Bár még nem tartunk az időszak félidejénél, ez év tavaszán az Európai Bizottság elindított egy felülvizsgálatot, amely lehetőséget nyújt minden egyénnek és intézménynek arra, hogy elmondja véleményét, és a közös helyzetértékeléshez hozzájáruljon. Politikai következtetéseket várhatóan az új, Jean-Claude Juncker vezette bizottság von majd le, mégpedig a jövő év tavaszán.
Lássunk néhány olyan kérdést, amely a következő öt-hat évvel kapcsolatban okkal foglalkoztatja a közvéleményt Brüsszelben és a tagországokban – remélhetőleg itthon is!
MEKKORA LESZ? A bővítés a következő öt évben biztosan nem lesz olyan dinamikus, mint a megelőző másfél évtizedben volt. Nem is várható el, hogy minden ciklusra essen új tagfelvétel. Ugyanakkor az sem volna ésszerű, hogy a folyamat álljon le (de facto visszavonva országoktól a tagjelölti státust). Ez azt jelenti, hogy bár inkább indirekt módon, mégis lehet feltételezésünk az EU kiterjedéséről.
A nyugat-balkáni országokkal való együtt működésnek, reformjaik és beruházásaik támogatásának az EU bővítési politikája ad keretet. A bővítési politika hitelességét csorbítaná, ha kizárnánk, hogy a tagjelölt országok megfelelő teljesítés mellett hat-nyolc év után teljes jogú taggá válhassanak.
Tekintetbe véve, hogy korábbi esetekben hány évig tartott a csatlakozás, lehetséges forgatókönyvnek tekinthetjük, hogy Montenegró vagy Szerbia vagy mindkettő 2020 táján az EU tagjává váljon.
Ehhez az optimista menetrendhez persze az is kell, hogy a nyugat-balkáni tagjelölt országok tartsák magukat a Közép-Európában megszokott ritmushoz, és hogy a régebbi tagországokban oldódjanak a bővítéssel kapcsolatos, olykor érzelmi alapú fenntartások, görcsök.
Összességében a legtöbben sikerként könyvelik el az EU két legutóbbi (2004-es és 2007-es) bővítését, de számos oka van annak, hogy sokan szkeptikusak ennek ütemét, eddigi eredményességét és folytatását illetően. A munkaerő-migráció, a jogállamiság fejlődése vagy visszafejlődése és akár a korrupció is lehet olyan tényező, amelyre okkal vagy ok nélkül időnként mutogatni lehet, ha valaki óvatosságra akar inteni a jövőt illetően.
 |
| falseYves Herman / Reuters |
Van, aki azt mondja: az elmúlt évek pénzügyi válsága miatt az uniót most inkább mélyíteni kell, a bővítést pedig hanyagolni. A két feladat jó összehangolására volt már példa, és ezúttal sem kellene visszarettenni tőle. Ahogy a bizottság egyik hölgytagja vidám amerikanizmussal megfogalmazta: képesnek kell lennünk egyszerre sétálni és rágógumit rágni.
No de: most először nézünk szembe komolyan azzal, hogy nemcsak a bővítés a kérdés, hanem az esetleges kilépés is. Ha a briteknél tényleg lesz népszavazás 2017-ben, és addig nem változik a szigetországban a mesterségesen felkorbácsolt EU-ellenes hangulat, akkor könnyen megeshet, hogy a brit polgárok egyszerűen kiszavazzák magukat az EU-ból. Így az EU méretéről egy 2020-as előretekintésben csak annyit lehet mondani, hogy nagyjából akkora lesz, mint most.
