Ilyen kifinomult összejátszásra derült fény néhány hónapja jó néhány orosz sportoló kapcsán. A kibontakozó botrány oly súlyos volt, hogy március közepén már maga Vlagyimir Putyin elnök is kénytelen volt foglalkozni vele, amikor a kormány nála megtartott ülésén napirendre tűzték a doppingügyet. Az államfő büszkén jegyezte meg, hogy „Oroszország a nemzetközi sportélet fegyelmezett és nagy tekintélyű tagja”, és nincs az a botrány, ami az orosz sportolók eredményeit megkérdőjelezhetné. Ebben alighanem igaza is van.
Még emlékszünk a Szovjetunió sportsikereire. Moszkva mindig is nagy jelentőséget tulajdonított ennek a területnek.
A hidegháború ugyanis nemcsak politikai, katonai, gazdasági, technológiai és kulturális téren folyt, de a sportban is.
Talán épp a múltbéli sikerek voltak a legfőbb motiválói annak, hogy Oroszország nemcsak nagyszerűen lebonyolított olimpiát szeretett volna Szocsiban tartani, de megpróbált újra kiugró eredményekkel is előrukkolni. Nem véletlen, hogy Putyin is elment arra a NOB-ülésre, ahol döntöttek a 2014-es téli olimpia megrendezési jogáról.
Az elnök nemcsak ott volt, de maga vezette országa kampányát. Beszédében arra tett ígéretet, hogy az előző, Vancouverben lebonyolítandó téli játékok hatmilliárd dolláros költségének dupláját fordítják majd a dél-oroszországi verseny megrendezésére. Ezzel Szocsi ígérkezett minden idők legdrágább téli olimpiájának. A valóság azonban még ezen is jócskán túltett. Az oroszországi játékok megszervezésének és lebonyolításának költségei ugyanis a végelszámoláskor meghaladták a 40 milliárd dollárt is. Ezzel Szocsi nemcsak a legdrágább téli olimpiává vált, de többe került, mint az addigi legnagyobb költséggel járó nyári játék, a pekingi.
Összességében a szocsi olimpiára többet áldoztak, mint az addig megtartott huszonegy téli játékra együttesen.
Moszkva igyekezete érthető volt, hiszen – annak ellenére, hogy csapata a téli játékok történetében messze a legeredményesebbnek bizonyult – sem a Szovjetunió, sem Oroszország Szocsi előtt soha nem rendezett téli olimpiát. Az 1924 óta megtartott téli játékokon a szovjet, majd orosz színekben induló sportolók nyolcszor végeztek az összesített éremtábla élén. Egyedül a norvégok tudták csak megközelíteni az oroszokat a maguk hétszeres győzelmével. Erre azonban csak úgy voltak képesek, hogy ők – ellentétben a szovjetekkel, akik az első hat játékról hiányoztak – valamennyi téli olimpián részt vettek.
Az orosz fölény azonban a Szovjetunió felbomlása után rövid idő alatt elillant. Egyedül 1994-ben sikerült Moszkvának az éremtábla élén végeznie. Az orosz válogatott az 1992 és 2010 között megrendezett hat téli olimpián mindössze háromszor tudott az összesített eredménylistán dobogós helyhez jutni, beleértve az 1994-es győzelmet is. Úgyhogy épp itt volt az ideje – gondolhatták a Kremlben – egy újabb fényes győzelemnek. Vagyis nemcsak stadionokat és olimpiai falut kezdtek el építeni, de azon is elkezdtek gondolkodni, hogy miként lehetne az orosz sportolókat minél nagyobb számban győzelemhez segíteni. Annál is inkább, mert a szocsi téli olimpiát megelőző kanadai játékokon az orosz válogatott minden idők legrosszabb teljesítményét nyújtotta. A csapat mindössze három arany-, öt ezüst- és hét bronzérmet szerzett, és ezzel a teljesítményével az éremtábla tizenegyedik helyén végzett. Ki kellett hát köszörülni a csorbát.
Ma már több forrásból tudható, hogy e cél elérésében – többek között – azok a szervezetek is közreműködtek, amelyeknek épp az lett volna a feladatuk, hogy őrködjenek a verseny tisztasága felett.
A World Anti-Doping Agency (WADA) már 2015 novemberében terjedelmes jelentést tett közzé, amelyben az orosz doppingellenes ügynökség, a RUSADA működésével kapcsolatban számos hiányosságot tárt fel, és vezetésével szemben komoly vádakat fogalmazott meg. Ennek nyomán az orosz ügynökség igazgatója, Grigorij Rodcsenkov és igazgatóhelyettese, Tyimofej Szobolevszkij – a kormányzat nyomására – rövid időn belül távozott posztjáról. Majd néhány hónappal később, idén februárban – alig tíznapnyi különbséggel – váratlanul meghalt a moszkvai doppingellenes iroda végrehajtó tanácsának egykori elnöke, Vjacseszlav Szinyev és az ügynökség korábbi ügyvezető igazgatója, Nyikita Kamajev.
