Az albán útvonalakat tervezik, éhesek, fáznak, és nem értik, miért nem hagyják továbbmenni őket. A görög–macedón határon pattanásig feszültek az idegek, minden órára jut egy-egy tömegverekedés: a menekültek közelharcot vívnak az élelmiszerért, a takaróért és a tűzifáért.
hirdetés
Idomeniben már hét házat elfoglaltak a migránsok: feltörték az ajtókat, és fedett helyre vitték a sátraikat. A rendőröknek napról napra sokasodnak a teendőik, mert egyre több a lopás és a verekedés. A menekültek még az arrajáró személyautókba is benéznek, hátha akad számukra valami ennivaló. Szemrebbenés nélkül kérnek cipőt, nadrágot és pénzt az újságíróktól, és tömegesen rohanják le az adományosztó furgonokat.
Egy szem krumpliért is ölre mennek a menekültek Móricz-Sabján Simon / Népszabadság
A vasútállomás épületét is elfoglalták már. Az állomásfőnök elbarikádozta magát az épület végében, már csak egy szoba az övé. A többi szolgálati helyiségben menekültek élnek. Vizet a tetőn, egy tepsiben felhalmozott farakásból gyújtott tűzön melegítenek; abból főznek, azzal mosakodnak. A napi rutint betartják. Fürdés, tea, mosás, majd sorban állás élelmiszerért. Ez utóbbi másfél órát vesz igénybe, ha nincs verekedés a sorban. De az mindig, minden ételosztó konténer előtt van. A férfiak két szelet kenyérért is képesek egymás torkának ugrani.
– Éhezünk, elfogyott a pénzünk, nem tudunk vásárolni. Ma huszonkettedik napja, hogy itt vagyunk, mindenünk elfogyott, kell a kenyér, kell a krumpli a gyerekeknek – mondja másfél éves kisfiával a nyakában egy férfi, akit néhány perccel korábban a rendőrök választottak szét egy másik menekülttől, mert a földön fekve püfölték egymást.
Az éhség és a kiszolgáltatottság szinte mindenkit ingerültté tesz, pláne azt, akinek nincs pénze. Néhányan már Idomeni házaiba törnek be élelmiszer után kutatva és meleg helyiséget keresve.
Rögtönzött fürdőszoba a szemét közepén Móricz-Sabján Simon / Népszabadság
hirdetés
– A faluban hét házat törtek fel: beköltöztek vagy kifosztották. Volt, aki tüzet rakott a parkettából a szoba közepén, eltüzelte a bútorokat, majd felverte a sátrat a nappaliban – meséli a rendőrfőnök, aki embereivel épp a vasútállomás épületét vette körbe. – Kiürítjük. Lehet, hogy nem ma, de itt nem maradhatnak. A vasútnak működnie kell – szögezi le nagy sóhajtások közepette.
A családok férfi tagjai azonban azonnal lázadnak a tervezett intézkedés ellen. Hosszú botokkal a kezükben állják el az állomásépület bejáratát. Végül megszületik a rendőri döntés: majd holnap visszajönnek. Hogy mi változik addig, azt ők sem tudják megmondani, de úgy gondolják, ma inkább nem akarnak további feszültséget.
A rendőrök meglepően humánusan bánnak a senkiföldjén rekedt több mint tízezer emberrel. Arab–görög tolmács segíti a karhatalom munkáját, a kisebb verekedéseknél is rendet tesz, majd ugyanő nyugtatja meg a rendőröket is. És ezzel a probléma lényegében már meg is oldódott. A gumibot és a pajzs csak amolyan tekintélynövelő eszköz, szinte sosem használják.
Pedig akad, aki szerint nagyon is kellene. Például akkor, amikor egy adományt hozó autót megrohannak a menekültek. Hiába mondják nekik, hogy álljanak sorba, mindenkinek jut valami, az egymás mögött álló emberek hullámzó, egymást taposó tömeggé válnak abban a pillanatban, ahogy kinyílik a furgon ajtaja. Egymás kezéből tépik ki a raklapokat, mert az jól jön a sátor alá. Esetleg tüzelőnek, ha széttörik. A plédeket és tartós élelmiszert szállító furgont ököllel ütik-verik, felugranak a platóra; egy szem krumplin is összeverekednek. – Éhesek – mondja vállát megvonva az egyik férfi, aki a kisteherautót kísérte. Pedig néhány perccel ezelőtt még véresre verték őt a raktérbe betóduló menekültek, mert nem hagyta hozzáférni őket az adománydobozokhoz. – Nézze meg, a gyerekek is egymást verték az előbb, mert azt látják, hogy ezt így kell csinálni – teszi hozzá méltatlankodva.
Minden órára jut egy tömegverekedés Móricz-Sabján Simon / Népszabadság
– Ha még éhesebbek lesznek, még több ilyen erőszakos jelenet lesz. Már most is alig lehet bírni velük – meséli a Kitchen Without Borders nevű szervezet aktivistáinak egyike, akinek a személyautójába gyerekek másztak be étel után kutatva. – Nem lehet úgy végigjönni Idomeni főútján, hogy legalább hárman-négyen ne nyitnák ki a kocsi ajtaját. De volt már olyan nap is, amikor meglátták a sajtot a hátsó ülésen, és pillanatok alatt kipakolták a szállítmányt.
hirdetés
De nemcsak az élelmiszert szállító autókat rohanják meg: a fotóriporterek táskáját, a személyautók csomagtartóit is folyamatosan vizslatják. A táborban elmondhatatlan a feszültség, és attól kell tartani, hogy a túlélésért folytatott harcból fakadó idegesség egyre csak erősödni fog. Amíg nem robban. Óriásit.