HOL TARTUNK MAJD? Az unió mélyülése, vagy másképpen mondva, az eurózóna megerősítése azért kulcskérdés ma,mert az elmúlt hét év válsága Európa számára komoly veszteséget okozott önmagában is, de még inkább a nemzetközi összehasonlítást tekintve. Lehet, hogy sokan nem érzik most aktuálisnak új közösségi funkciók „kitalálását”, de közös érdek, hogy ami van, az jobban működjön. Ez elsősorban a közös valuta, az euró jobb működését jelenti. Ha ezt az EU nem tudja megoldani, akkor valóban tartósan visszaeshet a többi fejlett régióhoz képest. A megoldás elemei több éve az asztalon vannak, de hiányzik az elszántság, illetve annak módja, hogy a monetáris unió mélyítését az abból kimaradók EU-tagságával kielégítően összehangolják.
Ami a makrogazdasági kérdéseket, a fellendülés stratégiáját illeti, az EU-nak jobban oda kell figyelnie az Egyesült Államok és Japán gazdaságpolitikájára. Ha egy ilyen komplex pénzügyi válság kialakul, hamarabb kell tudni megszabadulni a felhalmozódott adósságoktól, mert azok a beruházás és a növekedés kerékkötőivé válnak. Az USA ezen a téren rugalmasabbnak mutatkozott, előrébb is jár a fellendülésben.
A válság miatt sokan egy elhúzódó, Japánéhoz hasonlítható stagnálást vizionálnak. A helyzet az, hogy a növekedés valóban lanyha maradhat még egy ideig, de egy évtizedes stagnálást az EU egyszerűen nem bírna ki, mert a belső szerkezete törékenyebb egy homogén nemzetállaménál. A közeljövő legfőbb feladata ezért a kiegyensúlyozott (tehát minden országot és minden régiót elérő) növekedés helyreállítása. Sok múlik az EU és közvetlen környezetének a viszonyán is. Ami a szomszédság helyzetét illeti, kétszer is átestünk az eufória és a csalódás gyors ciklusán az elmúlt négy év során. Először az arab tavasz keltett pozitív várakozásokat, míg el nem szállt a demokratikus átmenet illúziója, és véres konfliktusok sora alakult ki Líbiától Szíriáig.
Másodszor az Ukrajnával megkötendő társulási megállapodás közelsége adott okot bizakodásra, ami a múlt év novembere után a kölcsönösen előnyös gazdasági együttműködés helyett a feszültség eszkalációjához és az Oroszország irányában elmélyülő gazdasági hadviseléshez vezetett.
LESZ E BELSŐ HARMÓNIA? Az instabil szomszédság és a válságkezelés vontatottsága ellenére nagyjából a múlt év közepe óta az EU gazdasága kifelé jön a válságból. Fellendülés kezdődött, de olyképpen, hogy a belső különbségek, egyensúlytalanságok jóval nagyobbak, mint a válság előtt voltak.
Európa stabilitását a második világháború óta nem pusztán, sőt, nem is elsősorban a biztonságpolitika garantálta, hanem az egyre kiterjedő jóléti állam.
Ha mástól nem, az elmúlt év sztárközgazdászától, Thomas Pikettytől mindenki értesülhetett arról, hogy a hetvenes évek óta meggyengültek a jóléti állam egyenlősítő tendenciái. Nemcsak a konzervatív irányzatok, hanem olykor a balközép pártok is letettek arról, hogy fellépjenek a társadalmi polarizáció ellen (l. blairizmus).
Amikor tehát kiújulnak az egyenlőtlenségek körüli viták, nem egyszerűen a válság hatásáról van szó. Ami az Európa 2020 stratégia céljait illeti, már az eurózóna válságának elmélyülése előtt világossá vált, hogy a tagországok külön-külön elfogadott célszámai nem vezetnének el az EU szintjén meghatározott hiánycsökkenéshez. A tagállamokat részben a szorosabb szociálpolitikai koordináció, részben az uniós források feltételessége tudja komolyabb ambícióra ösztönözni.
Az újabb nagy válság sok országban tovább fokozta a társadalmi egyenlőtlenségeket és a szegénységet is. Ebből sokan levonják a következtetést: az európai jóléti államnak befellegzett.
