarország ellen. Az Európai Parlament (ahol nyugodtan lehet nagy ívű politikai vitákat folytatni és különféle határozatokban bármit szorgalmazni) jelentésekben ostorozta a magyar kormányt, majd az égvilágon semmi nem történt. Melyik fiókba is süllyesztették a Tavares-jelentést?
Száz szónak is egy a vége, amíg a tanács... Beszéljünk érthetően: amíg a tagállamok nemzeti, odahaza megválasztott politikusainak testülete – élén Angela Merkellel, Francois Hollande-dal és a többiekkel – világosan, kertelés nélkül ki nem mondja, hogy Orbán Viktor és a magyar kormány... De a tanács, ha néha gondolja is, nem mond semmi ilyesmit.
Így működik nagy vonalakban az Európai Unió. És működik, immár évtizedek óta, nem véletlenül állítottuk, hogy csodálatos találmány. Ettől még igaza van Magdalénának és Tomnak: miért is maradnának otthon, ha ők választhatják legalább az EP-képviselőket? Csak azzal legyenek tisztában, hogy mit várhatnak tőlük.
