Nem csoda, hogy nem engednek bennünket, kelet-közép-európai újságírókat a falujuk közelébe – nem bíznak már az idegenekben, túl sok negatív tapasztalatuk volt. Már az 1930-as években sokukat elűzték ősi földjeikről a brit gyarmatosítók, ám az 1990-es évekig a Mau erdő védett területnek számított. Akkor azonban az akkori elnök, Daniel arap Moi és emberei több, igen termékeny földterületet vontak ellenőrzésük alá. Állítólag Moinak még 2009-ben is hatalmas teaültetvénye volt az erdőben,
amelyet sok-sok évvel ezelőtt felosztottak egymás között, majd illegálisan másoknak adtak tovább, ellehetetlenítve az ott élő ogiekeket, és tönkretéve az erdő és egész Nyugat-Kenya ökoszisztémáját.
A törzs ügyével aztán a 2000-es évek végén kezdett el foglalkozni a nyugati sajtó, amikor a kenyai kormány épp az erdő védelmére hivatkozva elrendelte kitelepítésüket a Mau erdőből. Nairobi ugyanis hirtelen észbe kapott. A korábban folytatott rossz erdőgazdálkodásnak betudhatóan a fák mintegy negyedét kivágták, s ez korántsem csak az ogiekek életére volt hatással.
A Mau erdő az egész ország létfontosságú víztartalékának forrása, és a szakértők hangsúlyozták, hogy a fakitermelés megváltoztatta a mikroklímát, a talaj erózióját és a tavak kiszáradását is felgyorsította.
Így tehát a kenyai vezetők a korábban megtisztított területekre facsemeték ültetését rendelték el, és az összes telepest ki akarták űzni az erdőből.
A törzs azonban nem hagyta annyiban a dolgot. Az Emberek és Népek Jogainak Afrikai Bizottságához fordultak segítségért a Minority Rights Group nemzetközi kisebbségvédő szervezet, az OPDP és a CEMIRIDE nevű civil szervezet (azaz NGO) támogatását élvezve. Hosszú évekig jártak a bíróságra, tavaly aztán az Emberi Jogok Afrikai Bírósága elé került az ügy. 2014 novemberében volt az első meghallgatás Etiópiában, ám ítélet azóta sem született.
„Mindenféle fákat ültettek ide, de azok nem olyanok, mint amilyenek itt voltak" – állítja az idősebb férfi, majd hozzáteszi: ők soha sem vágták ki a fákat, mindig vigyáztak az erdőre. A tűzifát elsősorban a lehulló ágakból gyűjtik, csak a kisebb ágakat nyesik le.
A terület nem kifejezetten alkalmas állattartásra, épp ezért a szintén Narok megyében élő maszájok
„iltorobónak", vagyis szegény, jószágok nélküli embernek csúfolják őket.
Ahogy egyre csökkent az életterük, azért ők is modernizálódtak: teraszos földművelést alkalmaznak, többek között burgonyát termesztenek.
Kenya utolsó mézgyűjtőinek nagy része ugyanakkor még mindig írástudatlan, a legközelebbi középiskola pedig nagyon messze van. A legtöbb család nem tudja finanszírozni a tandíjat, az utazás és a lakhatás költségeit, így viszonylag kevesen tanulnak tovább. Diana volt például az első, aki falujából diplomát szerzett. „A szüleim méhészkednek, ez már gyerekkoromban is így volt. Anyám gyűjtötte be a mézet, apám pedig bement a városba, és megpróbálta eladni" – meséli. Az ő szülei jól fogadták a továbbtanulással kapcsolatos terveit, és az ellen sem tiltakoztak, hogy nem volt hajlandó alávetni magát a nővé válás rituáléjának.
|
Gyermek kezében gyermek
A szerző felvétele |
„A legtöbb faluban még mindig úgy tartják, hogy az a nő, aki nincs körülmetélve, nem is számít asszonynak" – jegyzi meg. Őt viszont támogatta a családja és a közösség is elfogadta a döntését. „Büszkék voltak rám, nem nehezteltek, hogy nem viszem tovább a családi bizniszt.” Amikor a házasságról faggatom, mosolyogva azt mondja, mostanában már mindenki maga választ párt, az emberek többsége szerelemből házasodik. „Az én szüleimet nem érdekelné az sem, ha fehér fiút választanék, csak az számítana, boldoggá tesz-e engem."
Azonban rövid látogatásunk is elég volt ahhoz, hogy lássuk, ez azért nem általános. Több 14-15 év körüli kislány is ott ült a földön, velünk szemben, ölükben az egy év körüli gyerekükkel. „A nők helyzete nem egyszerű. Tapasztalatom szerint
a legtöbb férfi is ellenzi a női nemi szerv csonkítását, hiszen sokan folytatnak viszonyt nem körülmetélt nőkkel, mégsem emelik fel a hangjukat,
mert félnek az idősebb férfiak reakciójától" – véli Wilson Saruni Saaya, az Ogiek Peoples Empowerment Project, az egyik érdekvédelmi szervezet szóvivője.
„Az egyik legnagyobb problémát az utak állapota jelenti. Ha például egy várandós nőnél valami komplikáció lép fel, akkor a közösség férfi tagjainak kell őt levinniük a hátukon a legközelebbi faluba, ahonnan még órákba telhet kocsival eljutni Narokba, márpedig ott van a legközelebbi kórház" – mondja Mopel Sena, aki jogászként az ogiekek ügyén dolgozik. Az OPDP szerint körülbelül hatezer emberre egy orvos jut a Mau erdőben, így a betegek legtöbbször mézzel és gyógynövényekkel kúrálják magukat. Nagyon magas a gyerekhalandóság, tízből öt gyerek nem éli meg az ötéves kort.
„Hatalmas a szegénység, az emberek 90 százaléka naponta egyszer eszik rendesen, sokan akkor sem"
– tette hozzá Sena, aki szerint a problémák megoldása korántsem egyszerű.
Mivel egyetlen ogiek képviselő sincs a parlamentben vagy a szenátusban, nagy változásokat nem tudnak véghezvinni. A Narok megyei önkormányzatba néhányan bekerültek ugyan, ám még így is kevesen vannak, megyei szinten sem tudják érvényesíteni érdekeiket. Daniel M. Kobei szerint
nyugati segítség nélkül semmi sem fog történni.
„Pénzre lenne szükségünk, hogy iskolákat és menedékházakat építsünk. A kislányok vannak a legnehezebb helyzetben, anyagi támogatás és külső segítség nélkül szinte esélyük sincs a kitörésre" – jegyezte meg Kobei.
(Szerzőnk afrikai tanulmányútja a Minority Rights Group nemzetközi kisebbségvédő szervezet segítségével valósult meg.)