Van, aki azt is tudni véli, hogy a szociális kiadások ártanak a gazdasági versenyképességnek. Nos, a valóság ennél árnyaltabb. Először is: Európa legversenyképesebb gazdaságai erős jóléti államok magas újraelosztási szinttel. Jóléti rendszereikben azonban meghatározó a szociális beruházás szemlélete, amelyet mások is eltanulhatnának tőlük – ezt a bizottság segíti és szorgalmazza. Görögország vagy Olaszország, ahol a gazdaság még mindig inkább stagnál, nagyon gyenge jóléti rendszerekkel működik, ezeket meg kell erősíteni.
Mind az erősebb, mind a gyengén muzsikáló gazdaságokra igaz ugyanakkor, hogy nem tekinthető befejezettnek a nyugdíjrendszerek egyensúlyba hozatala, mert a várható életkor emelkedését az elmúlt évtizedekben nem követte (kellő gyorsasággal) az aktív életszakasz meghosszabbítása. Szinte biztos tehát, hogy 2020-ban az EU minden tagországában tovább dolgoznak majd az emberek, mint most.
Az EU deklaráltan a gazdasági, szociális és területi kohézió megvalósulására törekszik, és ezt a célt szolgálja költségvetésének több mint fele. Ezektől a forrásoktól függ a kevésbé fejlett uniós régiók beruházásainak döntő többsége. Érdekes módon azonban a kohéziós politikát olyan pénzügyi eszközök szolgálják, amelyek értékelése ez idáig az adminisztratív szabályszerűségekre koncentrált, és keveset tudott mondani a tényleges, makroszinten mérhető eredményekről.
Valahányszor eljön a költségvetési szezon, az EU-szkeptikus sajtó (főleg a nettó befizető országoké) tele lesz mindenféle példákkal arról, hogy a kohéziós támogatások mennyire nem hatékonyak, értelmetlenül folynak el.
Bár ezek a publikációk ritkán reprezentatívak, és sokszor tartalmaznak tárgyi tévedéseket vagy torzítást, mégis van valóságalapjuk, és komoly veszélyt üzennek az EU-költségvetés és konkrétan a strukturális alapok kedvezményezettjeinek. Ez az üzenet nem más, mint hogy a felhasználás bizonyítható javulása nélkül e források fennmaradása nem magától értetődő.
JOBBAN MŰKÖDIK MAJD? A májusi parlamenti választások óta ez volt az egyik kedvelt vitatéma Brüsszelben. Meglátásom szerint az intézmények működéséről való elmélkedés elsősorban azok számára fontos – legalábbis ebben az időszakban –, akik el akarják kerülni, hogy a valóban lényegi kérdésekről, például a gazdaságpolitikáról legyen szó.
Lényegi kérdés például, hogy az eurózónát mikor lehet valamilyen fiskális kapacitással felruházni annak érdekében, hogy tompítsa a gazdasági visszaesések hatását, és megakadályozza a túlzott divergenciát a valutaunió centruma és peremrégiói között. Persze ez nem egy könnyű vitatéma – sokkal könnyebb arról értekezni, hogy a bizottság működése túl bonyolult. A bonyolultság azonban elsősorban az EU méretéből és sokszínűségéből fakad. Bármifajta intézményi egyszerűsítés azt kockáztatja, hogy az EU döntései kevésbé tükrözik az unió sokszínűségét.
Az elmúlt években előfordult például, hogy egy elnökséget adó ország kormánya javasolta, szűnjön meg a régiók bizottsága és a gazdasági és szociális bizottság. Nos, abban biztosak lehetünk, hogy az olvasóknak csak egy kisebbsége tud e két testület létezéséről. Mégis, e bizottságok nélkül az EU kevésbé tudná tekintetbe venni a különböző területi és szociális érdekeket, kevesebb helyi szereplőt tudna bevonni a döntések előkészítésébe és értékelésébe, és inkább elidegenedne az állampolgároktól, semmint közeledne hozzájuk.