Ezek a rejtélyes fejlemények csak tovább erősítették az orosz irodával szembeni bizalmatlanságot és azt a gyanút, hogy a háttérben valamilyen formában maga az államapparátus is érintett lehet. Az azonban továbbra sem teljesen világos, hogy mitől válhatott gyanússá az ügynökség tevékenysége. Ám abból, amit az időközben az Egyesült Államokba távozó, avagy inkább menekülő igazgató, Grigorij Rodcsenkov május közepén a The New York Timesnak elmondott, arra lehet következtetni, hogy ennek előzményei visszanyúlnak a 2012-es londoni nyári olimpia idejére.
|
A moszkvai dopping-ellenes ügynökség igen rafinált technológiát alakított ki a vizeletminták manipulálására
Szergej Karpuhin / Reuters |
Rodcsenkov tudta, hogy az irodája által művelt átfogó, a kontrollmintákat manipuláló eljárás könnyen lelepleződhet a programba bevont sportolók fegyelmezetlensége miatt. Lényegében ez volt a rendszer egyetlen sebezhető pontja. A sportolóknak ugyanis – állította interjújában Rodcsenkov – erős késztetésük van arra, hogy olyasmiket is beszedjenek, amiről nem tud az „állami doppingprogram”. Ez lett a végzete a londoni olimpia egyik orosz győztesének is. Jelena Lasmanova olyan ajzószert használt, amiről Rodcsenkov ügynöksége nem tudott, és vizeletmintája az első próbán fennakadt. A RUSADA-nál őrzött B mintát viszont nem merték manipulálni, mert épp akkor folyt a moszkvai iroda nemzetközi helyszíni ellenőrzése. Az orosz ügynökség igazgatója pedig tisztában volt azzal, hogy Lasmanova „megmentése” kockára tenné a jóval fontosabb szocsi programot, ezért hagyták lebukni.
A moszkvai doppingellenes ügynökség igen rafinált technológiát alakított ki a vizeletminták manipulálására. Ehhez azonban néhány problémát meg kellett oldani. Elvileg ugyanis azokat az edénykéket, amelyekben a kontrollmintákat tárolják, nem lehet úgy felnyitni, hogy azok visszazárhatóak legyenek. Rodcsenkov szerint azonban ezt a feladatot az orosz titkosszolgálat, az FSZB emberei valahogy mégiscsak meg tudták oldani. Ezzel pedig lehetővé vált a minták nagy tételben történő meghamisítása. A WADA tavaly novemberi jelentése még csak több száz ilyen esetet feltételezett, elsősorban atlétákkal kapcsolatban.
Rodcsenkov azonban interjújában ezres nagyságrendről beszél, vagyis elképesztő számban folyt a kompromittáló minták megsemmisítése és cseréje.
Azok után, hogy megoldódott a tárolóedénykék visszazárása, a mechanizmus nagyon egyszerűen működött. Már csak azt a problémát kellett megoldani, hogy miként lehet a kódok alatt szereplő mintákat a mintát adó sportolókkal azonosítani. Ám ez sem jelentett akadályt. Ehhez elég volt a mintaadáskor a tárolóedény kódját lefényképezni, és már működött is a rendszer. Esténként, azok után, hogy a moszkvai doppingellenes iroda dolgozói és nemzetközi megfigyelői hazamentek, elkezdődött Rodcsenkov és néhány közeli munkatársa „másik élete”.
Ez az „éjszakai műszak” abból állt, hogy a kódok alapján visszakeresett mintákat egy falba fúrt résen keresztül átadták az FSZB velük együttműködő ügynökeinek, akik azokat egy közeli épületben felbontották,
kiürítették, kimosták, majd ugyanazon sportoló tiszta vizeletmintájával feltöltötték. A visszazárt edénykéket pedig visszajuttatták oda, ahonnan kapták. Ezek után, ha valahol az A mintával kapcsolatban probléma merült volna fel, az orosz sportvezetés biztos lehetett abban, hogy a B minta semmit sem fog igazolni. Rodcsenkov szerint a szocsi olimpián elnyert 33 orosz éremből tizenöt olyan sportolóé volt, akinek vizeletmintáját manipulálták, merthogy részese volt az állami szervek felügyelte doppingprogramnak. Így már érthető, hogy Oroszország a szocsi téli olimpián minden idők legtöbb aranyérmét szerezte meg, és húsz év után ismét az éremtábla élén végzett.
A Putyinnál megtartott márciusi kormányülésen még úgy beszéltek a doppingbotrányról, mintha az csak néhány felelőtlen sportoló és edző magánügye lenne. A vádakat az orosz sportvezetés, élén a területért felelős miniszterrel hosszú időn át megpróbálta tagadni, illetve bagatellizálni. A bizonyítékok szaporodásával azonban maga a sportminiszter, Vitalij Mutko is kénytelen volt taktikát váltani. Néhány nappal azután, hogy május 12-én a The New York Times közölte a RUSADA korábbi igazgatójával készített interjút, a sportért felelős miniszter a The Sunday Timesben tett közzé egy rövid írást, amelyben arra kérte a nemzetközi atlétikai szövetség vezetőit, hogy ne tiltsák el az orosz versenyzőket a riói nyári olimpián való részvételtől. Nyilván ekkor már Mutko is érzékelte, hogy nagyon rezeg a léc, és
jobb tényleges együttműködést mutatni.
