Az amerikai tejipar lobbierejét mutatja, hogy ötvenöt (republikánus és demokrata) szenátor levélben kérte Michael Froman kereskedelmi biztost: ne fogadja el az EU javaslatát. Chuck Schumer New York-i szenátor saját honlapján a helyi sajtgyártó kisvállalkozások jövőjéért aggódik, és közli: „A gouda az gouda, bárhogy is szeletelik.”
Hogy az uniós tárgyalóküldöttség javaslata mi lesz, egyelőre nem tudni, de ötleteket meríteni azért lehet a tavaly októberben aláírt EU– Kanada szabad kereskedelmi egyezményből. Ebben például az áll, hogy a Kanadában készített feta sajtot kizárólag „fetaszerű” vagy feta stílusú” termékként lehet forgalmazni, a csomagoláson pedig tilos görög betűket vagy görög jelképeket feltüntetni.
A több mint négy év alkudozás után megkötött egyezséget még az uniós tagállamok parlamentjeinek is ratifikálniuk kell, és nem sok jót ígér, hogy az athéni törvényhozásban képviselők egy csoportja máris szervezkedni kezdett a jóváhagyás ellen. Úgy vélik, hogy a megállapodás nem biztosít kellő védelmet az évszázados hagyományok alapján gyártott fetának.
S itt a kulináris-kulturális viták már gazdasági és jogi szempontokkal keverednek. A görög termelők ugyanúgy a pénzüket (a jól jövedelmező exportpiacokat) féltik, mint az amerikai élelmiszer-ipari vállalatok. Ez utóbbiak szerint Olaszország, Franciaország vagy Görögország csak arra vár, hogy kiüsse a tengerentúli vetélytársakat és a helyükre lépjen. Különben is – teszik hozzá az amerikaiak és a kanadaiak –, az EU gyakran generikus (általános) neveket próbál levédetni, mint amilyen a feta, a camembert vagy a mozzarella is, és ennek végképp semmi értelme.
A Time magazin idézi Marin Bozicot, a Minnesotai Egyetem élelmiszer-marketing tanárát: „Ezek a nevek nem az eredetet, hanem az elkészítés módját jelölik. Amikor valaki görög fetát rendel, nem arra számít, hogy Görögországban készült. Egyszerűen csak fetát szeretne.”
Igaz, ami igaz, Feta nevű települést vagy régiót hiába is keresnénk a térképen – Görögországnak húszévnyi csatározás után mégis sikerült elérnie, hogy kitiltsák az európai üzletekből a tehéntejből gyártott (főként német és dán) utánzatokat. Az Európai Bíróság úgy ítélkezett, hogy a feta íze, színe és állaga szorosan összefügg a természetes görög környezettel és a helyi kultúrával. Így aztán, aki ma Európában fetát vesz, biztos lehet benne, hogy juhtejből, vagy juhtej és kecsketej keverékéből, sajátos gyártási eljárással, Görögországban előállított terméket visz haza.
Egyértelműen a földrajzi térséghez kötődik viszont a pármai sonka, amely szintén megjárta már az Európai Bíróságot. A luxemburgi testület úgy döntött, hogy a világhírű olasz sonkát tilos Nagy-Britanniában szeletelni. Az éveken át tartó pereskedésben a sonkatermelők szövetsége, a Consorzio del Prosciutto di Parma aratott győzelmet a brit szupermarketlánc, az Asda felett. Nem elég, hogy a pármai sonkát kizárólag az Emilia-Romagna tartományban tenyésztett, meghatározott módon táplált sertésekből lehet gyártani, szeletelni és csomagolni is csak ott szabad.
Európából kilépve azonban, olyan befolyásos kereskedelmi partnerekkel szemben, mint az Egyesült Államok vagy Kanada, az esélyek csökkennek. Erre utal a kanadai szabad kereskedelmi egyezmény rendelkezése is, amely szerint valódi pármai sonkát csupán Prosciutto di Parma néven lehet árulni az észak-amerikai országban, de maradhat a helyben készült „Parma ham” is. Aligha kétséges, melyik nevet jegyzi meg könnyebben a kanadai vásárló.