Persze van néhány olyan kérdés, amelyben valóban kell (kellene) változtatni a működésen. Sokat kell javítani például a kommunikáción, a közérthetőségen, de elkerülve azt a tévhitet, hogy a jó kommunikáció helyettesíti a jó döntéseket.
Az egyik legnehezebb kommunikációs feladvány választ adni arra, hogy a tagországok kormányai hajlamosak minden jóért bezsebelni a dicséretet, és minden rosszat az EU-ra kenni, ha arra van mód. Ezen eddig az EU intézményei nem találtak fogást.
Nem lehet persze figyelmen kívül hagyni, hogy az európaiak háromnegyede szerint az EU túl bürokratikus. Hasonló aggodalmakra reagálva, a bizottság az utóbbi években erőfeszítéseket tett a jogalkotás egyszerűsítése és a szabályozásból eredő terhek csökkentése érdekében. Már 2012 decemberében felülvizsgálati programot kezdeményezett REFIT néven, amely azóta több körben egyszerűsítette a meglevő jogszabályokat, és ritkította az új kezdeményezéseket. Öt-hat év távlatában ez észrevehetően áramvonalasíthatja az uniós szabályozás rendszerét.
MÉRTÉKEK ÉS ÉRTÉKEK A fentieken túl természetesen nagyon sok további kérdés felvethető az EU jövőjével, majdani állapotával kapcsolatban. Ezek egyrészt módszertani, a működési móddal összefüggő, másrészt tartalmi jellegűek, vagyis inkább az eredményességre vonatkozók lehetnek.
Módszertani kérdés, hogy olyan célkitűzéseknek, mint például a kutatásra és fejlesztésre költött összegek, mennyiben kell minden tagországra vonatkozniuk. Baj-e, ha Bulgária sokkal kevesebbet költ K + F-re, mint Finnország; s ha ez nem baj, akkor hogyan lehet legalább nagyjából meghatározni, hogy mennyit költsön egyikük vagy másikuk? Meg kell-e határozni energiatakarékossági célokat a tagországok szintjére lebontva is, vagy elegendő, ha az EU egésze kitűzi őket? Ki lehet-e fejezni közös törekvéseket számszerű célok nélkül?
Természetesen a hazai közvéleményt további, a többi országtól eltérő kérdések is foglalkoztathatják. Például az, hogy 2020-ban lesznek-e illiberális demokráciák az EU-ban. S ha netán lesz egy, akkor ez jelent-e kockázatot a többi számára?
Erre a kérdésre ma csak annyit lehet válaszolni, hogy az EU fő politikai értékeit (pluralizmus, jogállamiság, emberi jogok) ez idáig még az ún. euroszkeptikusok (brit UKIP, olasz M5S) sem kérdőjelezték meg. A probléma leginkább csak a szélsőjobboldali, hatalmi helyzetbe nem kerülő pártokkal kapcsolatban merült fel. Ugyanakkor az EU-nak ez idáig nem volt és most sincs mechanizmusa arra, hogy a politikai alapértékek elleni – verbális vagy materiális – támadásokat visszaverjen, ha a tételes EU-jog nem sérül. Az unió főbb politikai pártcsaládjai jól láthatóan nem egységesek a tekintetben, hogy az utóbbi években felmerült problémás esetek súlyosságát megítéljék. Régen az EU-t informálisan „közös piacnak” hívták. Ez a megnevezés már rég kikopott a szóhasználatból. A többség úgy gondolja, az EU egy olyan közösség kell hogy legyen, amelynek tagjait érdekek és értékek egyaránt összekötik. Szinte biztos, hogy a közös politikai értékek következetes érvényesítése a most felálló új vezetésnek visszatérő problémát jelent majd.
Az írás a szerzőnek a Széphalmi Diétán augusztus 6-án tartott előadásának szerkesztett változata.
